Magazin / Összefoglaló

Interjú Almási Tamással

2010. május 20. 08:45

Riporterünk, Birtalan Ilona Liliána szokatlanul kíváncsi interjút készített a nemrég Kossuth-díjjal kitüntetett Almási Tamás rendezővel, aki legutóbb a Puskás Hungary című életrajzi drámával került a reflektorfénybe, de méltán csenghet ismerősen a neve a Márió, a varázsló, vagy a Sejtjeink című Filmszemledíjas dokumentumfilmje révén.

A fotót Ducki Witek készítette

.
Az interjú során többek között szóba került az is, hogy mit lehet tanulni másoktól, hogyan hat egy film az alkotójára, valamint hogy milyen fenntartásokkal is kezdett neki Almási Tamás rendező a Puskás filmnek.

Birtalan Ilona Liliána (BIL): Amikor készültem az interjúra, elsőként a honlapodon található idézet fogott meg: “Ahány filmet készítek, annyi életet élek. A filmezés során változom, szereplőim is változnak. Adunk egymásnak és kapunk egymástól, a közös élmények formálnak bennünket. A filmkészítés magamra kényszerít egyfajta erkölcsi normát.” Ez egy saját idézet, saját gondolat? És ha igen, mikor fogalmazódott meg benned? Változtatnál-e ma ezen az idézeten vagy ez egy örök darab az életedben?

Almási Tamás (AT): Azt hiszem, az életben semmi nem örök, miközben minden az. Hogy mikor született? Magamtól nem írtam volna le, a tanítás miatt tettem. A Színművészeti Egyemen sok-sok évvel ezelőtt felajánlották, hogy végezzem el a DLA-t, tehát a PhD-nak megfelelő doktori iskolát, amit három év alatt végül megcsináltam, és egy-két évre rá megírtam a doktori pályamunkámat. A címe: “Ahogy én látom”, alcíme: “26 év alkotói tapasztalata a dokumentumfilm-készítésben”. Amikor írtam - utólag is hálás vagyok érte, hogy írhattam, bár szenvedtem vele azért több, mint egy évet - akkor át kellett gondolnom sok mindent. A DLA dolgozatnak a lényege, hogy érthető nyelven és rendszerbe szedve fogalmazzuk meg a szakmában szerzett tapasztalatainkat, melyeket aztán hasznosítani lehet az oktatásban. Akkoriban gondoltam végig sok mindent, és vettem számba a filmjeimet, amit még kimondani is nehéz: darabszámra 100 felett vannak. Ebben persze akadnak tíz perces munkák - volt, hogy tévének készítettem ilyen sorozatot -, de azért az egy óra feletti munkáknak a száma is 35-40 között van. Akad köztük játékfilm, tévéjáték, de leginkább dokumentumfilm. Akkoriban tudatosodott bennem, hogy tulajdonképpen minden egyes film része az életemnek, és néha akár össze is keverhető vele. Mert mások története, más embernek a drámája sokszor belekeveredik a sajátoméba, hiszen az a fajta filmkészítési metódus, amit gyakran alkalmazok, az bizalmi elven működik, és ott az embernek ugyanannyit kell adni, mint kapni. Néha többet is kell adni, mint amennyit kapunk. Igen, ilyen egyszerű, nem változtatnék.

BIL: Ez állandó akkor.

AT: Én azt gondolom, hogy valamit vagy csináljunk komolyan, vagy inkább sehogy. Ez egyébként a magánéletemben is így van: ha van mosogatnivalóm, mondjuk, akkor néha halogatom. De ha nekiállok mosogatni, akkor elmosom a poharat, a tányért, majd utána a csempét, utána az asztalt, a konyhát és a végén nagytakarítás lesz belőle. Tehát, hogy az egész legyen komplett egész. Nem tudok kis részletekben gondolkodni, csak a nagy egészben.

BIL: A díjaid: Kossuth-díj, Szemle-díj… stb., vajon ennek a típusú gondolkodásnak a visszajelzéseként értelmezhetők, vagy jól sikerült filmek összességének a méltatása? Hogy élted meg a Kossuth-díjat?

AT: Azt, hogy minek köszönhetem, miért kaptam, nem tőlem kell megkérdezned. Tudom, hogy a szakma többször javasolt már, tehát voltak előzményei. Az biztos, hogy nagyon örültem neki. Ugyanakkor most egy kicsit nyomaszt is. Olyan ez, mint amikor megmászol egy magas hegycsúcsot, és akkor utána mi van… De nem jó ez a hasonlat, meg erre is van példa, pont a Puskás volt az, aki megmászta a csúcsot, és utána még egyszer megmászta, hisz mindig akad magasabb csúcs, még ha nem is tudjuk az elején. De tényleg nem jó a példa, mert a munkához, az alkotáshoz ennek nincs köze. A díjaknál mások értékelnek téged, és ebben benne van a tévedés lehetősége. Az örömről, amit éreztem aznap inkább tudok beszélni. Vicces volt, hogy a telefonom akkumulátorát március 15-én körülbelül ötször kellett feltölteni, mert annyi hívást kaptam. E-mail-ben biztos, hogy 200 felett volt a gratuláló levelek száma és táviratok tucatjai érkeztek. Ami jólesett, hogy sokan hozzátették: neked régen kijárt, nagyon megérdemelted, és leírták, elmondták, hogy miért gondolják így. Ami igazán meglepett, hogy nem csak barátok, kollégák vagy ismerősök, hanem ismeretlenek is gratuláltak szép számban. Azt hiszem, hogy ezért érdemes dolgozni.

BIL: Visszaigazolásként mégis mit tartasz a fontosabbnak?

AT: Aki azt mondja, hogy nem fontos, hogy mit gondolnak a munkájáról, vagy hány néző nézi meg a filmjeit; hogy nem fontos, hogy milyen díjai vannak; nem fontos,  hány fesztiválon szerepelt sikerrel, az én véleményem szerint nem mond igazat. Nem tudom elképzelni, hogy egy alkotót ne érdekeljen a visszajelzés. Illetve lehet, hogy van ilyen. Nem akarok senkit megbántani, azt tudom, én nem ilyen vagyok. Engem igenis érdekel a siker, igaz csak egy órára, vagy egy napra. Ha ma - egy héttel később -  a szomszéd néni nem gratulál a Kossuth-díjhoz, akkor esküszöm, eszembe se jutott volna, rég kiment a fejemből. Tudatosan is szeretném elfelejteni. Nagyon jó érzés, hogy megvan, de megbénítana, ha ezzel foglalkoznék.

BIL: Ez akár azt is jelenti, ha csak a Kossuth-díjas visszaigazolást nézzük, és nem feltétlenül azt, hogy kik és hogyan, és levelekben mit jeleztek vissza, nem változott benned semmit? Mint egyetemi oktatóban sem? Úgy tudom, hogy a Színművészeti szenátusában is jelen vagy, vajon máshogy ülsz be…

AT: Én nagyon szeretnék ugyanolyan maradni, mint aki előtte voltam. Nem hiszem, hogy ettől megváltozna az ember, sőt nagyon kértem barátaimat, ha úgy látják, hogy a viselkedésemben a változás legkisebb jele mutatkozna rajtam, rúgjanak jól fenékbe.

BIL: Minek tartod magad: oktató, rendező, producer, író?

AT: Írónak semmiképpen. Az egy másik szakma. Igaz, a forgatókönyvírás egyáltalán nem azonos a szépírással. Ez egy csapda, amibe ráadásul a Márió, a varázsló-nál bele is sétáltam. Pedig tudom és tanítom is, hogy a szép mondatok, a hatásos jelzők csak megzavarják a filmrendezőt a forgatás során. Visszatérve, minek tartom magam? Filmkészítőnek és oktatónak is, olyan valakinek, akit ez a mákony, a tanítás mákonya valahogy megmérgezett. Amikor meglátom a diákjaim szemében a csillogást, a rácsodálkozást, az talán többet ér minden díjnál. gyönyörű rabság ez, ami elveszi az időt a filmkészítéstől, és sokszor lelkiismeret furdalásom is van emiatt. Nem mellékes az sem, hogy fiatalokkal vagyok körülvéve, talán fiatalon is tart. Sokat kapok tőlük, sokat tanulok tőlük én is, ez mindenért kárpótol.

BIL: Az egyetemre mennyire tudod ezt a típusú gondolkodásmódot bevinni? Két szempontból is jelen vagy ugye: mint szenátusi tag, tehát az egyetem sorsában is szereped, és mint témavezető, saját tanítványaid is vannak.

AT: Igen, tagja vagyok a szenátusnak és a doktori tanácsnak is, így szerepet kell vállalnom a témakijelölésekben a doktoranduszok képzésében, valamint felvételében.  Az egyetemi oktatásban ugyanaz a felelősség jelenik meg, mint a filmkészítésben. Nyilván bosszankodom, ha néha látom az értelmetlenségeket, de a fiatalok kíváncsiak a szakmára, tanulni akarnak, ez a lényeg. Ezt az érdeklődést kell fenntartani, sőt fejleszteni, és nem lehet más célunk, mint a legjobb szándékkal, módszerrel és eszközökkel, tanítani őket. Visszatérve a kérdésed lényegére, szerintem én egy és ugyanaz az ember vagyok itt is ott is. Isten ments, hogy két személyiségem legyen. Mindenki, aki részt vett már ilyen típusú kettős szereposztásban, mint Fábri Zoltán a volt osztályfőnököm, vagy Gábor Pál, Illés György tanáraim, átélték ezt. Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz az Illés, Fábri, Gábor Pál jött be az órákra, mint a forgatásokra.

BIL: Tehát nincs másik attitűd, vagy másik viselkedés, hozzáállás.

AT: Talán egy apróság. A korkülönbség ellenére tegeződöm minden hallgatóval. A szakmában mindenki tegeződik mindenkivel, és nekem ezért természetes, de látom, hogy nekik néha nehézséget okoz. Fábri Zoltán egy évvel az után, hogy mellette dolgoztam, felajánlotta a tegeződést, de soha nem tudtam megtenni, talán azért, mert annyira tiszteltem. Miközben az Illés Gyuri bácsit, a kétszeres Kossuth-díjas operatőrt, aki 3-4 évvel idősebb volt Fábrinál, első perctől kezdve tegeztem, és gáncsoltuk egymást a folyosón. A Fábrinak hihetetlen polgári tartása volt, igen tekintélyes megjelenése, egyszerűen képtelen voltam tegezni, és ma már tudom, hogy nagyon jólesett volna neki. Amikor a hallgatóim, akikkel megegyeztünk, hogy tegeződünk, és mondjuk tízből kilenc betartja és egy nem, akkor nekem az jut eszembe, hogy talán ezért.

BIL: Ennyi tapasztalat, visszajelzés és elismertség után van-e olyan nyomás, hogy bizonyos témákat fel kell vállalni? Például, hogy erről még nem csinált senki dokumentumfilmet, erről még senki nem gondolkodott, nekem az a feladatom, hogy ezt most vállaljam a téma miatt. Azért, mert annyi díjad van, annyi elismerésed és annyi tudásod, hogy átlátod azokat a lyukakat, ahol… Lehet-e a Puskás-nak is egy ilyen mögöttes tartalma: ez eddig kimaradt, valakinek erről szólnia kell?

AT: A Puskás filmnek nagyon egyszerű oka volt. A producerek felkértek az elkészítésére. Általában nem pottyan az ember ölébe a munka, pláne ilyen volumenű. Legtöbbször izzadtsággal, meg utánajárással jár. A Puskást nagy valószínűséggel magamtól nem csináltam volna meg. Többek közt pont azért, mert világ életemben kerültem a “tuti” témákat. Igyekeztem biztos “befutókról” nem készíteni filmet. Ha megnézed a Ballagás című játékfilmemet és az utána készült dokumentumfilm sorozatot, amely eddig 3 filmből áll, és a film egykori szereplőinek későbbi sorsával foglalkozik, akkor láthatod, hogy kihagytam Zsótér Sanyit, aki önmagában címszereplő lehetne, de nem akartam, mert túl híres, és ismert rendező. Szulákkal is hasonló volt a problémám, ezért sokáig csak epizódszereplőként számoltam vele. Aztán az utolsó rész forgatásakor magánéleti válságba jutott, már 40 éves elmúlt és akkor még nem volt gyereke, és nem látta sok értelmét a mindennapjainak, és erről tartalmasan beszélt, ezért került bele ő is. Lényeg, hogy mindig kerültem a sikergarantált témákat, szereplőket, helyzeteket. Amikor találtam 10 híres embert, akkor megkerestem a tizenegyediket, aki nem volt az. Hiszen éppen ők azok, akik inkább reprezentálják a nézők sokaságát, az átlagember életét. Persze nincs olyan, hogy átlagember, tudom. A Puskás eset az más volt. Ahogy mondtam, felkértek. Ami egyben nyomasztó teher volt számomra és hatalmas felelősség. A legismertebb magyarról nem lehet akármit mondani, mutatni. Nem lehet, illetve nem érdemes például Bartók Béláról, vagy Rubik Ernőről sem olyanokat mondani, hogy mikor 7. osztályos volt, belecsípett a Marcsa fenekébe, vagy meghúzta a copfját. Akár történhetett volna így is, mégis lényegtelen epizód, amit felesleges bemutatni. Ha nem a szereplőnk karakterének a változását jelzi, vagy valami traumát vagy fordulópontot jelentett életük alakulásában, akkor mindegy is. A Bartókot nem ezért kedveljük. Láttam Zidane-ról (híres francia futballista) több filmet is, az egyik egészestés dokumentumfilm arról szól, mit csinál a pályán, amikor éppen nincs nála a labda. Látjuk, ahogyan hegyeset köp, túrja az orrát, vakaródzik - minden ilyen pillanatát lefotózták a gyepen. Öt percig érdekesnek találtam, de ezután kezdett bosszantani. Nem azért, mert feltétlenül futballfilmet vártam róla - ilyen is van-, hanem azért, mert azt gondoltam, ezt minden emberről meg lehet csinálni, mindenkit ki lehet figurázni, de Zidane-nak nem ez a lényege, nem ez a szubsztanciája. Michael Moore hasonlót művelt George Bush-hal és szerintem erkölcstelenül járt el. Kegyetlenül elbánik vele a Fahrenheit 9/11 című filmben, például amikor kinevetteti a beszédre készülő elnököt. A tükör előtt gyakorló, grimaszokat vágó Bush teszi a dolgát, készül a fellépésére, formálja a betűket, szavakat. Azt teszi, mint minden színész, bemondó vagy közszereplő tenne, és ez persze vicces. Jól kiröhögjük. Ettől függetlenül lehet Bush egy balfácán politikus, de az egy másik kérdés. Visszatérve Puskásra - amikor elvállaltam, pontosan tudtam a téma hátulütőjét. Nem akartam megfelelni az elvárásoknak, pedig akadtak bőven. A helyes egyensúlyt megtalálni a legnehezebb, így gondoltam akkor.

BIL: Ennek a filmnek van kettős funkciója? Egyrészt dokumentál egy unikumot, a másik oldalon van egy generáció, akik számára tulajdonképpen egy ismeretterjesztő film? Ebben gondolkodtál-e, vagy egészen világosan egy vonalat képviseltél?

AT: Mindezt százszor végig kellett gondolni. Fenntartásaim voltak, mikor Puskást elvállaltam. Lehet-e igaz az a kép, amit róla ismerünk, “egy ember, akinek csak jó tulajdonságai vannak, aki közülünk jött, aki jó haver és beszól a hatalmasságoknak”. Létezik-e egyáltalán olyan ember, akit mindenki szeret, aki szinte már nem is ember, hanem maga az isten? Aztán elkezdtem utánaolvasni, és a lehető legalaposabban megtanulni Puskást. Nem azért, hogy azt forgassam le, amit megtanultam, hanem hogy alaposan megismerjem a gondolkodását, a kapcsolatait, döntéseinek mozgatórugóit. Gyakorlatilag 2,5-3 évig, párhuzamos munka zajlott: kutattunk és forgattunk, hiszen versenyt futottunk az idővel. Minél többet foglalkoztam vele, egyre jobban rájöttem, hogy Puskás ugyan születésekor nem volt isten, de élete során majdnem azzá vált. Még akkor is így van, ha káromkodott, meg nem tudott helyesen írni magyarul. Persze ennek is oka van. Magyarországon mindössze 8 osztályt járt ki, de később folyamatosan gyarapította ismereteit. Amikor külföldre került, megtanult tucatnyi idegen nyelvet. Igaz, soha sem tanult meg igazán helyesen írni magyarul, a gondolatai azonban kristálytiszták voltak. Mindez kiderül leveleiből, melyeket barátainak, kispesti haverjainak és mellesleg soha sem a főnökeinek írt. A kutatások eredményeként bukkantunk fontos gyerekkori motívumokra is. A kis Puskásnak már 6 éves korában tekintélye volt a telepi gyerekek körében. Téglából lépcsőt építettek neki, hogy ne kelljen átugornia a focipályát övező palánkon, és úgy belógnia a meccsekre. Ő már akkor király volt közöttük, és ezt a kortársai, a gyerek ismerték el! Korán megtapasztalta, hogy kivételes tehetségéért cserébe szinte mindent megkaphat. Mégsem vált önzővé. Ez nagy szó. Képes volt mindenét odaadni, sokszor ismeretleneknek is. Hatalmas szíve volt. Erről több száz bizonyítékunk van, legtöbb nem is került bele a filmbe. Ahol élt, Spanyolországtól Görögországig, Ausztráliától Magyarországig, hihetetlen sokat segített másoknak. Pénzt adott, egyetemi felvételben segített, gyógyszert hozott, képtelenség lenne felsorolni mindent.

BIL: Mit találtál vele kapcsolatban?

AT: Puskás viszonylag szegény világból jött. Hamar világsztárrá vált a sport révén. Mindez a Rákosi-diktatúra idején történt és nem elég hogy nem hajlott meg a gerince, sokakkal ellentétben, hanem mások javára használta ismertségét, és segítette őket, amiben csak tudott. Az biztos, hogy soha sem ártott senkinek. Végignéztem számos titkosszolgálati anyagot vele kapcsolatban, mindegyik ezt igazolta. Persze ő sem született grál lovagnak. Tudatosan vált azzá. Erre mondok egy példát - nincs benne a filmben, majd a sorozat változatba fog bekerülni: még 18-19 évesen Bulgáriában leütött egy játékost a meccs hevében, amiből diplomáciai bonyodalom lett, mert ez a bolgár nemzeti ünnepen történt. Aztán pár hónapra rá megütött egy bírót egy vidéki meccsen. Nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie. Önkritikát gyakorolt a Szabad Nép, vagy a sportújság hasábjain. Ami fontosabb, hogy soha többé nem fordult elő vele hasonló eset, pedig játszott húsz évet a világ élvonalában. Ez idő alatt, mindössze kétszer állították ki, és az egyik ráadásul téves bírói ítélet volt. Ott van Zidane, egy másik futballzseni, aki még a búcsúmeccsén is lefejelte Materazzi-t. Puskás, aki istenáldotta tehetség volt, ahelyett, hogy nagyképűvé vált volna, hibáiból folyamatosan tanult. 1954-ben majdnem feljutott a csúcsra, aztán az elveszett VB-döntő után leeresztett, mert nem látott perspektívát, iszogatott, elhízott, formán kívül játszott. Amikor hívták a Real Madrid-ba, 31 éves volt, lefogyott, újra edzett, és feljutott a csúcsra. Ahogy említettem, folyamatosan képezte magát, tanult, értékesebb, jobb ember lett. Elfogadta más népek szokásait, kultúráját, megtanulta a nyelvüket. Európaivá vált, és ez az ő életének talán a legerősebb üzenete. Az ő sorsa magába foglalja a 20. század viharos európai és magyar történelmét. Fordulatos életútját és ismertségét fel lehetne használni a történelemoktatásban. Puskáson keresztül sokakhoz eljutna, azokhoz is, akikhez ma nem. Puskás neve egyben magyar útlevél is a világba. Vele azonosítják leginkább Magyarországot.

BIL: Mennyire állt közel hozzád a forgatás módszere?

AT: Elég rendhagyó volt a munkáim között. Ritkán készítek olyan filmet, amelyik a múltban játszódik. Inkább az úgynevezett követéses módszert, a szituatív dokumentumfilmezést művelem. „Ítéletlenül” című dokumentumfilmemben is kitaláltam valamit, amelyik jórészt az ötvenes években játszódik a Kistarcsai táborban, amitől maivá vált. Ilyen típusú filmet mindössze 3-4-et készítettem, folyamatkövető módszerrel 25-20-at.

BIL: Ha nem ismerném a hátteret, akár azt is gondolhatnám, hogy Puskás az egyik legjobb barátod volt. Gondolom, hogy a többi filmednél is ugyanígy tudnál nyilatkozni. Melyik film az, amelyikben a legjobban benne vagy emberileg?

AT: Mindig abban, amit éppen csinálok. Ugyanakkor persze mindegyikben. A kapcsolatok pedig sokáig megmaradnak, az idő múlásával nyilván megkopnak. A Sejtjeink szereplői közül néhánnyal még tavaly is kétszer-háromszor találkoztam, például szülinapon, ünnepnapon, vagy csak úgy. Az Ózd filmjeim szereplőivel nagyon-nagyon sokáig tartottam a kapcsolatot, némelyikükkel még most is heti-havi szinten levelezek, beszélek telefonon. Ilyen módon sok egykori szereplőmmel van kapcsolatom. Az biztos, ha most felhívnám őket, nem úgy kezdenék a beszélgetést, hogy “20 éve nem hallottam rólad”.

BIL: Tehát utólag is tartod a kapcsolatot…

AT: Igen, hiszen gyakran megtiszteltek azzal, hogy az életük legintimebb részeibe beavattak, és bizalommal voltak irántam. Igyekszem viszonozni, és amiben tudok, segítek, ez persze kölcsönös. Azt gondolom, hogy ez a minimum.

BIL: A Puskás film hatására miben változtál, ha visszakanyarodunk arra az idézetre, ami első kérdésként került elő?

AT: Nagyon sokan beszélnek ma arról, hogy Magyarország egy olyan ország, ahol nincsenek célok, minden összedőlt, nincs jövőképünk… stb. Azt gondolom, hogy ez tulajdonképpen nem így van, de ettől még sok ember érezheti így. Könnyű megfejteni az okát: szinte minden a szemléleten múlik. Amit ma, egy pillanatban még negatívan látsz, más módon közelítve pozitívan fogod látni. Gyakran jártam külföldön mostanában, és láttam, hogy rosszabb állapotú országok lakói, nyomorultabb helyzetben mennyivel boldogabbak. Azt gondolom, Puskás története minta lehet, erőt adhat nekünk. Erőt ad, hogy higgy önmagadban, hogy tehetséggel és sok-sok munkával elérheted, amit el akarsz érni. A morállal kapcsolatban van egy kedvenc autós példám: ha megyek át a Lánchídon, előtte a Roosevelt téren három sávból egy lesz. Általában 50-60 autós araszol, vár a sorára. A 60 autósból 55 áll, kivárja a sorát. 5-6 pedig mindig beerőszakolja magát a taxi sávból, vagy kívülről. Bejön, mert nagyobb autója van, bejön, mert erőszakos. Ez az apróságnak tűnő dolog valójában erkölcsi kérdés. Arról szól a dolog, hogy ha látom, semmi értelme sorba állni és tisztességesen viselkedni, mert az utólag érkező úgyis eléd kerül, akkor én is hasonlóképpen fogok viselkedni. Ezt pedig nem szabadna hagyni. Rendőrt kellene oda állítani, amíg megtanuljuk a tisztességes magatartás szabályait. Ezt tudatosan kellene tanítani az autósok azon részének akik nem tudják maguktól. Ha látnák az emberek, hogy ügyeskedéssel nem lehet előre jutni, akkor előbb-utóbb javulna a közmorál. Igen, néha meg kell mondani valamiről, hogy az nem jó, és amíg ki nem alakul a társadalom érzékenyen működő erkölcsi jelzőrendszere, addig segíteni kell érvényre juttatni a szabályokat a többség érdekében. Puskás élete ilyen értelemben is pozitív példa, hogy hogyan lehet mások iránt tapintattal és segítőkészen élni, akár a legbonyolultabb időszakokban is.

BIL: Klasszikus befejező kérdésként hadd tegyem fel: mire készülsz? Van-e olyan 3-4- hónapra félretett nyersanyag a fiókodban, amit be akarsz fejezni, ami utómunkára vár, vagy van-e olyan, ami most van előkészület alatt?

AT: Nehéz kérdés: van játékfilmtervem, és több dokumentumfilm tervem is. Az időm jó részét mostanában az egyetemi munkám viszi el. Jövő évben tervezzük elindítani a dokumentum-rendező MA szakot az SZFE-n, és van még egy további tervünk az angol nyelvű MA képzés indításával. Úgyhogy a szervezés, a létesítési anyagok megírása rengeteg időmet viszi el. A filmkészítés egy kicsit a háttérbe szorult. Időnként úgy érzem, választanom kellene, melyiket is szeressem igazán. Az is igaz, hogy az iskola csak bizonyos szakaszokban rabol el ennyi energiát. A filmterveimnek sem biztos, hogy árt a várakozás, mert az ember így újra és újra átgondolja őket. Ugyanakkor ezek már nem ugyanazok a filmek lesznek, mint amik megszülettek volna ma vagy tegnap.

BIL: Adtál magadnak határidőket?

AT: Igazán nem azt kell eldöntenem, hogy a tanítás vagy a filmkészítés fontosabb az életemben, hanem a helyes egyensúlyt kell megtalálnom, hogy ne menjen egyik sem a másik rovására.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink