Magazin / Összefoglaló

Exkluzív interjú Rózsa Jánossal

2010. április 23. 08:33

Rózsa János filmrendező, producer 1937. október 19-én született Budapesten. A Színház-és Filmművészeti Főiskola elvégzése után a Balázs Béla Stúdióban készített rövid groteszkeket elsősorban a gyermekek, fiatalok problémáiról. Később az Objektív Filmstúdió művészeti vezetője, az Európai Filmrendezők Szövetségének elnöke, az Európai Filmakadémia tagja lett. Oktatott vendégprofesszorként a Washingtoni- és a Los Angeles-i Egyetemen.

1983-ban elnyerte a manilai fesztivál legjobb rendezés díját, 1987-ben a Filmszemle fődíját, 1982-ben a gijóni fesztivál legjobb játékfilm díját. 1979-ben Balázs Béla-díjat kapott, 1987 óta Érdemes művész, 2009-ben pedig megkapta a Kossuth-díjat.

Fontosabb filmjei rendezőként: Gyerekbetegségek (1965), Bűbájosok (1965), Vasárnapi szülők (1979), Csók, anyu (1986). Producerként több közönségsikert aratott filmet is jegyez: Sztracsatella (1995), Csinibaba (1997), Rokonok (2006).

Rózsa János az 1993-as Jó éjt, királyfi után 2009-ben jó hosszú kihagyás elteltével ült újra rendezői székbe, Halász Judit-tal forgatott családi filmet Csiribiri címmel, amely elsősorban koncertfelvételeken alapuló kreatív dokumentumfilm volt, rajzfilm betétekkel színesítve.

Rózsa Jánossal riporternőnk, Birtalan Ilona Liliána ült le beszélgetni ifjúsági filmekről, a magyar mozgóképek finanszírozásáról, ahol legutóbbi munkája mellett szóba került még az egykori és a mai filmalkotás folyamata is.

Első kérdésként rögtön belevágva a közepébe: milyen a jó ifjúsági film? Van-e ön szerint az ifjúsági filmnek titka?

Rózsa János: Tényleg belevág a közepébe. (nevet) Szerintem az igazán jó ifjúsági film leköt minden generációt. Az ifjúságot is korosztályokra kell bontani, mert egy bizonyos kor alatt a gyerekek szülőkkel vagyis felnőttel mennek moziba. Tehát nagyon fontos, hogy a felnőtt se unja halálra magát, szólni kell hozzájuk is. Azután a nagyobbak, akik önállóbbak… itt van egy óriási váltás, mert a gyerek úgy érzi, hogy ő már nem gyerek, tiltakozik az ellen, ami “gyerekes”, ami addig tetszett neki. Azután megint jön egy “törés”, amikor a felnőtt filmek jobban érdeklik, mint az úgynevezett ifjúsági filmek. Ez tehát nagyon nehéz műfaj, szólnia is kéne valamiről, úgy kellene “oktatni”, hogy ne vegye észre senki, különösen ne a “célszemély”.

Tehát akkor az ifjúsági film burkoltan oktatófilm?

Rózsa János: Ha nagyon leegyszerűsítve akarok fogalmazni, akkor minden filmnél jó lenne, ha kicsit magasabbra tennénk a mércét, mint az átlagos néző ízlése. A közönség megnyerése érdekében sem szabadna alá egy bizonyos színvonal alá menni, hanem legalább egy picit fölé. Ön mit szól ehhez?

Mindenképpen abban hiszek, hogy általánosabb célként, valamiféle üzenettel vagy misszióval kell rendelkeznie egy filmnek. Minden filmet így nézek végig, hogyan akartak általa nevelni. Szinte az elején látszik az, hogy véletlen valamiről van szó, a rendezőnek valami kis…

Rózsa János: Ez nagyon közel van ahhoz, amit én gondolok. Tehát ilyen alapon - az ön kifejezését használva - az ifjúságnak filmet készíteni misszió. Egyébként katasztrófa, hogy különösen a televízió - a közszolgálati televízió is, ha volna ilyen, de nincsen - mennyire elhanyagolja ezeket a korosztályokat, pedig ez a jövő nemzedéke. “Ha nem neveltek minket, akkor rosszabbak leszünk!” mondja Bródy János Halász Juditnak írt dalában.

Tehát akkor azon kívül, hogy ezt a korosztályt meg kellene szólítani, a köztévének lenne olyan szerepe, hogy hosszú távon is valamiféle érték felé terelje a gyerekeket.

Rózsa János: Én ezt teljesen természetesnek tartom, bár a televíziók messze nem így gondolkoznak. De bizonyos filmes körökben is kizárólag a bevétel számít. Én meg ezt nem szeretném a zászlómra tűzni.

Átfogóan a rendező és a témaválasztás kapcsolatáról mit gondol? Csak sorvezetőként, mennyire kell a rendezőnek saját magát beletennie a filmbe, mennyire legyen személyes, mennyire kell egy rendezőnek érettnek lennie egy témához, kinek szóljon; vajon létezik-e olyan, hogy a rendezőnek rá kell éreznie valahogyan a közhangulatra, tehát ilyen formán is kapcsolatban kell lennie a nézőivel?

Rózsa János: Nézze, a világon sok ezer film készül. Amiről én érdemesnek tartok beszélni, az ennek a filmtömegnek, ha nagyon sokat mondok, a tíz százaléka vagy még annyi sem. Én arra a pár százalékra gondolok, amit majd később is érdemes lesz megnézni. Ami fennmarad, ami értékkel rendelkezik - amiről maga is beszél. Persze szükség van rendezőiparosokra, akik le tudnak bonyolítani egy filmforgatást. Ezt tulajdonképpen minden érettségizett gyerek meg tudja tanulni három hónap alatt, az nem komplikált ügy. Pláne, ha még van egy tapasztalt operatőr is mellette. A rendezésnek ez a része nagyon könnyen megtanulható szakma. A lényeg inkább az, hogy van-e valami gondolata a rendezőnek, az írónak, vagy mindkettőnek. Nem mondanám, hogy kizárólag a rendezőnek, vagy az írónak, optimális esetben a producernek is.
Magyarországon a produceri szakma még csak kialakulóban van. Igazán még nem beszélhetünk arról, hogy megérett, felnőtt volna a produceri közösség. Abban az időben, amikor én filmet kezdtem csinálni, akkor döntően a rendezők próbálták “önkifejezni” magukat. Ez rengeteg előnnyel és hátránnyal járt. Az előny az volt - hogy először az előnyéről beszéljek -, hogy akiben volt valami értelem, gondolat, az megpróbálta közölni, elmondani másoknak. Ehhez hozzátartozik az is, hogy az akadályokat le kellett küzdeni.
De néha fontos, hogy legyenek akadályok. Mert, ha minden simán megy, akkor nagyon ellustul az ember. Hogy ezek az akadályok anyagiak, eszmeiek, vagy cenzurálisak - mindegy. Mindig azt az akadályt kell legyűrni, azt a problémát kell megoldani, ami éppen van. Amikor én kezdtem a szakmát, akkor nem csak a filmkészítők, hanem a közönség is tökéletesen edzve volt arra, hogyan kell a sorok között olvasni. Mindenki pontosan tudta, hogy mit jelent az, mikor az Álmodozások korá-ban (Szabó István első filmje) valaki, egy lány azt kérdezi egy fiútól, hogy “Te kommunista vagy?”, mire a fiú azt válaszolja, hogy “Én mérnök vagyok”. Ez nem kívánt magyarázatot.
Kérdés, hogy a mai fiatalok ebből mit vesznek le. Hogy egyáltalán érdekli-e őket a közelmúltunk, ez a történelmi időszak, vagy csak azzal foglalkoznak, azzal kénytelenek foglalkozni, hogyan tudják megoldani a mai vagy a holnapi napjuk gondjait. És ez nem lebecsülése vagy leértékelése bárkinek is. Hanem ez a helyzet. Egy nagyon nehéz helyzet. Mert valóban meg kell oldani a mindennapok gondjait, élni kell.
Azt hiszem, kicsit elkalandoztam. Szóval ma (is) borzasztó nehéz egy filmet összehozni. Ma elsősorban anyagi szempontból nehéz. De jó filmet mindig nehéz csinálni, még ha minden pénz megvan rá, akkor is nehéz. Nem is tudom, hogy kell-e még ennél többet mondani. Akkor más okoknál fogva volt nehéz. Most pedig szintén megvan a szakma gondja. Hangsúlyozom, hogy amiről én beszélek, ami engem igazán érdekel, az kizárólag az elkészült filmeknek egy töredéke. Igaz, azt sem lehet elvárni, hogy csak ilyen filmek legyenek, hogy “csak a remekművek készüljenek el”. Volt egy ilyen időszak is, rossz volt, nem vált be. Mindenesetre, azt azért elvárnám, hogy valami igénye legyen annak, aki tollat vagy ecsetet ragad, ír, fest vagy netán a kamera mögé áll.

Valami igény?

Rózsa János: Az az igény, amit ön missziónak hív.

Hogyha csak az íróra vagy a rendezőre fókuszálunk rá, vajon mi kell ahhoz, hogy valaki…

Rózsa János: Én még azt se mondom, hogy íróra vagy rendezőre fókuszáljunk. Fókuszáljunk arra, aki a filmet kitalálja, kezdeményezi. Valamikor tényleg hosszú ideig a rendező volt, aki kezdeményezett. És igazából még mindig van a rendezőknek egy olyan köre, az idősebb és a fiatalabb nemzedékben egyaránt, akik maguk kezdeményeznek. Vannak gondolataik, amiket szeretnének kifejezni, történeteik, amiket szeretnének elmesélni. Nem véletlen, hogy Hajdu Szabolcs, Török Feri, Pálfi és még néhányan állandóan kilógnak a sorból, van valami rögeszméjük, amit szeretnének elmondani. És ez sikerül, sikerülni fog, ha még talán nem is sikerült minden tekintetben.

Mi lehet jó folyamat ilyen szempontból, ha a rendező kezdeményez vagy a producer?

Rózsa János: Mindegy, valaki.

Tehát a lényeg az, hogy valamiféleképpen bárkiben, de fogalmazódjon meg ez az igény…

Rózsa János: És legyenek hozzá partnerek. Az egyiket hívják úgy, mondjuk, hogy producer, a másikat, hogy rendező, és találják meg egymást. És azután találják meg a maguk íróját, operatőrét, vágóját! A filmkészítés valóban kollektív munka, de azért kell egyvalaki, aki… szóval a filmkészítés nem demokratikus szakma.

Nem került szóba a képzés. Korábban azt nyilatkozta, hogy a vívás mennyire fontos volt az ön számára, mennyi mindent tudott belőle nyerni. Illetve az is fontos volt, hogy végigjárta a ranglétrát a legelejétől, a legnehezebb munkákat. A kamera cipelésétől szépen előre. Vajon lehet, hogy nem is a képzés a lényeg, hanem ez a típusú tapasztalat?

Rózsa János: Én a vívást azért említem, mert küzdeni tudásra tanított, hogy nem szabad feladni a dolgokat. Amit a tanáraimnak köszönhetek, az az, hogy nem kell mindenáron filmet csinálni. Ezt egy életen át cipelem magammal, és nagyon fontosnak tartom. Csak akkor szabad filmet csinálni, amikor van az embernek olyan gondolata, amit meg akar osztani másokkal. Nem kell mindenáron lefeküdni bárkinek, bármiért. Ha azt mondja, hogy képzés, az nagyon fontos dolgot takar. Tanítottam az USA-ban, ahol egy év alatt úgy megtanítják a szakmát, hogy nosza, a kamerakezelést, mikor kell mozgatni és mikor nem, ...stb. Már mondtam, ezt mindenki tudja, nem nagy ügy. Hogy mit hordoz majd a nyersanyag, az már igen, az komolyabb dolog.

A Csiribiri-re rátérve, vajon a téma annyira megragadó, hogy kvázi a rendezőtől függetlenül működne, Halász Judit miatt?

Rózsa János: Persze, hogy működik, hiszen Halász Judit koncertjei is “működnek” - évtizedek óta. Azt hiszem, lehet a misszió szót használni. És azért az nagyon nagy dolog, hogy klasszikus és mai magyar költők komoly versei hangzanak el - nagyon jó zenékre. Szóval nem akármit énekel, hanem Petőfit, József Attilát, Kányádi Sándort, Bródyt és Tóth Krisztát! Igaz, borzasztó nehéz Halász Judit személyes jelenlétét pótolni, azt, hogy egy koncerten oda lehet menni hozzá, meg lehet szólítani. A filmen is látszik, hogy a gyerekek nyújtják a kezüket, hogy meg akarják fogni, hogy keresik a személyes kontaktust, puszit akarnak adni neki. Ezt nem lehet pótolni. Ezért inkább azt gondoltam, hogy próbáljuk megmutatni, amit, ha jól tudom Hevesi Sándor mondott, hogy “Egy színész nem attól király a színpadon, hogy korona van a fején, hanem attól, hogy a környezete hogyan viselkedik vele”. Ilyen értelemben a közönség is főszereplő a filmben.
Azt szerettem volna megmutatni, hogy a Halász Judit-jelenség nem attól Halász Judit-jelenség, hogy a színpadon valaki énekel - énekelni mindenki tud így vagy úgy. Mégis van valami titok. Hogy mi a titok? Azt nem lehet tudni, meg kellene fejteni. Talán egy személyiség jelenléte! Ahogyan pedig a közönség viselkedik - az fantasztikus! És még egy nagyon fontos tanulság, ha komolyan venné valaki, mint ahogy nem veszik komolyan, mert azt hiszik, hogy ez “csupán” egy gyerekfilm… Mert ha komolyan vennék, akkor érdemes lenne elemezni például, hogy milyen felelőssége és hatása van annak, aki kiáll a közönség, az emberek elé, és megpróbál hatni rájuk.
Ha Halász Judit megrázza a haját, a kislányok is megrázzák a hajukat, ha pördül egyet, ők is forognak, ha kezével tiszteleg, a fiúk tisztelegnek. Borzasztóan érdekes, hogy a példa, a példamutatás milyen fontos, milyen felelősséggel jár! És remélem, ennél még egy kis többlet is van filmben. Amikor egy apuka ül ölében a kislányával a nézőtéren, és látjuk, énekli, hogy “vannak még rossz gyerekek”, meg “van, aki nem tartja be a szavát”, és akkor odahajol a kislányához, a szemébe néz, mosolyog és a kislány kedvesen, zavartan elpirul, mint, akit rajtakaptak. Vagy amikor egy színes bőrű és egy fehér gyerek áll egymás mellett, és a kis fehér gyerek felfedezi a “másikat”, mert ilyet még nem látott. Hosszasan bámulja, szinte megszagolja, az meg nézi, hogy mit nézel rajtam… Állandóan az az érzésem, hogy most kéne egy szülő, aki megmagyarázza majd a saját gyerekének, hogy mi ez. Szóval ilyen “apróságokért” is gondolom, hogy ebben a filmben sokkal több van annál, mint egy kis entyele-pentyele.

Valamelyest a személyes köröket érintve, Halász Juditnak volt abban szerepe, hogy Ön ifjúsági filmekben kezdett el gondolkodni, vagy ez véletlen egybeesés?

Rózsa János: Az első filmemtől, a Gyerekbetegségek-től kezdve inkább gyerekekről, mint gyerekeknek csináltam filmeket. De hát az együttgondolkodás biztosan alakít mindkettőnket. Biztos, hogy van szerepe.

A Filmszemlén ott volt a Csiribiri, ön kapott díjakat is, amely méltó visszajelzés egyben. Ugyanakkor nagyon sok más film is volt a Szemlén, ami miatt feltehető a kérdés - korábban már nyilatkozott erről -, hogy megerősítették-e a látott filmek önben azt a véleményt, hogy strukturálisan a filmfinanszírozáson változtatni kell?

Rózsa János: Nagyon nehezen tudok válaszolni. Én ezt a jelenlegi struktúrát teljesen elhibázottnak tartom. Abszolút a műhelymunkának vagyok a híve. Úgy gondolom, hogy egy jó közösség kordában tartja önmagát. Ott van egy jó értelemben vett verseny, ott nem akar senki lemaradni, nem akar alatta teljesíteni a másiknak, ott segítik egymást az emberek. Egy műhelyben, ahol valaki kap, az ad is. Aki ad, az kap is. Szóval én ennek nagyon komoly híve vagyok. Ugyanakkor nem hiszek abban, hogy közel negyven magyar filmnek kellene készülnie egy évben.

Jól értem, hogy ezek a műhelyek önmagukban tudnának szelektálni?

Rózsa János: A műhelyek önmagukban szelektálnának, természetesen. Egy önmagára adó műhely nem ad ki a kezéből akármit csupán azért, hogy pénzt kapjon. Nem akar leégni, inkább felteszi a mércét, és ahhoz tartja magát. Tehát egy önmagára adó műhelyre a filmtámogatók, akik az adófizetők pénzével gazdálkodnak, támaszkodhatnak. Egy idő után gyűjthetnek annyi tapasztalatot, hogy melyik az a műhely, amelyik nem szokott gagyit csinálni. A lényeg az, hogy egyrészt én a műhelyeknek vagyok a híve, másrészt viszont sokkal kevesebb filmet támogatnék az adófizetők pénzéből, de jelentősebben. Jelentősebb összeggel. És megszüntetném azt az őrületet, hogy minden filmnek a filmszemlére kell készen lennie. Nincs tél a magyar filmekben, mert addigra már be kell fejezni a filmeket, ugyanis jön a filmszemle.

Ja, hogy az életmódot is időszakosság teszi…

Rózsa János: Hát természetesen, nyáron kell forgatni, ősszel be kell fejezni, hogy februárban a Magyar Filmszemlén bemutatható legyen. Nagyon gépiessé vált az egész.

Ehhez még egy kérdés, hogy az államnak, pontosabban az MMK-nak, akik a pénzt osztják, valamiféle elveket kell-e diktálnia?

Rózsa János: Jó lenne, ha valakinek lenne koncepciója. Például, hogy hány film készüljön a gyerekeknek, családoknak? Hogy hány film készüljön az ifjúságnak? Legyen-e kísérleti film, adaptáció, és ha igen, akkor mennyi? És hogy legyen-e közönségfilm, és ha igen, akkor mennyi? Valakinek el kéne döntenie, hogy milyen arányok legyenek. Hogy megszólítsuk-e a nyugdíjasokat? Én nagyon remélem, hogy előbb-utóbb rájön a pénzosztó is, hogy szükség van bizonyos szelekcióra, bizonyos koncepcióra. Az a véleményem, hogy sok pénzt költenek filmre Magyarországon, ám sajnos az elkészült filmek nem igazolják a működés rendjét. Mert az azért nem teljesen normális, hogy az igazán komoly fesztiválokra évek óta alig hívnak magyar filmeket. Míg ha körülnézünk, a román, a lengyel filmnek megvan a saját nézőközönsége, és a világon is odafigyelnek rájuk - mi most nem nagyon tartunk ott. Pedig vannak tehetségek, akiket meg lehetne segíteni.

Az Ön pozíciójához kanyarodva, amit az Objektív Stúdiónál betölt, mennyire tud erre figyelni, hogy azok az elvek, amelyeket most érintettünk, érvényesüljenek?

Rózsa János: Semennyire. Jelen pillanatban semennyire. 10-15 évvel ezelőttig lehetett. 10-15 évvel ezelőtt, amikor úgy gondoltam, hogy meg kellene csinálni a Sztracsatellát, akkor azt tudtam mondani Kern Andrásnak szeptemberben, amikor elkészült a forgatókönyv, hogy “Jövő nyáron ne vállalj munkát, mert forgatod a filmet”. Amikor a Csinibabát csináltuk, akkor azt tudtam mondani Tímárnak, hogy “Figyelj, 3 hónap múlva kezdjük”, pedig akkor még nem volt meg rá a pénz, csak tudtuk, hogy az arra érdemes dolgokra össze lehet szedni! Ma messze nincs így, és ennek az az oka, hogy tényleg hagyták elsorvadni a műhelyeket azok, akik eldöntik, hogy melyik forgatókönyv felel meg nekik annyira, hogy adjanak rá pénzt. Tehát ebben a pillanatban azt a forgatókönyvírót vagy rendezőt, aki bejön hozzánk a Stúdióba, azt marhára nem érdekli a mi véleményünk. Nálunk van egy stúdiótanács, Ascher Tamás, Bakács Tibor, Szabó István, Takács Vera, Vészits Andrea és mások, akikre érdemes lenne odafigyelni. De miért érdekelné a rendezőt a mi véleményünk, amikor arra nincsen ráhatásunk, bármennyire jó egy forgatókönyv, hogy film legyen belőle.

Zárójelben, akkor nincs felvállalva egy olyan döntés, hogy kettő darab…

Rózsa János: Kinek kéne felvállalnia a döntést? Ez itt a kérdés. Jó 10 évvel ezelőtt nagyon szerettük például Meskó Zsoltnak a Szent Iván napját, ígéretes első film volt. Azt meg tudtuk csinálni, vagy Tóth Tamásnak a Rinaldo-ját. Hajdú Szabolcsnak a Tamará-ját is fillérekből ugyan, de fel lehetett vállalni. Ma erre esély sincs. Változásra van szükség.

Ezzel kapcsolatban mennyire optimista?

Rózsa János: Én remélem, hogy az arra érdemes dolgok meg fognak születni. De azt is sajnálom, hogy egyelőre mégsem azon a színvonalon születnek meg, mint ami bennük van.

Ehhez kapcsolódó kérdés, hogy tervez-e a közvetlen közeljövőben újabb munkát?

Rózsa János: Tervezek, valami forog a fejemben. De hasonló lesz a problémám. Vámos Miklóssal szeretnénk ismét együtt dolgozni, valami köze van a Csók, anyuhoz… De gondoljon bele, hogy Vámos, aki minden évben ír egy nagyon jó regényt: szánjon rá egy fél évet hozomra?  Ha legalább volna 50 % esély arra, hogy ha nem csinálunk hülyeséget, akkor abból film lesz. De nincs. Habókra kéne dolgozni.

Mindezek ellenére belevág?

Rózsa János: Gondolkozunk rajta. De nemcsak a mi helyzetünk, hanem a fiataloké is ilyen. Ugyanezekkel a kérdésekkel szembesülnek, nekik is rá kellene szánniuk 5-6 hónapot arra, hogy kidolgozzanak egy forgatókönyvet. Nekünk nagy szerencsénk volt, ha nagyon kis fizetéssel is, de a filmgyár alkalmazottai voltunk. Ezer forint volt a kezdő fizetés, ez akkor se volt sok. Nem lehetett éhen halni belőle, adott egy minimális biztonságérzetet. És ez nagyon fontos. Ma nem tudom azt a fél éves megélhetést biztosítani annak, akinek mint producer azt mondanám, hogy álljon neki valaminek, találjon ki valamit. Enélkül pedig nem megy. Az írók nagy része minden héten ír egy tárcát, egy interjút ilyen lapba, olyan lapba, írja a novelláját, ki akarja adni a könyvét, és nem tud rákoncentrálni egy filmforgatókönyvre. Pedig a film más műfaj, más gondolkodást igényel, és akárhogyan is: valamiféle kollektivitást, ha mással nem, a rendezővel, akivel össze kell dolgoznia. Ezt kellene megérteniük azoknak, akik a pénzt osztják.

Összességében mégis hogyan gondolkodik?

Rózsa János: Nagyon sokat remélek a Magyar Mozgókép Közalapítványban történő változásoktól. Főként az említett irányba.

Még egy picit visszakanyarodva, merthogy nagyon izgalmasan hangzik, hogy Vámos Miklóssal fog együtt dolgozni. Szintén ifjúsági filmet remélhetünk?

Rózsa János: Ez is “családi film” lenne. Már a 80-as évek óta jelen van társadalmunkban a családok szétesésének veszélye, az atomizálódás, amit én a társadalom legnagyobb problémájának tartok. A Csiribiriben is látjuk, hogy legalább egy órára az apa odafigyel a gyerekére, az anya a papára, hogy egymással foglalkoznak, hiszen hét közben nem érnek rá, mert rohannak megteremteni a megélhetésüket. Én nagyon fontosnak tartom a családokkal való törődést. A Csók, anyu is ezt firtatta. Mindenki rohan a dolgára, az egyik erre szalad, a másik arra, a gyerekkel nem tudnak két mondatot váltani, “majd később”, “majd holnap”, egy beszélgetésre sincs idő. Mindent halogatnak, azután nem kerül sor semmire.

Ha jól értem, akkor kettős módon gondolkodik, a téma a filmen belül is a család, és a filmen kívülre is családokat vár, a nézőtérre.

Rózsa János: Így van, mindig is ezt remélem.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink