Magazin / Interjú

Egy filmrendező hétköznapjai

2006. július 2. 18:52

[menu]Mispál Attila filmrendező a Színház- és Filmművészeti Főiskola film- és tv rendező szakán végzett, Gazdag Gyula majd Herskó János vezetésével. 1992-től 1997-ig a Balázs Béla Stúdió, 1997 és 2004 között pedig a Bárka Színház Művészeti Műhelyének tagja. Számos díjnyertes rövidfilm és tévéműsor rendezője, első nagyjátékfilmje, A fény ösvényei 2005-ben készült, a 36. Magyar Filmszemle hét díjjal tüntette ki, köztük megkapta a legjobb elsőfilmes rendezői díjat, ill. a Diákzsűri fődíját a nagyjátékfilmes kategóriában.

A rendezővel tavaly A fény ösvényeiről, idén pedig e filmje utáni (vagy két nagyjátékfilm közötti?) munkáiról esett szó: Pasolini, Cserhalmi, filmezés, tanítás…[/menu]

A fény ösvényei óta több tévés munkát készítettél (Magányszínház, Egy eljövendő élet,  Cserhalmi György-portré). Te találtad meg a témákat, vagy a témák találtak meg téged?

Az általad említettek a Duna Tv-ben készültek, de nem csak ezt a hármat csináltam az utóbbi időben, hanem rendszeresen kaptam megbízásokat. Általában kulturális témákról szoktam műsorokat készíteni, akár magazinműsort is. Nemrég indult egy Színlap című színházi magazin, annak is készítettem már egy részét, illetve amíg ment a Gong című kulturális magazin, abba is rendszeresen dolgoztam.

Ezek a megbízások úgy találnak meg engem. Az egy más kérdés, hogy nem mindent tudok elvállalni, és hogy mit készítek el, azt befolyásolja az érdeklődésem, illetve már a felkéréseket is befolyásolja, hogy mikkel foglalkozom, mik érdekelhetnek engem. Például a Cserhalmi-portré nem az én ötletem volt, hanem a Duna Tv szeretett volna készíteni egy portréfilmet Cserhalmi Györgyről, s mivel a szerkesztő hölgy tudta, hogy A fény ösvényeiben dolgoztam vele, ezért engem keresett meg, hogy mi lenne, ha én rendezném. S aztán a véletlenek összejátszása folytán teljes egészében én lettem ennek a portrénak a gazdája, tehát nem csak rendezőként, hanem szerkesztőként is jegyeztem a filmet.

De a Pasolini-film is felkérésből indult ki, Pintér Judit szerkesztővel készítettük. Nagyon fontos az ő személye, mert igazán nagy szakértője Pasolininek, illetve az olasz filmnek. Ő gondozta ezt a témát és az is az ő ötlete volt, hogy Szkárosi Endrét és Dobai Pétert keressük meg és eresszük össze egy komolyabb beszélgetésre. Pintér Judit benne volt a Pasolini eseménysorozatnak is a szervezésében, tehát sokkal inkább ő ennek a gazdája. Ebben én valóban csak inkább rendezőként működtem közre.

A Pasolini-film esetében az eseménysorozat volt az alap, és azt egészítette ki a Szkárosi-Dobai beszélgetés?

Pasolini halálának harmincadik évfordulója volt 2005. őszén. Az eseménysorozatot szerettük volna dokumentálni, de aztán rájöttünk, hogy ez a téma ennél érdekesebb, mindkettőnket jobban érdekel. Már a rendezvénysorozat megnyitója is nagyon inspiratív volt Frenák Pál táncetűdjével, ami aztán egyik központi része lett a filmnek formai szempontból.

Amikor ezeket a kulturális műsorokat rendezed, mennyire szükséges egy más szemléletmód, mint egy kis- vagy nagyjátékfilm esetében?

Alapvetően más műfajról van szó. Az ember legfeljebb a ritmusérzékét, az ötleteit, az alapvető kreativitását tudja belevinni. Itt van egy adott téma. Érdekes, hogy mind a két film esetében egy-egy személyiségről van szó, akit meg kell közelíteni, és itt nem számít az én egyéniségem, itt a téma fontos. Egyébként a televízióban nem is a rendező a meghatározó személy, hanem sokkal inkább a szerkesztő. 

Mégis van egy viszony ezekhez a személyekhez, mennyire lehet vagy szabad szubjektív szemszögből is készíteni ezeket a filmeket?

Nincs túlságosan nagy tered, hogy szubjektív legyél, és nem is ez a lényeg, sőt azt is mondhatnám, hogy televíziós szempontból minél kevésbé egyéniek ezek a műsorok, annál jobban beleilleszthetők a műsorrendbe, annál inkább a televíziók igényei szerint, egy bizonyos fajta uniformizálás szerint készülnek. Inkább kivételként jelenik meg ezekben a személyesség. Ezek felkéréses munkák, amelyeknek az első pillanattól fogva világosak a paraméterei, lehet tudni általában, hogy milyen hosszúnak kell lennie percre pontosan, lehet tudni, hogy hány forgatási napod van, hogy mennyi időt vághatsz, s ebből gazdálkodsz. Teljesen fordítva van, mint egy játékfilmnél, vagy egy kisjátékfilmnél, hogy az anyagod, az elképzeléseid vannak meg először, s ahhoz próbálod meg megteremteni a feltételeket. Itt a feltételek adottak. Ez feladat-végrehajtás, ha sarkítottan akarok fogalmazni. Ha sikerül személyesnek lenni, az egyrészt kivétel, másrészt örülni lehet neki egy kicsit. Mert az azt jelenti, hogy nem tud az ember a saját bőréből kibújni. Nem nagyon van helye a személyességnek a televíziózásban. Legalábbis a rendezői személyességnek. Vannak azok a televíziós személyiségek, akik a képernyőn vannak, műsorvezetők, riporterek, showmanek, az ő személyiségük meghatározó, de az egyéb alkotói személyesség kiveszőben van a mai televíziózásból.

Ez probléma?

Ezt televíziója válogatja, ha valakinek az az ambíciója, hogy kulturális televízió legyen, és minőséget hozzon létre, annak problémaként jelenik meg, ahol viszont nem ez a cél, hanem minél több nézőt kell megszólítani, és minél nagyobb profitot termelni, ott ez a kérdésfeltevés nem is létezik.


A Pasolini-film kapcsán sokkal inkább azt éreztem, hogy Pasolini emlékéről szól inkább, mint róla, erről beszél a két költő vagy Perlaki Tamás. Beszélhetünk arról, hogy Pasolininek egyre nagyobb jelentősége van a film világában?

Szerintem feltétlenül, a műsor többek között erről is szól, az alcíme is az, hogy „Pier Paolo Pasolini művészi és politikai időszerűsége”, amely alcímet egyébként Dobai Péter javasolta, s ezt mindannyian el is fogadtuk, mert pontosan meghatározza, hogy miről is szól ez a műsor. Azok a jelenségek, amiket Pasolini nagyon tiszta szemmel a hetvenes években már látott, azok még tisztábban és még brutálisabban nyilvánulnak meg abban a világban, ami minket is körülvesz. Olyan, mintha a világunk kezdené beérni vagy visszaigazolni azt a látásmódot, amit Pasolini nagyon következetesen képviselt.

Pasolini mennyire határozta meg a te személyes filmhez való hozzáállásodat?

Számomra azok a filmjei voltak fontosak, amelyek valamilyen archaikus alapból indultak ki, például az Oidipus Rex vagy a Medea, vagy később valamelyest a Máté evangéliuma is. S pont ezeknek az archaikus elemeknek a feldolgozhatósága vagy újra elővételi lehetősége volt az, ami engem nagyon izgatott bennük. Az ő úgymond politikai vagy közéleti szerepe kevéssé érintett meg. Ez utóbbinak a jelentőségét én is csak most látom. Ez a film egyfajta tanulmány volt, kicsit beleáshattam magam az életműnek olyan vetületeibe is, amik kevésbé foglalkoztattak korábban.

OLVASS TOVÁBB!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink