Magazin / Interjú

Interjú Tímár Péterrel

2006. január 13. 13:48

Vígjátékai (Egészséges erotika, Csapd le csacsi!, Csinibaba, Zimmer Feri, 6:3) révén ismeri a nagyközönség, pedig nem áll távol tőle a keményebb műfaj sem (Mielőtt befejezi röptét a denevér). Tímár Péterrel január 10-én, néhány nappal A herceg haladéka moziba kerülése után beszélgettünk.


Miután megnéztem a filmet, azon kezdtem el gondolkodni, hogy ebben az egy percben benne van a hősnő múltja, illetve a jövőjének lehetőségei is. Ön szerint a mi életünkben van olyan pillanat, melyben ez a kettő egyszerre mindent átértékel?
Érdekes, hogy a deja vu érzés tulajdonképpen ez. Ez a kiesett idő. De akkor csak alanya voltál valakinek az időhaladékában. Amikor úgy érzed, hogy ez megtörtént veled, akkor megtapasztalod azt, hogy milyen az, amikor valaki haladékot kap. Nem te vagy az, hanem te csak visszaugrottál. A kérdésedre a válasz, hogy abszolút van. Egyszer majdnem belém jött egy autó, ha akkor összeütközünk, abból nem tudom mi lett volna. Akkor volt egy olyan érzésem, hogy ez most egy haladék volt. Visszaugrani az időben ennek csak egy dramatizált változata. A haladék a fontos. Általában mindnyájan kapunk ilyen-olyan, kisebb-nagyobb haladékot és tulajdonképpen nem tudunk mit kezdeni a haladékokkal. Ez a film is erről szól, igazából a nő sem tud mit kezdeni ezzel, mert nem tud rávenni mást, hogy meghaljon helyette. Nem éri el senki a célját. Ezért is van egy ilyen szöveg a filmben, amit Thor mondott az alagútban, hogy még senkinek sem sikerült élnie tovább, aki eddig haladékot kapott. Ez egy archetipikus mese, tehát olyan elemeket használok, amely ebbe az európai keresztény kultúrába bele van idegeződve. Ezeket használva egy genetikai kód jön elő az emberekből. Más vallásokban egészen más a viszony a halállal. Csak az európai kultúrában van a halál elfogadhatatlanságának a misztériuma. Én úgy érzem, hogy ezzel nagyon kell foglalkozni. Tíz évig írtam ezt a könyvet és járattam magamban ezt a problémakört, és rájöttem, hogy mindenkinek először a saját halálfélelmét kell leküzdenie, s aztán tud élni. Addig, amíg ezzel nem néz szembe, fél életet él. Ezért jártam körbe a filmmel ezt a problémát, mert úgy érzem, hogy a művészeknek, értelmiségnek kötelessége abba a kultúrkörbe, ahol tevékenykedik az embereket rávenni arra, hogy ezzel foglalkozzanak. Ez egy konkrét társadalmi feladat, olyan, mint a nevettetés. A halállal való viszony felvetése is társadalmi tett.

Alida volt az egyetlen, akinek ez sikerült, mi rejlett az ő karakterében, ami ezt lehetővé tette?
Ez egy film, s azért, hogy teljesítsem az embereknek ezt a tanítását, egy pozitív kisugárzással kell ellátnom őket. Hogy van értelme foglalkozni önmagukkal, mert annak a vége nyereség. Azért sikerül a nőnek, mert túljut önmagán, s ezáltal adatik meg neki, hogy élhet. Képes lemondani az életéről, s az a jutalma, hogy élhet. Ez az �alapszabály� minden ember számára, ha le tudsz mondani az életedről, akkor élhetsz. Ez a feladat, s ez a film végül is másfél óra alatt összefoglalja, hogy honnan lehet eljutni hová. Én nem tudom, hogy miért nő, de mikor elkezdtem írni rögtön nőben gondolkodtam. Mikor rákérdezett egy újságírónő, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy ez is benne van most a társadalmi légkörben, hogy a nőkkel történik most valami fontos. Ha megnézzük, most ők szabadulnak igazán fel. Ha sikerről vagy a karrierről beszélünk, valami nagyon modern életformáról, azt mindig nők képviselik. Valamit tudnak ők azzal szemben, hogy a férfiak szerintem elbutultak. Van egy differenciálódás vagy egy átrendeződés. Volt már ilyen az emberiség történelmében. Úgy érzem, hogy egy hosszú-hosszú folyamat kezdődött a XX. században, amiben most érződik az, hogy a nőknek valami szerepük van a társadalmi hierarchiában. Én legalább is ezt magyarázom bele, mert fogalmam sincs, hogy miért nő.

Ha feltételezzük, hogy tudunk mozogni a térben, mint a filmben, képes egyetlen perc bemutatni az addigi életünket? Össze lehet sűríteni az életünket a környezet felmérésével?
Csak az agysejtjeinkben birtokoljuk az időt, tulajdonképpen az idő tudata nincs meg, csak a fogalma. Valami van az agyadban, amitől van egy olyan érzeted, hogy te, te vagy. Igazából összerakhatatlan. Csak abból rakhatod össze, amilyen nyomot magad után hagysz. Amit magadnak érzel, s ami valamit jelentett a világnak. Ez lehet egy gyerek, egy könyv vagy bármi. Abban van összesűrítve a te időd. Minden dologban, ami belőled származik.

Azt nyilatkozta a film kapcsán, hogy egyszerre akart szórakoztató és elgondolkodtató filmet készíteni. Mennyire viaskodott egymással ez az elgondolás a készítés során?
Én magamat adom akkor is, ha egy groteszk vígjátékot csinálok, vagy egy pszicho-thrillert. Ebben nincsen semmi agyafúrtság. Nem úgy állok hozzá, hogy most mit kéne megetetnem a nézőkkel, mint vígjátékot, hogy mik a formái, vagy a kritériumai, hanem elképzelek egy filmet, s azt igyekszem felvenni. Nincs olyan sandaság benne, hogy ezen biztos fognak röhögni. Így soha nem írok meg egyetlen mondatot sem. Ha én röhög rajta, akkor elfogadom, és ebben a filmben is az volt a fontos, számomra, hogy a tíz évi írás alatt, volt hogy fél évre félretettem, s mikor megint elővettem úgy tudtam olvasni, hogy lekötött, ami azt jelentette, hogy működik. Rengeteg forgatókönyv van, amit ugyanígy félreteszek, s mikor előveszem, nem működik. Akkor azokat ki kell dobni. Az ember egy kegyelmi állapotba kerül, hogy amit csinál, úgy tűnik, mintha jó lenne. Fontossá válik és irányt ad, hogy ezt meg kell csinálni. Ezt a könyvet nem adtam oda senkinek, hogy elolvassa, mert annyira személyes volt az egésznek az elindulása, a hozzá fűződő viszonyom, hogy attól tartottam, más nem látja meg benne azt a filmet, amit én. Csak a legvégén adtam oda embereknek, mikor úgy éreztem, hogy mehet a maga útján.

Én azt szeretném, hogy minél nagyobb átfogása lenne annak a nézőközönségnek, aki ezt megnézi. Az értelmiségtől a melósig. Tulajdonképpen egy melóst is izgatja a halál. Ebben tényleg nincs különbség. Lehet azt mondani, hogy ez egy félelem, de ez egy komplexebb dolog. És nincs kapaszkodó, talán a Biblia az, ami ad némi segítséget a halállal való foglalkozásban. De nagyon kevés olyan könyv van, ami segítené ennek a feldolgozását. Az, hogy ezzel nem törődünk együtt jár azzal, hogy az élet minőségével sem törődünk. Ami most zajlik, lehet életnek nevezni, de minőségi életnek nem. Elveszítettük a kozmikus kapcsolatainkat, s tulajdonképpen a mese az egyik ilyen kozmikus híd, amivel még valahogy ki lehet szabadulni ebből a társadalmilag behatárolt térből. Jó minőségű energiát veszünk be, s rossz minőségűt adunk ki magunkból, ezt lehet a mai állapotokra mondani. Ez nem egy olyan látványos elidegenedés, mint a szürrealizmus volt, ez egy rémesen unalmas majdnem hogy degenerált elidegenedés. Nem tudom, hogy hova fut ki az egész. Tartok tőle, hogy ez a film nem hiába készült most. Miért nem csináltam öt évvel ezelőtt vagy tizenöt év múlva. Ennek a megjelenésében van valami immanens manifesztáció a társadalom szempontjából. A Vakvagányok című filmnél döbbentem rá arra, hogy ezt a filmet a vakok megrendelték. És én voltam az egyedüli alkalmas alany arra, aki ezt a filmet le tudta szállítani. Úgy érzem, hogy ez a film is egy megrendelés. Legalább is szeretném ezt érezni. A társadalom megrendel dolgokat, csak a művészek nem eléggé érzékenyek arra, hogy megérezzék ezt. Általában, ami siker, biztosan megrendelésre készült. Biztos misztikus az, amit mondok, de nem tudok más magyarázatot adni, miért van egy filmnek sikere és a másiknak miért nincs, amikor látszólag mind a kettő jó vagy rossz minőségű. Elképesztően determinált a siker a társadalmi igénytől, és valószínűleg ez nem csak a filmre, hanem mindenre igaz, amire rezonál a társadalom. Eddig még olyan emberrel nem találkoztam, se a filmben, se más művészeti ágban, aki meg tudta volna mondani, hogy mi a siker. Ez egy olyan titok, aminek annyira egyszerű a magyarázata, hogy senki nem jön rá. Én már úgy fogom fel, hogy ha csinálok egy rossz filmet abszolút magamat okolom, hogy nem hallottam meg a megrendelést, és nem azt szállítottam le, amire igény volt.


De nem biztos, hogy a pillanatnyi siker vagy sikertelenség a filmet minősíti, fedeztek már később is fel filmet.
Ezen én is gondolkodtam, mert nagyon érdekes, hogy az is egy logikai rendben van. Filmben nem nagyon van ilyen. Talán Orson Welles Aranypolgára volt, de az is megrendelés, csak a tíz évvel későbbi társadalom rendelte meg. Ez az, amikor a művész annyira érzékeny, hogy megérzi azt, hogy tíz év múlva mire lesz igény. Nincs semmi, ami ne ismétlődne, olyan mélyen belénk van rejtve genetikailag az, hogy mi a történések evidenciája, ezért vannak érzékeny emberek, akik megpróbálnak alkotni, és vannak kevésbé érzékenyek, akik élni akarnak, s meg akarják ismerni az érzékeny emberek invencióit, arról, hogy mi lesz az élet. Mindegy, ez arra is működik. Van Gogh-ra is igaz, hogy megrendelésre dolgozott, csak egy fiktív társadalmi megrendelést kapott, ami benne teljesen egész volt, csak be kellett érnie annak a társadalomnak, amelyik ezt a megrendelést feladja. Amellett is van egy olyan szörnyű érzésem, hogy minden ismétlődik, mi már beszélgettünk, és valószínűleg ugyanezt mondtam. De ez a skizofréniához vezet�


Ha nincsenek új történetek, akkor mi a feladata most egy filmesnek? Hogy kell neki bemutatnia, hogy új dolgokat tudjon tanítani? 
Nem könnyű feladat, a gázsi nagyságától függ, hogy hogyan oldod meg� De komolyan, az a tuti bukás, ha erőltetsz valami formát vagy történetet, s az nem rezonál, csak benned, de nincs semmi referenciád arról, hogy az jó-e vagy sem. De még az is rossz, ha jóakarók vesznek körbe, és azt mondják, hogy az jó, közben nem jó.

Zárásképpen egy kötelezően felteendő kérdés: A grillcsirkék tesznek egy fordulatot című filmtervből várhatunk valamire? 
Most írom át éppen. Lehet, hogy nem ezen a címen, de valami történik. Most több forgatókönyvvel foglalkozom. Még bizonytalan vagyok. Még nem érzem, hogy mire van szükség.


Szöveg: Ruprech Dániel [nyil] Fotók: Tiszeker Dániel

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink