Magazin / Összefoglaló

Johnny Depp - Női szívek kalóza

2004. június 2. 22:55

Évei előrehaladtával nemcsak a lét értelmét - az idézet szerint - egyre jobban felismerő és közvetíteni is képes szemeinek értéke emelkedett főleg a nők körében, hanem a gázsija is. Hollywoodi színész körökben gyakori, hogy a banki egyenleg lekérésénél azon kapja magát az illető, hogy elég pénz gyűlt össze egy újabb rezidencia megvásárlásához, lehetőleg a mostanában oly divatos Európában.  Amióta Johnny Depp kínzó fájdalmak közepette levakartatta magáról a “na” szóvéget, utalván arra, hogy most már csak a bort (wino) szereti örökké és nem Winonát (Ryder a vezetékneve a sikeres színésznőből, bolti szarkává változott hölgynek), minden megváltozott körülötte. Rá kellett jönnie (és ugyebár a szemei erről a felismerésről árulkodnak, 2 kisgyermeke mellett), hogy olykor a tetoválások érvényüket vesztik -még akkor is ha a bor marad ugyan olyan finom, mint amilyen volt- és sehogy sem lehet a winot Vanessára (Paradis) varázsolni, annak ellenére sem, hogy úgy tűnik ő lett/lesz az igazi. Meg az a franciaországi kastély, ahol szabadidejüket tölti.

A 10 millió dolláros fizetéshez vezető út a kezdet-kezdetén garázsokon keresztül vezetett, ahol a kis Johnny, reménykedve abban, hogy egyszer híres zenész lesz, rock bandáival nyúzta gitárját, eredményezve ezzel enyhe kifejezéssel élve: iskolai lemorzsolódását.

Lányos kinézete, törékeny alkata és nem utolsó sorban (sőt…) színészi vénája előrevetítette a sikeres jövőt. 1984-ben tűnt fel először a Wes Craven rendezte horror klasszikusban, a Rémálom az Elm utcában, megcsillantva - ha nyúlfarknyi időre is - karizmáját. Egy évvel később a Private Resort következett Rob “Joel Fleischman doktor” Morrow oldalán, majd egy újabb rövid szerep a Szakasz fordítójaként.

Ahhoz, hogy nagyobb ismertségre és az ezzel kéz a kézben járó főszerepre tegyen szert még át kellett esni a szépfiúk tipikus keresztelőjén, a tini-sorozatokon, ami ugyan megfelelő katapultként szolgálhatott, de 4 évi sikeres bohóckodás után (21 Jump Street, Tommy Hanson, 1987-90) azért már ki kellett lépni. Ez a sorozat bukásához vezetett, jelezve, hogy Depp húzónévvé vált, egyelőre csak a kis képernyőn.

Elkerülendő az újabb tipikus jellemek megformázását, Depp választása két máig emlékezetes karakterre esett, Wade “Cry-Baby” Walkerre John Waters zenés komédiájában (Cry Baby, 1990) és a későbbiekben Tim Burtonnal a hosszas együttműködést megalapozó, Chaplint és a némafilm korszakát idéző Ollókezű Edwardra (Edward Scissorhands 1990). Ha már egyszer nagy nehezen kiszállt a szívtipró businessből, akkor semmi pénzért sem akart újból csupán csak megjelenése miatt tini lányok falán poszterként virítani. Illetve ha valami miatt mégis kívánta ezt, akkor az csakis extrém, különc szerepválasztásai indokolhatták. Nem véletlen tehát, hogy olyan témák és rendezők után nyúlt, mint az Emir Kusturica rendezte Arizónai álmodozók (Arizona Dream, 1993), ahol a legtöbb ember azt hitte, hogy csak halakat számlálgat egy new york-i kikötőben, miközben azok álmait hallgatta. Feltehetőleg az ilyen típusú filmek azok, amiket Hollywood nagy ívben el akar kerülni, megfosztva ezzel a nézőket a varázslat erejétől. Ebben az esetben szerencsére nem sikerült.

Még ebben az évben nominálták másodszor Golden Globe-ra (első: Ollókezű Edward) Sam megformázásáért a Benny & Joon-ban, ahol néhány jelenet erejéig ismét kamatoztathatta azon képességét, amellyel a “silent era” sztárjait esetlenségükben oly tökéletesen képes megjeleníteni (Chaplin, Keaton, Lloyd), köszönhetően a szavak-nélkül-a-legtöbbet-eláruló minimikájának és gesztusainak. A film bizonyította, hogy el lehet kívánni a bohóktól a bohóságukat vagy még inkább az épelméjűektől őrületüket, hiszen akkor megeshetnének velünk olyan dolgok, amik a valóságban sosem történnek meg.

Habár a Gilbert Grape (What‘s Eating Gilbert Grape, 1993) esetében a nevezésekkel mért elismerések az akkor még csak 19 éves, Ez a fiúk sorsával már bizonyított Leonardo DiCaprionak szóltak, Depp játék is súllyal töltötte meg a családi kötelességek hálójába akadt Grapet. George ő az Egerek és emberekből, testvére, Arnie számára.

1994-ben ismét Tim Burton osztotta rá a főszerepet. Ezúttal a “világ legrosszabb rendezőjeként” elhíresült Edward D. Wood Jr.-t formálta meg olyan lelkesedéssel és bájjal, mint ami annak filmjeiből árad. Alátámasztva ezzel azt a vélekedést, hogy legyen bármi is cikis, ha abba rajongást, elhivatottságot csepegtettek, akkor a “rossz” újabb értelmet nyerhet és kultusszá emelkedhet. Annyira rossz, hogy szinte már jóvá válik.
Egy évvel később elérkezett az idő, hogy a levedlett érzékeny, szépfiú imázst újból magára öltse egy modern Don Juan történetben - Marlon Brando és Faye Dunaway partnereként -, amely ismét a fantázia és a realitás között egyensúlyozott. A világ leghíresebb szeretőjét játssza, miközben mindenki ki akarja ebből gyógyítani. Egy Don Juan, akit a pszichiátria osztály sem tud kordában tartani.


Feltehetőleg néhány olvasónak, moziba járónak beugrik valami, ha azt a nevet hallja, hogy William Blake. Jim Jarmusch mégsem arról “A” William Blakeről mesél Halott ember című filmjében, hanem egy könyvelőről, akit környezete törvényen kívülinek bélyegez. Neil Young zenéje tökéletes aláfestés ahhoz, hogy eltöprengjünk mit is láttunk a vásznon. Kétségek között tart vagy felszabadít, hasonlóan ahhoz, ahogy a Depp megformálta karakter próbálja megtalálni helyét mind fizikailag, mind szellemileg a világban.

A kényszer szülte útkeresés a vezérmotívuma a John Badham rendezte Holtidőnek (Nick of Time, 1995) is. Természetesen egészen más vonatkozásban, mint a Jarmusch filmben. Real-time mozi, ígérte a beharangozó. Ennek megfelelően mindenki az óráját nézte, “csak beleférjen a 90 percbe”, csak sikerüljön ezalatt Watsonnak (Depp) megmentenie a lányát. Végül 104 perc rohanás lett, amibe nem ér beleszámolni a stáblistát és az akció kezdete előtti időt. Talány, hogy hogyan került ebbe a moziba Depp?!

Hasonló kérdés nem merülhetett fel a Fedőneve: Donnie Brasco esetében, ahol Al Pacino partnereként apa-fia viszony alakult ki közöttük, ezzel emberi arcot kölcsönözve Mike Newell - eredeti történeten alapuló - belépőjének a gengszterek világába, valamint megmentve alkotását a hollywoodi kliséktől.

Annak ellenére, hogy első rendezését, a The Brave-t Cannes-ban Arany Pálmára (1997) nevezték, mégsem sikerült a kritikusok egyöntetű tetszését elnyernie Raphael szerepében. Részeges apaként, aki hogy megmentse családját, snuff filmben vállal szerepet, nem hatotta meg se a nézőket, se az újságírókat. Pedig volt kitől tanulnia. Nyilvánvaló az áthallás Kusturica és Jarmusch filmjeivel.

A Félelem és reszketés Las Vegasban (Fear and Loathing in Las Vegas) sem rengette meg a box office toplistákat, de ahhoz elég volt, hogy mindmáig hivatkozási alapként szolgáljon a megfilmesíthetetlennek tartott könyvek sorában. Kinél utálat tárgya, kinél kötelező darab. Van, aki végigszenvedte, van aki végigutazta.  Egy biztos, szinte mindenki hallott róla. Kellékek: Hunter S. Thompson, Gonzo-féle újságírás, Depp (Duka), Benicio Del Torro (Gonzo), Terry Gilliam, fű, mescalin, kokain, pia, hallucináció.

A kilencedik kapu (The Ninth Gate,1999), Az asztronauta (The astronaut‘s wife, 1999) majd Az álmosvölgy legendája (Sleepy Hollow, 1999) következett a sorban. Előbbiben Dean Corsot alakítva próbálja megérteni a titkot, amely aztán a 9. kapu feltárulásához vezet, miközben magával a Sátánnal kokettál. Roman Polanski a Rosemary gyermeke után ismét gótikus történetet forgatott egy csipetnyi film noiros beütéssel, amely azt suttogja Wojciech Kilar vonósainak kíséretében, hogy jobb ha az ismeretlentől óvakodunk. Még akkor is, ha a tolószékes Kessler báróné - aki a három fennmaradt Kilencedik kapu c. könyv tulajdonosának egyike - arra a kérdésre, hogy miért pont az ördögnek szenteli a következő művét, azt válaszolja nevetve, hogy a gonosz pont olyan elegáns és jóképű, mint maga Corso. Szerelem első látásra.

A mese világba vezető út második állomásaként Ichabod Cranet formázta meg, a maga finnyáskodó, kissé elmebeteg, félszeg modorában, felidézve egy pancser Sherlock Holmes alakot, valamint ezzel is elkerülve a hős típusok megformázását. Amerikában minden gyerek és felnőtt által rongyosra olvasott Washington Irving darabot Andrew Kevin Walker (Hetedik, 8mm írója) átírásában Tim Burton álmodta vászonra, megidézve a hajdani legendás Hammer stúdió low-budget gótikus horrorjait. Coppola Drakulája óta ez a legszebb gore filmek egyike, ahol éjjelente fej-nélküli lovas kísérti a köd borította, erdők övezte falvat és ahol a bagoly huhogásától senki sem hajthatja nyugodtan álomra a fejét. Véresen vicces.

A film sikere után ismét Christina Ricci partnere (mint a szőke szépség az Álmosvölgyben), illetve annak ölelése várta A síró emberben (The man who cried, 2000). Sally Potter rendező az Orlando után, a leggyakrabban flashbackekből építkező képek és az opera erejére bízta a történetmesélést, amelyben a már sokat emlegetetett Depp pillantások mindenkit elvarázsoltak.

Két homoszexuális, Bon Bon és Victor őrmester eljátszása után (Mielőtt leszáll az éj -Before the night falls, 2000), újból Lasse Hallström jóvoltából, megmártózott a mágikus összetevőkből varázsolt Csokoládéban, hogy Vianneval (Juliette Binoche) párban “legyőzze” az álmos falvacska unalomból és megszokásból fakadó ellenállását, ezzel beteljesítve az északi szél akaratát, mely a városba sodorta őket. Forró, mint egy reggeli kakaó, ami után nemcsak a gyerekeknek nyalják meg a szájuk szélét, hanem az idősebbek is.

George Jungként (Betépve - Blow, 2001) ellátta a hetvenes évek Amerikáját kokainnal, hogy aztán Abberline felügyelőként felgöngyölítse a Hasfelmetszőhöz vezető szálakat (From hell-Pokolból, 2001), majd magára öltse Sands CIA ügynök alakját Robert Rodriguez Volt egyszer egy Mexikójában (Once upon a time in Mexico, 2003).

Pályájának eddigi betetőzéseként, a 2003-as év elhozta számára az Oscar nevezést is az aranyfogú Jack Sparrow kapitány megformázásáért A Karib-tenger kalózaiban (Pirates of the Caribbean: The Curse of the Black Pearl, 2003), melyben megfigyelhetjük, hogy olykor a józanság nem is áll olyan távol a részegségtől. A Hülye Járások Minisztériuma újabb esettel gazdagodott a kalózfőnök személyében, kinek mozgáskoordinációját a szárazföldön, amit feltehetően messziről elkerülne- leginkább a napszúrás és az óceán hullámzása befolyásolhatott. Hol van már Errol Flynn, Douglas Fairbanks? Masírozó csontvázak melyek mintha az Army of Darknessből csoszogtak volná át, régi időket felidéző párbajok - lásd. legutóbb Zorro álarca -, szellemes párbeszédek, ragyogó kincs a barlang mélyén, mind-mind ahhoz nyújtanak alapot, hogy a kalózfilm vagy a “vizes műfaj” újjá éledjen poraiból és betöltse azt a szerepet, amit hosszú ideig Hollywood biztosított számára. Igen nagy sikerrel.

Mr. Depp-et per pillanat egy Stephen King adaptációban, a Titkos ablakban láthatjuk viszont, amit Marc Forster rendezte J.M. Barrie‘s Neverland-je (Seholország) követ, Kate Winslet, Julie Christie, Dustin Hoffman partnereként. Előbbiben egy írót alakít, akit miután felesége megcsalt, plagizálással vádol meg egy baljóslatú ”úriember”, utóbbiban pedig a Pán Péter mese szerzőjének életútját követhetjük végig, egészen a darab bemutatásáig.

Kommentek

#4, 2007-01-06 12:18:18

ari,édes minden filmje kiri(már amennyit láttam)szuper pasi !!!!és ő maga is menő nem csak a filmjei!!!imádom őt!!!

#3, 2006-08-31 11:41:28

Csak ritkán járok moziba,de most elcsaltak a Karib tenger kalózai 2-re.Nem tudtam először ki ez a színész,de annyira imádtam,hogy azt nem tudom elmondani.Olyan szexin nézett ki mindvégig,azt hiszem ez a szerep állt neki jól a legjobban,ebben a kalózcuccban,meg kifestve egyszerűen észbontó volt,na meg a bohókás vidselkedés,a csalafintaságai.SZUPER PASI!!!!

#2, 2006-08-17 19:47:16

Szerintem nagyon denagyon jó mindegyik filmje és ojande ojan helyes cuki jóképű és szexi imádom! :D

#1, 2006-08-10 17:16:44

Szerintem szuper szinész,menők a filmei.

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink