Magazin / Összefoglaló

Pixar - Erejét vesztő mozimágia

2009. október 16. 16:17

A Pixar a XXI. század nagy mesélőjeként írta be magát a filmtörténelembe. Az amerikai álmot valóra váltó cég forradalmi technikai megoldásai, kreatív munkatársainak vászonról sütő lelkesedése és határtalan fantáziája elbűvölt kicsiket és nagyokat egyaránt, és ami talán még fontosabb, egy egészen új mércét állított az animációs filmek elé, aminek azóta is csak kevés alkotás tudott megfelelni.

A sikertörténet (papíron) máig töretlen. A Pixar minden egyes filmjét hatalmas kritikai és közönségováció, na meg dolláreső kíséri, ám ha lehámozzuk az ömlengéseket, láthatjuk, hogy egyre jobban érezhető a Disney befolyása: az egércég, hosszas huzavona után, 2006-ban megvette a Toy Storyval az animációs trendeket egy csapásra megváltoztató Pixart, és azóta nekik is nehezükre esik megfelelni a maguk állította mércének.

A Toy Storytól a Hihetetlen családig, a Pixar egy egészen egyedülálló kombinációt nyújtott a közönségnek: intelligens, bájos humor keveredett fantasztikus kalandokkal egy ritkán látott aprólékossággal kidolgozott világban, amiknek a hátterében szépen, finoman meghúzódott egy mélyen emberi mondanivaló, úgy adva hozzá rengeteg pluszt az alkotásokhoz, hogy nem vált szájbarágóssá, és nem tűnt erőltetettnek. A legjobb példa talán épp az említett Oscar-díjas film, Brad Bird szuperhőscsaládos akcióvígjátéka. A hajmeresztő kalandok és a kreatív poénok mögött a hangsúly a család fontosságán és szentségén volt – ezt csaknem minden második hollywoodi filmben tolakodón tárják a néző elé, itt azonban, ha nem figyelt oda, szinte észre sem vette, hogy tanulságot suttognak a fülébe. Közben Bird nem nézte hülyének a gyerekeket, és nem fárasztotta a felnőtteket sem – ez az intelligencia és visszafogottság pedig az utóbbi években sajnos lassan eltűnni látszik a Pixarból.

Hogy miért? Lássuk a változások jeleit: a 2006-os Verdák már teljes egészében és leplezetlenül egy példázat volt, amiben az amúgy is csekély kalandot elnyomta a nagy amerikai értékek, és a főhős sablonos morális fejlődésének giccses, elnyújtott ábrázolása. Az arányok látványosan megfordultak: a szórakoztatás elsikkadt, másodlagossá vált, a mondanivaló pedig túlságosan előtérbe került, sekélyessége ellenére is. Ezt (és a Pixar utolsó jó filmjét, a L’ecsót) követően a cég fejesei komolyabb téma után néztek: a Wall-E-val merészen az antiutópia zsánerére vetették szemüket, a Fel!-ben pedig még merészebb módon, a szeretett társ távozásával való megbirkózás került a történet középpontjába. Ezekkel a koncepciókkal a Pixar 5-6 évvel ezelőtt csodát tett volna – így viszont mi is történt? A Wall-E első fél órájának lebilincselő hangulatát gyermeteg felesések és fejbekólintások hígitják, az emberiség elkényelmesedése és elhízása az ígéretes felvetés ellenére nem az életmódnak, hanem az űrhajó gravitációjának köszönhető (a társadalomkritika repül ki az ablakon), ami viszont hirtelen nem faktor többé, amikor az embereknek rá kell állniuk évtizedek óta nem használt lábaikra. Arról nem is beszélve, hogy a technológiailag rendkívül fejlett civilizáció nem képes megszabadulni a szeméttől – metafora persze, de megint csak: gyermeteg. Akárcsak a Fel! beszélő kutyái, aranyos madara, egérhangon cincogó falkavezére, marcona öreg–hiperaktív kisfiú ellentétpárja és a felfedező, aki minden magyarázat nélkül élőszóvá tudja változtatni az állatok gondolatait. Ráadásul a Disney-re jellemző cukormáz is filmről filmre egyre érezhetőbb (és a beszélő állatoktól már csak egy fél lépésre vannak az éneklő állatok).

„De hát ezek csak mesék!”, mondhatnánk. Csakhogy a meséket, a fantasyket is köti a logika, és a Pixar éppen azzal emelkedett annak idején magasan a vetélytársai fölé, hogy ezt nem hagyta figyelmen kívül, és hogy filmjei többek voltak, mint egyszerű mesék, vagy poénzuhataggal moziba csábító másfél órás geg show-k. A Pixar műveinek szíve és lelke volt, és hiába is próbáltunk olyan hibákat keresni bennük, mint amik manapság húzzák vissza a céget a középmezőnybe. Az akarat megvan, ez látható, de a merész, sőt, eredeti témaválasztás erényét rendre elhibázott kivitelezés csapja agyon. Ennek fő ismérvei jól megfigyelhetők a legutóbbi két filmben, vegyük a Wall-E-t példának. A következetesség beáldozása néhány gyors poénért (Wall-E 700 éve takarítja a szemetet, de most találkozik először poroltóval), a komoly témák elbagatellizálása a játékidő múlásával (az emberiség minden gondja megoldódik fél nap alatt), a cselekmény sablonokba fojtása (félórás kergetőzés az űrhajón), a mondanivaló sulykolása (ne szemetelj!) és a kizárólag gyerekeknek szóló gegek elszaporodása (Wall-E botladozik, elesik, beveri a fejét stb).

Természetesen nem tudhatjuk pontosan, mik mennek végbe egy-egy Pixar-film készítésének hátterében, de innen nézve nagyon úgy tűnik, hogy az egykori ázsiójának már a töredékét is alig birtokló egércég lassan saját képére formája a Pixart. Ez pedig nagyon nagy kár lenne – az utóbbi két évtized legügyesebb, legkreatívabb csapatát olvasztaná bele a nagy, hollywoodi átlagba.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink