Magazin / Összefoglaló

Zuhanórepülésben a galamb, 2. rész

2009. október 14. 01:09

A filmek

Nos, igen, a másik probléma. Tavaly az egyik fesztiválszervező, Forgács Iván vette védelmébe a fesztivált ellenvéleményében, a Filmvilág kritikájára reagálva, mondván: „A Moveast folyamatosan figyeli a kelet-közép-európai filmgyártást, és reprezentatív mintát ad róla. Nem a fesztivál hibája, ha az eredmény már évek óta csalódást keltő”. Szókratész sem szólhatott volna bölcsebben, de jómagam a fesztivál alapkoncepcióját is felülbírálásra érdemesnek tartanám. A kelet-közép-európai elsőfilmesek munkáját bemutatni hivatott ötlet nemes ugyan, de alapvetően nem kecsegtet sok jóval: az elsőfilm mindig a tanulópénz leróvásának, a szakma kitanulásának lehetőségének, a kísérletezésnek a terepe. A bemutatkozó mozidarabok általában magukon viselnek bizonyos jól megfigyelhető gyerekbetegségeket, úgy, mint a klasszikus „sokat akar markolni, keveset fog”-effektus, az alacsony költségvetés, vagy a színészi játékok esetlegessége. Ha pedig egy fesztivál versenyprogramjában végig csak ilyen darabok szerepelnek, ne legyünk meglepve, ha eme gyermekbetegségeket idővel magával a fesztivállal kezdik el azonosítani.

De lássuk hát a versenyprogram általam is megtekintett darabjait. A horvát Fekete ruhások kéthelyszínes dráma, szereplői a kilencvenes évek területi függetlenségi háborúja idején harcoló zsoldosok. A megcserélt időrendű történetben először láthatjuk a végkifejletet, de az időszerkezet bolygatása ezúttal rettenetes baklövésnek bizonyul, hiszen a tragédiát és a minimális történeti csavarokat látván a lerohadt városi házban játszódó jeleneteket az érdektelenség sűrű köde lepi be. A bulgár Zift ellenben meglehetősen jól sikerült darab, amely hazájában bemutatása évében az aktuális Ben Stiller-ökörködést és az új Pixar-animációt is két vállra fektette nézettségben. Nem teljesen érdemtelenül, bár Javor Gardev sötét tónusú noirja leírhatatlanul sokat köszönhet a Sin Citynek, vagy akár a komplett Guy Ritchie-életműnek. A főszereplő Moly (mely félreértések elkerülése végett a karakter beceneve) talán kicsit sokat örökölt Frank Miller Marv-jától, és az is biztos, hogy közelebb áll A nyomozó Malkávjához, mint Raymond Chandler Philip Marlowe-jához, de annyi baj legyen, mert működik a dolog. Kőkekény neo-noirról van tehát szó, mely a zsáner minden kötelező kritériumát felmondja a fekete-fehér stilizált képektől kezdve a femme fatale-on át a városig, mint lélegző entitásig. Végtelenül szórakoztató, stílusos, a töménytelen nyúlások ellenére is eredetinek ható, markáns, szerethető film a Zift – javasolnám hazai moziforgalmazásra elcsípni.

Az osztrák Március a mérleg másik nyelvén található. A politikai életet nem számítva korábban nem láttam még arra példát, hogy a közös gyűlölet micsoda kohéziós erővel bír – Händl Klaus filmje után ismeretlenek álltak le az előcsarnokban szörnyülködni, többen pedig életük legrosszabb filmjének titulálták a tárgyalt alkotást. A Március kiindulópontja három fiatal öngyilkossága, akik nem hagynak hátra üzenetet családjuknak az okokról, ezért a hátramaradtak próbálják feldolgozni a barátok, gyerekek, szeretők elvesztése okozta fájdalmat. Legalábbis ez a film tartalomleírása, mert ez ebből a nyolcvanperces celluloidszörnyetegből egyáltalán nem derül ki – röhej, hogy Händlnek ennyi idő arra se elég, hogy legalább azt tisztázza, egyáltalán ki kicsoda a filmjében, arról pedig nem is szólva, hogy a halottakról körülbelül három ízben esik szó a vetítési idő alatt. A Március drámainak szánt befejezésének végül össznépi kiröhögés jutott az osztályrészéül – nem véletlenül, tényleg világraszólóan pocsék volt. Csakúgy, mint maga az egész értelmetlen, fárasztó, nyolcvanpercnyi tömény izzadságszagtól bűzlő művészieskedő szenvedés, ami megelőzte.

Ha ezek után két óráig a sötét vásznat kellett volna bámulni, az is megváltás lett volna, de szerencsére a boszniai Hó ennél tartalmasabb időtöltésnek bizonyult. A mind képileg, mind pedig a színészvezetést tekintve igényes alkotásban egy, a világtól elzárt kelet-boszniai falu háború utáni traumáját követhetjük nyomon. Az itt élőknek egyrészt a mindennapi ellátás nehézségei, az örök pénztelenség és az egymásrautaltság mellett a háborús traumákkal is meg kell birkózniuk – falujukat módszeresen kiirtották, a megmaradtak pedig bár mindenkit elvesztettek, némelyek még reménykednek szeretteik visszatérésében. A lassú folyású, de cseppet sem hömpölygő mozidarab, amely megérdemli és honorálja is az odafigyelésünket, csak azt a béna szimbolizmusát tudnám feledni az örökkön újranövő kisfiúi hajjal.

A másik Irina lett a fesztivál fődíjasa, amely nézhető darab, de azért nem túl kiemelkedő. Irina, a román lány Egyiptomba megy dolgozni, hazafelé már koporsóban szállítják. Állítólag öngyilkosság, amiben a férj nehezen hisz, ráadásul gyanús körülményeket is felfedezni vél a hivatalos eljárás során. A film erényei közé tartozik a sokszínűsége: egyfelől benne van a mélységes állami ignorancia, a bürokrácia lélekölő mivolta, embertelen szikársága, de én sikerültebbnek vélem a gyászoló férj drámájának kibontását. Utóbbi önfeláldozása és kedvesében való megingathatatlan hite példamutató lehetne, hiszen egykori szerelmét akkor sem tagadja meg, amikor pedig kiderül a lányról, hogy éppen válni készült tőle, hovatovább a szíve alatt egy másik férfi magzatát hordotta. Emellett az egyszerű, mégis fenséges emberi dráma mellett a nyomozati szál, a „hogy is történt”-kérdése mellékesnek hat csupán.

A magyar résztvevő, Mátyássy Áron még a miskolci CineFesten mondta filmje vetítését követően, hogy a fejében egyfajta magyar anti-film ideája született meg; a stábbal közös ötletelések egyik lefektetett alaptétele ugyanis az volt, hogy ne csináljanak egy újabb, a magyar művészfilmes hagyományokat minden ízében szolgaian követő elsőfilmet. Nos, az Utolsó idők mégis végig ezt teszi: a vidéki nyomortól a fogyatékos főhősön át a megerőszakolást is ideértve az eget karistoló hangulatfestő madárrajon keresztül a kötelező konyhai negyedperces aktusig mindent felsorakoztat, amivel feltölthetnénk a még meg nem írott Nagy Magyar Klisélexikont. Értem én, hogy a szereplők lelki vívódása prioritást élvez a „whodunit” fölött, de egy kis suspense nem ártott volna az imígy túlontúl lassan csordogáló cselekmény-pataknak. Kár továbbá, hogy a főszereplő Kádas Józsefben inkább láttam a gyakorlott színészt, mint a vidéki surmót, Vass Teréz viszont elképesztő átéléssel játssza az értelmi fogyatékos lány nehéz szerepet.

(Fotók: http://www.cinepecs.hu)

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink