Magazin / Összefoglaló

Képregényadaptációk hősök nélkül

2009. október 20. 10:49

Amióta a 2000-es évek elején a Fox mozikba küldte Bryan Singer X-Menjét, a Sony pedig Sam Raimi Pókemberét, a két nagysikerű film nyomán a képregény-adaptációk valóságos áradata önti el a vásznakat. Míg azonban a színes jelmezekben ugráló, város- és világmentő szuperhősök kalandjairól első ránézésre is egyértelmű, hogy honnan származtathatók, rengeteg egyéb filmnél, így pl. horrornál, drámánál, vagy akár vígjátéknál, semmi nem árulkodik a mű képregényes eredetéről.

Ráadásul a kilencedik művészetet egyébként is gyakran a szuperhősökkel és a comic stripekkel (Garfield, Kázmér és Huba stb.) azonosítják, úgyhogy most vetünk egy pillantást azokra a filmadaptációkra, amik nem ilyenek alapján készültek, a sorba beillő két októberi premier, a Hasonmás és a Vakító fehérség apropójából – és persze a teljesség igénye nélkül, főleg azokra a (nyugati) művekre koncentrálva, amik általában kevesebb figyelmet kapnak. Végül pedig előretekintünk két közelgő adaptációra is. 

Hasonmás (The Surrogates)

Robert Vendetti ötrészes képregénye, a The Surrogates, 2054-ben játszódik, amikor az emberek már minden tevékenységüket (legyen az munka, szórakozás vagy szex) mesterséges testeken keresztül végzik, miközben ők maguk otthon fekszenek, teljesen elszigetelve a külvilágtól. Valaki azonban több ilyen testet, „hasonmást” is elpusztít, és az ügy felgöngyölítése a főszereplő nyomozóra hárul. A The Surrogates egy remek ötletből indul ki, de aztán ez az ötlet nagyrészt kihasználatlanul marad, és egy szimpla krimi lesz belőle, szinte mellékes sci-fi háttérrel és a társadalomkritika, a mondanivaló elherdált lehetőségével. A képregényt többé-kevésbé Brett Weldele stilizált, noiros képi világa mentette meg, ami meg a filmeseket illeti, ők egy egyszerű, látványos, lendületes akciófilmet faragtak az alapanyagból, ami szintén nem kezd sokat az egyébként izgalmas koncepcióval. Viszont ha sikeres lesz, akkor talán elkészül az előzmény is - a The Surrogates: Flesh and Bone című képregény, ami az eredeti előtt öt évvel játszódik, már megjelent idén júliusban.

Vakító  fehérség (Whiteout)

A Whiteout Greg Rucka és Steve Lieber 1998-as, kritikusok által körülrajongott képregénye, ami egy antarktiszi gyilkosság ügyében nyomozó  rendőrnő történetét meséli el. Maga a cím egy időjárási jelenségre utal, aminek lényege, hogy az erős szél úgy felkavarja a jeget és a havat, hogy a föld és az ég látszólag egybemosódik, lehetetlenné téve a tájékozódást. Ilyen körülmények közt kell nyomoznia a főhősnek, és ezeket a körülményeket Steve Lieber nyomasztó fekete-fehér rajzai tökéletesen demonstrálják: a fehérség mintha csak örökre el akarná nyelni a karaktereket, akik az Antarktiszt csak úgy emlegetik, hogy „A Jég”, a „világ” szóval pedig a sarkvidéken kívüli részt illetik. Vagyis a kegyetlen gyilkosság zord helyszíne szinte nem is a normál világ része. A hangulatában roppant erőteljes, ám cselekményében és karaktereiben kissé közhelyes képregényből Dominic Sena (Kardhal) forgatott Kate Beckinsale főszereplésével filmet, amit a tengerentúli ítészek egymást túllicitálva szedtek ízekre. A képregénynek született egy díjnyertes folytatása is (Whiteout: Melt), a filmnek valószínűleg nem fog…

30 Days of Night

Az egyik legismertebb képregényes horroríró, Steve Niles háromrészes, számtalan folytatást megélt minisorozata egy alaszkai kisvárosban játszódik, amit vámpírok szállnak meg, miután a vidékre harmincnapos sötétség borul. Niles leszámolt a vámpírmítosz olyan, „elavult” kellékeivel, mint a feszület vagy a fokhagyma, és egy modern, kegyetlen rémmesét írt, ami cselekményét tekintve ugyan pofátlanul egyszerű volt, de Ben Templesmith szürrealista-impresszinoista, gyönyörűen elvont és ijesztő festményei, és rémületes vámpírjai felejthetetlen olvasmánnyá tették. A 2007-es mozifilmmel David Slade, a Cukorfalat rendezője gyalázta meg az eredetit, méghozzá annak írója, Steve Niles, és Sam Raimi produceri közreműködésével. Az idehaza be sem mutatott horrorban csak a sablonok és az ostobaságok bizonyultak igazán félelmetesnek, a teljesen felesleges házassági drámázás, a szerepében kínosan vergődő Josh Hartnett, a röhejesen festő vámpírok és a paródiába hajló jelenetek pedig gyorsan kivéreztették a filmet –ennek ellenére már tervezik a folytatást.

American Splendor

A 2003-as American Splendor túlmegy az adaptációk tipikus keretein. A film Harvey Pekar azonos című, 1976-ban indult, rendszertelenül megjelenő, önéletrajzi ihletésű, és a mindennapi élet ügyes-bajos dolgaival (munka, barátok, család, autó, pénzügyi nehézségek, egészség stb.) foglalkozó, hol drámai, hol humoros független sorozatának feldolgozása, egy jelentős csavarral. Ugyanis amellett, hogy adaptáció, egyben életrajzi film is, vagyis az American Splendor írójáról, Pekarról is szól – maga Pekar, mint mesélő, feleségével együtt meg is jelenik a filmben (a képregényekről, életükről, és arról beszélnek, egyesesen a kamerába, hogy milyen érzés színészek játékán keresztül viszontlátni magukat a vásznon), egyébként pedig Paul Giamatti játssza őt, aki mintha erre a szerepre született volna. A különös hangulatú, frappáns, intellektuális dramedy sok egyéb mellett elvitte a Sundance fődíját, és gyorsan keblükre ölelték a kritikusok is. Mindenképpen egy egyedi hangulatú műről van szó, briliáns forgatókönyvvel, és Giamatti szenzációs jutalomjátékával.

Largo Winch

Az itthon márciusban bemutatott akciófilm alapjául az egyik legsikeresebb, immár csaknem két évtizede futó, éves megjelenésű francia képregénysorozat szolgált (az első három rész itthon is elérhető). A Largo Winch a sármos, fiatal, tettrekész címszereplő, egy „farmernadrágos milliárdos” története, aki mostohaapja meggyilkolása után örökli annak hatalmas vállalatbirodalmát, és ezt követően újra és újra meg kell küzdenie azokkal, akik ezt a birodalmat veszélyeztetik – ha kell üzleti manőverekkel, ha kell ököllel és gépfegyverrel. A képregény hosszan tartó sikerének oka nem annyira a hasonló sablonokra épülő sztorikban, mint inkább a rendkívül elegáns, lendületes cselekményvezetésben, a látványos és izgalmas, de mindig realisztikus akciókban, a pimasz főhős karakterének kidolgozottságában és Philippe Francq aprólékos, részletekben hihetetlenül gazdag, gyönyörű képeiben keresendő. Jerome Salle filmadaptációja azonban csak a sablonos sztorit tartotta meg, és a képregény minden erényét elhagyta: a főhős személyisége felismerhetetlen (hívhatnák John Smith-nek is), az akciók laposak, a fordulatok pedig banálisak. Felejtésre kárhoztatott középszer, bár még mindig jobb, mint a 2001-ben indult, két évadot megélt, itthon is vetített tévésorozat.

Persepolis

Az itthon is megjelent két kötetes (Gyermekkorom Iránban, A visszatérés), díjnyertes, körülrajongott képregény az iráni Marjane Satrapi önéletrajzi drámája, erőteljes társadalmi-politikai korrajzzal a háttérben. Az írónő saját történetét meséli el benne, vagyis azt, ahogy gyerekként Európába utazott az iráni forradalmat követő elnyomás alatt, ahogy ott kívülállóként felnőtt, és megtapasztalta a munkát, az önállóságot, a szerelmet, átélt örömöket és csalódásokat, és ahogy végül visszatért hazájába, csak hogy ott se találja a helyét. Az alapvetően véresen komoly, ugyanakkor humort, és némi egészséges cinizmust sem nélkülöző sztori gyermekkönyveket idéző egyszerű, gömbölyded vonásokkal, fekete-fehér képekkel operál, és ez a forma markáns, roppant hatásos és megkapó kontrasztot képez a felnőtté válás vesszőfutásszerű élményét, és a diktatúra kegyetlenségét bemutató tartalommal szemben. A 2007-es rajzfilmadaptáció minden szempontból egyenrangú társa a képregénynek: megőrizte nyíltságát, őszinteségét, a könnyed és a komoly hangulat közti egyensúlyát, és sajátos rajzstílusát. Az eredmény (többek közt) a Cannes-i Filmfesztivál nagydíja és Oscar-jelölés.

Tétova tinédzserek (Ghost World)

Daniel Clowes független képregénye először sorozatként jelent meg, majd 1997-ben az összes részt egyetlen kötetbe gyűjtötték. A Ghost World így egy meglehetősen epizodikus comic, ami tényleges történetet csupán a végére alakít ki, addig „csak” életképeket sorakoztat egymás után két kisvárosi tinédzser hétköznapjaiból. Ezek a felnőtté válás és a barátság témája köré épülő életképek egyszerre drámaiak, viccesek, melankolikusak, keserűek és frappánsak, és gyönyörűen érzékeltetik egyrészt, hogy milyen tizenévesnek lenni a mai világban, másrészt pedig, hogy egy mai tizenéves milyennek látja ezt a világot. A Ghost World az egyik leghíresebb és legelismertebb képregény a maga témáján belül, és ez esetben az adaptáció is majdnem felért az eredetihez. Terry Zwigoff filmje (főszerepben Thora Birch, Scarlett Johansson és Steve Buscemi) nyílegyenes cselekménnyé egyengette az epizodikus szerkezetet, ami egyértelműen a mű hasznára vált, viszont több felnőtt karakter összevonásával, szerepük megnövelésével, és egy furcsa szerelmi szállal felhígította a képregény csaknem teljesen felnőttmentes, és így egészen egyedi perspektíváját.

When the Wind Blows

Egy kedves, végtelenül naiv, nyugdíjas brit házaspár története, akik vidéki házukban igyekeznek életben maradni a fél világot elpusztító atomháború után. Raymond Biggs 1982-es képregényének cselekménye egy pillanatra sem mozdul ki a házból, illetve az ahhoz tartozó kertből, aminek határain belül a modern hadviselésben teljesen járatlan, és a használhatatlan kormányzati brosúrák útmutatásait követő idős házaspár végtelen szeretettel és még végtelenebb, hamisítatlan brit habitussal tengeti utolsó napjait. Bájos, groteszk, abszurd és fekete humor színezi a comic egyszerűen, de roppant hatásosan megrajzolt, mélyen melankolikus, szomorú oldalait, amik az emberi butaság egy feledhetetlen, sajátosan vicces drámájává állnak össze. Az 1986-os rajzfilmadaptáció tökéletesen leköveti az eredetit, mind karaktereiben, mind képi világában, mind történetében, mind stílusában és hangulatában. Mindkét változat a brit képregény- illetve filmgyártás egy ’80-as évekbeli, kevésbé ismert, de annál figyelemreméltóbb gyöngyszeme.

Black Hole

Az 1992-től 2005-ig megjelent, ám mindössze 12 részes képregény a ’70-es években játszódik, amikor is egy különös járvány terjed szexuális úton a tinédzserek, és csakis a tinédzserek körében: a fiatalok különböző mértékű fizikai deformációkon mennek keresztül, és ennek következtében számkivetettekké válnak. Charles Burns horrorisztikus, zavarbaejtő, szürreális látomás- és álomjelenetekkel teli sorozata a felnőtté válás sajátos, elborzasztó metaforája, amiben a szex egyszerre képviseli a legédesebb gyümölcsöt és a legborzalmasabb átkot. A fekete-fehér képi világ mindent elnyelő, baljós sötétsége tovább fokozza a nyugtalanság érzetét, és ennek is köszönhető, hogy a Black Hole az utóbbi két évtized egyik legeredetibb és leghatásosabb horror képregénye. A filmadaptációt a Paramount hozza tető alá, és az eredetileg tervezett rendezőt, Alexandre Aját azóta szerencsére lecserélték a sokkal ígéretesebb David Fincherre (más kérdés, hogy a bizarr alapanyag valósággal kiált David Cronenbergért). Neil Gaiman és Roger Avery írók kiszállása után egyelőre ismeretlen a forgatókönyv sorsa – így a forgatás kezdetének dátuma is bizonytalan. 

Hack/Slash

Tim Seeley 2004-ben indult kultikus sorozata egy éjfekete humorú horror, főszerepben egy dögös, fiatal Cassie-vel, aki egy gyerekkor trauma óta nagydarab, eltorzult arcú, gázmaszkot viselő barátjával, Vladdel tinikre vadászó gyilkosokat, „slashereket” mészárol. A képregény egy vidám hangulatú, vérfürdő, amely egyszerre tiszteleg a slasher zsáner előtt, és űz gúnyt belőle, és amelyben időről-időre egyéb horrorkarakterek is tiszteletüket teszik (így pl. Chucky és Herbert West a Re-Animátorból), miközben a háttérben szépen meghúzódik a szépség és a szörnyeteg különös, plátói kapcsolata.  A filmadaptációt a Rogue Pictures jelentette be 2008-ban, a rendező az elsőfilmes Fredrik Bond (a koreai Gazdatest remake-jén is ő dolgozik) lesz, a főszereplőt még nem találták meg (bár Megan Fox többször is kifejezte érdeklődését) – holott a premiert 2010-re tűzték ki.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink