Magazin / Összefoglaló

Ebert és Berardinelli a Titkos ablakról

2004. június 2. 22:54

Stephen King fantazmagóriáit már sokan, sokféleképpen interpretálták a vásznon, kezdve a nézhetetlen Kukorica gyermekei-től, a Maximum Overdrive-on át, egészen a kiváló és megindító Állj ki mellettem!-ig, valamint a Remény rabjai-ig (nem beszélve a Tortúrá-ról, Carrie-ről vagy a Halálsoron-ról stb.). A titkos ablak-nak valahol a kettő közötti igen labilis pozíciót sikerült elfoglalnia, miután az ember kérdőn áll a mozi előtt, és önkéntelenül is azon vacillál, hogy “ez most jó volt vagy sem”?! Ha már saját értékítéletünkben nem bízunk, testáljuk át e feladatot a kritikusokra. Legyenek ők a mérvadók, szolgáljanak irányvonalként! Halljunk szót a tengerentúli véleményformálók két etalonjától, Roger Ebert-től és James Berardinelli-től.

Kritikáikban kivételesen nagy az egyetértés. Mind a ketten megjegyzik, hogy a film műfajában közelebb áll azokhoz a thrillerekhez, melyek az agytornásztatást - köszönhetően az utóbbi időben divatos többszörös személyiség, amnézia… stb. alkalmazásainak - nemcsak mint puszta eszközt használják, hanem egy “nemesebb” cél érdekében (lásd Azonosság, Harcosok klubja) értelmet is tulajdonítanak neki.

A film főhősének személyében egy újabb problémás írót ismerhetünk meg, Mort Rainey-t (Johnny Depp), aki egy a világtól elzárt viskóban próbálja meg az írást öngyógyító terápiaként felfogni, miután rajtakapta feleségét egy idegen férfival. Mort élete szinte rendeltetésszerűen egyre rendezetlenebbé válik, mígnem egy szép napon be nem toppan hozzá egy váratlan idegen, Shooter (John Turturro) megvádolva őt azzal, hogy hozzájárulása nélkül lemásolta az egyik történetét: “A titkos ablakot”, ami persze a valóságot visszhangozza, egy hűtlen feleség meggyilkolását. Írónk persze visszautasítja a rágalmazást (Shooter: ”Én írtam a történetet, méghozzá 1997-ben”, Rainey: “Nem, én írtam előbb, 1994-ben, nézd csak meg, itt van a Mystery Magazinban, ha nem hiszed”) és az Exit feliratú táblára mutat. Ha lehet minél hamarabb. Shootert nem olyan fából faragták, hogy csak úgy ki lehessen dobni, szavainak tettekkel is hangsúlyt ad (lásd csavarhúzó Mort kedvenc kutyájának szívében).

A többek közt a Pánikszoba megírásán és a Hetedik érzék rendezésén edződött David Koepp nem árul zsákbamacskát, még akkor sem, ha ezt már számtalan helyen láttuk. A történet csavaros, jól eltaláltak a karakterek, a misztikus helyszín idegőrlő hangokkal és baljóslatú előjelekkel biztosítja a székbe kapaszkodást, olykor-olykor leöntve mindezt egy adag komikummal. Az elemek keverése működik, jegyzik meg a kritikusok, revelációként szolgálva nemcsak azon David Lynch-en nevelkedett nézőknek, akik már a kezdet-kezdetén tudni vélik, hogy mire megy ki a játék, majd a film végén odasúgják partnerüknek, hogy “tudtam, látod megmondtam”,  hanem azoknak is, akik homályban tapogatóznak egészen az utolsó negyedóráig, ahol aztán szájbarágnak mindent.

Ebert és Berardinelli egyaránt dicséri a színészi játékot, kiemelve a Jack Sparrow kapitány és Mort Rainey közötti fizikai hasonlóságokat (megjelenése zuhanyzóért és fésűért kiállt), azzal kiegészítve, hogy az általa megformált karakter “tipikusabb” Depp-karakter, nem olyan, amilyet az Oscarra nominált A Karib-tenger kalózai-ban alakított. John Turturro, mint a gonosz megtestesülése, egyszerűen tökéletes, írja Ebert. Nem véletlen, hogy Mort halálra rémül, amikor egy délután Shootert találja az ajtaja előtt.

A három csillag (négyből), amit a film kapott, jelzi, hogy egy szórakoztató alkotásról van szó, ami habár nem a legzseniálisabb King adaptáció, de legalább megállja a helyét a tucatmozik - nyáron bemutatásra kerülő - sorában.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink