Slágerfilm

Hiába is titkolnám, hogy szerettem a Sláger Rádiót. Ezért rögtön felkaptam a fejem, mikor megtudtam: Csillag Ádám saját pénzből, rekordidő alatt forgatott dokumentumfilmet az adó végnapjairól.

Indokolt is volt a sietség, hiszen az még kevés az üdvösséghez, ha jó téma akad egy dokurendező horgára – ami aktuális, annak azon frissiben el is kell jutnia a nézőhöz. A Slágerfilm elkészülte után gyakorlatilag azonnal megérkezett a mozikba; igaz, egyelőre csak néhány vidéki és két pesti (Puskin, Vörösmarty) filmszínház műsorkínálatában szerepel. Ez azonban változhat, hiszen, ha jobban belegondolunk, 3,5 millió kitartó hallgató közül bőven akadhat, aki a moziba is elzarándokol majd a kedvencek miatt.

A film ráadásul nem csak nekik szól. Sőt, végre kaptak a rádió “halálán” kárörvendők, meg a közömbösek is valamit, amivel vitatkozhatnak. Ha szerintük nem kell sajnálni a Slágert, vagy szerintük ehhez semmi köze a politikának, üljenek be a Slágerfilmre, és szembesüljenek egy véleménnyel a sok közül. A rendező úr már megtette a magáét: megtalálta a témát, felvette, és bevitte a moziba – most a nézőn a sor.

Természetesen többségben lesznek a nézőtéren azok, akiknek a Sláger Rádió jelentett valamit. Sokan sírnak majd, újra átélve a veszteség felett érzett fájdalmat. A film egyik legnagyobb újdonsága pedig az lehet a Sláger-hallgatók számára, hogy végre mozgóképen is láthatják azokat a bizonyos utolsó pillanatokat: aki akkor “csak” hallotta, és talán annyira nem is hitte a sztárműsorvezetők könnyeit, most a saját szemével győződhet meg arról, hogy nekik is fájt. Nem is kicsit.

A filmben a megható pillanatokat a bürokrácia meg a közhelyes rögvaló momentumai választják el egymástól - a hallgatókat is bürokraták szakították el szeretett rádiójuktól; a Slágerfilm ennek kapcsán alapvető hiányosságokra világít rá. Mert lehetséges, hogy a Sláger (és a Danubius) jogtalanul foglalta el a frekvenciáját hosszú-hosszú ideje, de a pályázat újdonsült nyertesei is minimum gyanús körülmények között kerültek a régi adók helyére. S ha ez a dokumentumfilm csak egy kicsit is segít előremozdítani azt a folyamatot, aminek során legalább pár kényes kérdésre választ kapunk, már érdemes volt leforgatni.

Happy end mindenesetre nincs, de maga a történet sem ért még a végéhez: olyannyira aktuális a téma, hogy a Sláger által kezdeményezett bírósági eljárás a premier napján vette kezdetét. Bochkorékat meg továbbra is lehet utálni, a film megtekintése után akár újult erővel is; de egy biztos: ott, ahol ennyi síró embert lehet kameravégre kapni, és ahol ennyien sírnak ugyanazért, valami tényleg nem stimmel.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!