Magazin / Werkriport

Cinefest - 5. Fiatal Filmesek Nemzetközi Fesztiválja

2008. szeptember 28. 17:52

Az ötödik alkalommal megrendezésre kerülő miskolci Cinefest filmfesztiválban immáron bizonyos, hogy van némi potencia. Honlapján a legcsaládiasabb hazai filmfesztiválnak hirdeti magát, s ez nem üres marketing csupán: való igaz, hogy az ingyenes vetítések, a Kossuth és Hevesy termek elé felállított büfésor, és az ezektől két perc sétára lévő Művészetek Házában megnyílt két új terem is folyamatos látogatókat vonzott. Mindamellett a családias hangulat sokszor zavarónak is bizonyult, s ezt a szervezőknek kéne a jövőben jobban szankcionálni: a vetítéseket alkalmanként ittasabb hangoskodó suhancok, kényszerből bevezérelt, ostoba, érdektelenségük miatt zajongó ki-be járkáló diákseregek zavarták meg. Ezeknek az embereknek a helye inkább a vetítőtermek előtt kialakított kanapés mulatóhelyen volt, amit azonban a filmbemutatók után az alkotások értelmiségi közönsége töltött meg, nem ritkán hajnalig tartó beszélgetések és kedélyes italozások közepette.


A lényeg azonban a filmeken volt, melyeket filmfesztiválhoz hűen a végén díjakkal is illettek. A nyertes alkotások azonban, számomra legalábbis furcsának hatottak: míg a dokumentumfilmes díjazottak szinte kivétel nélkül telitalálatnak bizonyultak, addig a nyertes játékfilmek lényegesen gyengébb összképet mutatnak.

A fesztivál fődíjasa ezúttal egy mexikói illetőségű rövidfilm lett. Isabel Muňoz rendező En tránsito (Útközben) című filmje meglepő választás, ugyanis mind rövid-, mind nagyjátékfilm kategóriában akadtak nála érdekesebb darabok is. A nem túl igényes képi megfogalmazásmóddal megvert rövidfilm két merőben ellentétes ember véletlenszerű találkozását mutatja be Mexikóvárosban. Egyikük férfi, másikuk nő, s míg az úr elhagyni készül a várost, addig utóbbi beköltözni. Az igazából meg nem indokolt költözések okán a férfi szinte ráhagyományozza eddigi életét a nőre: kalauzolja, segíti és még az albérletét is felajánlja a nőnek, csak, hogy aztán a kommunikáció és az örökbe adás egy kellemetlen véletlen kapcsán hiúsuljon meg.


Hasonlóan meglepő a nagyjátékfilmes kategória fődíjának, és egyben a kritikusok különdíjának győztese is: az ukrán Y Pekn (A folyónál) két idős nőt, anyát és lányát mutat be, akik olyan idősek, hogy életkori különbségek köztük már nincsenek, összezártságukban és borzasztó, ám mégis társas magányukban csak egymás agyára tudnak menni. A film különösebb fantázia nélkül követi végig a két asszony utolsó útját a városukban lévő folyóhoz, ahol is jó szokásukhoz híven nem csak egymással, hanem az őket körülvevő idegenekkel is minduntalan konfrontálódnak, hogy aztán a megtisztulást és újrakezdést szimbolizáló esőben maradjanak újra magukra.

A folyónál fődíjára magyarázat lehet az is, hogy remekül beleillik az idei fesztivál kiemelt témájába, mely a „Nők a képben” címet viselte. E kategóriában különdíjat is osztottak, mely a lengyel Kilka prostych slów (Néhány egyszerű szó) című filmé lett. E rövidfilm egy fiatalabb anya-lánya páros konfrontációit jeleníti meg egy lakókocsi-telepre költözvést, és egymással ellentétes elképzeléseiket állítja szembe az élet hogyan továbbjáról. Maga a kisjátékfilmes kategória fődíját dán alkotás, a Míg & Che (Che & én) nyerte el, amely egy jól sikerültebb darab volt. Che, a főszereplő, és egyben a narrátorként gyerekkorára visszatekintő férfi barátja csak annyiben hasonlít híres kubai forradalmár névrokonára, hogy állandó lázadásban él, csak ő családja nyitott szemléletmódja és hippi-életmódja ellen. A múlt képeit karcos, szűrőzött képekkel a jelen tisztánlátásával szembesítő alkotásban felnőttként végül újra találkoznak, ahol is ironikus módon a diliházba kényszerült Cheből konzervatív politikus lett, míg egykori megfontoltabb barátjából szimpla hétköznapi lúzer. Che reakciója haverja egykori cserbenhagyására ismerőse előszöri letagadása, majd a beismeréssel egyenértékű idegesítő orr-fricskában merül ki, hogy aztán jól faképnél hagyja újra megtalált egykori barátját.


Simonyi Balázs, aki korábban volt már nagydíjas Cinefesten Egy szavazat című zseniális rövidjével, ezúttal Miskolc város díját vihette haza Originál Láger című munkájáért, melyért a közönség is jól láthatóan lelkesedett vetítésein. Nem is csoda: a módfelett impresszív módon, a nyolcvanas évek közepére datálható és annak képi stílusában leforgatott rövidfilm egy amatőr wannabe-rockbanda hányattatásairól szól. A banda próbahelyét a nyolcvanas évek klasszikus szocreál rekvízitumai közt keresi: megidéződik talponálló kricsmi, rex-kocsma, művház, panel-, és gyártelep egyaránt. Mindemellé hihetetlenül szerethető amatőr mellékszereplők és brilliáns humor vegyül, amivel az alkotóknak sikerül méltó módon rákontráznia az Egy szavazatra.

Az animációs kategóriában megosztott nyertest köszönhettünk: míg Wiola Sowa lengyel rendező Refreny (Refrének) című, direkt életlenre, sötétre, szemcsésre komponált rövidjében az élet körforgásának lehetünk tanúi, addig Kaspar Janis észt rendező Maratonja egy humoros, szórakoztató színes kavalkád, ahol a maratoni futás végére minden a helyére kerül a kezdeti kuszaság ellenére is, a néző pedig garantáltan jól szórakozik addig is, e felborult világ törvényeinek folyamatos feltérképezése kapcsán.


Míg a játékfilmes kategóriában egy-két győztes alkotás kifejezetten kimódoltnak hatott, nem áll ez a nyertes dokumentumfilmekre, amik mind megkérdőjelezhetetlenül igényesnek bizonyultak. A lengyel 52% címadó számaránya a lábak helyes arányát jelenti az emberi test egészének tükrében, egyben a főszereplő balett-táncosi álmokat dédelgető kislány elbocsátásának okát a szentpétervári balettkonzervatóriumból. A lélektelen, rideg tekintetű bírák vágóhídra küldendő marhákként vizsgálják és kínzatják a felveendő növendékeket, ami kis hősnőnk számára fájdalmas, lemondásokkal és kemény edzéssel teli esztendő bekövetkeztét jelöli, csak, hogy az egész tökéletesen felesleges legyen, és újra szenvtelenül bocsássák el egy év múlva a felvételi vizsgán.

A zsűri különdíját és a Duna televízió díját is elnyerő A süllyedő falu korunk gyakran fantáziátlan magyar dokumentumfilmjei közt fénylő aranyként ékeskedik. Medgyesbodzásról, a valóban süllyedő faluról szól, ahol mindennaposak a fal repedései és a hatalmas törések, s házak válnak nap, mint nap életveszélyessé. Az okok ismeretlenek, ugyanis nincs pénz kideríteni a földcsúszások valódi okát. A rendkívül becsületes, ám egyszerű embernek bizonyuló polgármester angolul tanul (kellően nagy antitálentumnak bizonyulva), hogy az EU-tól megpályázandó anyag mellé videóanyagot csatolhasson falujuk értékes voltát és reménytelen helyzetét bizonyítva. A kilátástalan szituációt a rendező Szirmai Márton humorral oldja: nem lehet nem röhögni azokon a képeken, ahol a jószándékú, aranyos, ám tudatlan polgármester a ház repedései mellé nemhogy érthetetlen angolságot, de bugyiban tevékenykedő feleségét és mindenféle, a filmképre nem illő részletet is dokumentál.


A Kodak különdíját elnyert Letűnt világ, Nemes Gyula filmje nem csak a díj odaítélésének valószínűsíthető okaként definiálható képi világ okán tűnik ki, hanem dokumentumanyagként is megállja a helyét: a budapesti Kopaszi-gát pusztuló, lassan rothadó, ám még korántsem halott világát mutatja be. A szegény helyzetű családok lakásai a Dunára épített, úszó lakások, s láthatjuk mindennapi küzdelmeiket, hurcolkodásukat, vagy a téli jégtakaróval vívott harcukat. Ez a halódó, ám még élő világ végső lökését kapja meg akkor, mikor megérkeznek a gépszörnyetegek és kiméletet nem ismerő módon dózerolják le a vityillókat, hogy aztán óriási csodapaloták, amerikai típusú luxusházak épüljenek oda. A letűnt világ fekete-fehér, karcos képei kerülnek szembe az újépítésű lakópark felhúzásának színes, éles képeivel: öregemberek kocsmázása kontra gyeptéglázás. A két világot a MÁV Szimfonikus Zenekarának zenéje is megkülönbözteti egymástól: az elmúlót az együttes próbája, míg a felépülőt pedig a kész, begyakorolt, profi koncert-előadás kíséri zeneileg, hogy aztán a film végén a lakóparkbéli EU-zászló is ironikusabban lebegjen a szélben, mint általában.

A diákzsűri díját a nem kevésbé érdekes The Alpha Diaries (Az Alfa-csoport naplója) nyerte. Az Alfa-csoport izraeli katonai alakulat, akik Pakisztánban teljesítenek sorkatonai szolgálatot. Kétséges, mennyire az izraeli katonaság propagandafilmjét, és mennyire saját jogon elkészített dokumentumalkotást látunk, ám több jelenet érvel az utóbbi mellett: bár rendkívül éles harci szituációba a kamerával együtt sem keveredünk, golyó fog elsüvíteni fülünk mellett, igazoltatás és ajtófeltörés is lesz bőven, leckét kapunk a hadászati szankciókból és szabályokból, példákat hallhatunk a besorozott katonák harci moráljára, s nem utolsósorban láthatjuk ökörködni az unalmasabb perceket elűzni kívánó izraeli katonákat. Az Alfa-csoport naplója így válik érdekesebbé egyszerű reklámfilmnél, és mivel helyet ad a harccal kifejezetten ellenszenvező izraeli katonáknak is, módfelett érdekes darabként csapódik le emlékezetünkben.


Csakúgy, mint az egész fesztivál, ami hiánypótló vállalkozás, és reméljük, ingyenessége ellenére még hosszú ideig fenntartható lesz. Ha pedig az idei, 5. Fiatal Filmesek Nemzetközi Fesztiváljának rendezési anomáliákat is sikerül kikerülni (a már említett hangoskodó suhancok, vagy hogy a nyertes filmek vetítése előtt még senki se tudja, miket és milyen sorrendben, és mikor fognak vetíteni, esetleg az egyébként érdekes beszélgetések állandó elhúzása, amik kapcsán más programok lekésésére vagy otthagyására kényszerítik az embert), akkor az egyik legüdébb, fiatalos színfoltja lehet a magyarországi filmfesztiválok eleddig sajnos nem túl elismert piacának.

(A képeket a Cinefest weboldaláról, a www.cinefest.hu-ról kölcsönöztük.)

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink