Magazin / Összefoglaló

Az animált legvidámabb barakk

2008. július 1. 09:18

Június 30-án, hétfőn tartották az első napi programját a „Kiscelli Animációs Esték”-nek, a budai Kiscelli Múzeum magyar rajzfilmes filmtörténeti vetítéssorozatának. Bár nívós animációs filmfesztivállal idehaza is találkozhattunk (régebben Anifest, újabban Anilogue néven), olyan esemény azonban, amely kifejezetten a magyar animációtörténetre koncentrálná a nézői figyelmet, olyannyira hiányzott már, mint egy falat kenyér. Az első napi program túlnyomórészt az 1960-as évek legnagyobb hazai animációs filmrendezőinek máig híres, vagy méltatlanul elfeledett alkotásait gyűjtötte csokorba - lássuk, miként tette ezt.

A hatvanas évek némileg szabadabb levegője, a legvidámabb barakká válás megindulása, az államszocialista rendszer nagyjából ekkortájt kezdődő konszolidációja érződik a korszak animációs alkotásain is. A rajzfilmeket már korántsem jellemezte a szocialista realizmus művészettörténetileg máig behatárolhatatlan, didaktikusságában azonban felülmúlhatatlan eszméje – mind témaválasztásukban, mind a megformálás mikéntjében szabad kezet kaptak az alkotók, ami egy kellően változatos összképet eredményezett, s amit a Kiscelli Animációs Esték első napja hűen reprezentált.


Macskássy Gyula Párbaja a maga dualitásában zseniális: képletét a zseni tudós kontra militarista agresszor alkotja. A folyamatosan matematikai egyenletekben gondolkodó feltaláló kiötöl egy formulát, amely bármilyen dolgot a környezetében hasonlatosabbá varázsol annak eredeti, platóni ideájához – a formulát azonban ellopja a napóleoni álmokat dédelgető hadvezér, és mindent harci géppé változtat a környezetében. Az embereket jelképező béketűrő értelmiség és a hataloméhes diktátor-lelkületű katona harcában remek humorérzékkel mutatkozik meg egyazon dolog felhasználhatóságának esetlegessége. A Nepp József-féle Szenvedélyt csak az érezheti át igazán, aki már járt hasonló cipőben a főhőssel – jelesen, hogy le kellett tennie az instant tüdőrák-ropit. A kádárista kultúrkörben a három T-ből a „támogat” faktort erősítő cigarettáról való lemondás hősünknek is emberfeletti feladatnak bizonyul – először a világ alakul át körülötte afféle mórickásra, ti. mindenről „az” jut majd az eszébe, hogy aztán végül elbukjon a viccesnél viccesebb szituációk közepette – a megérdemelt büntetését is bezsebelve.

Csermák Tibor is egy jellegzetes szocialista rekvizítumot tesz meg története főszereplőjévé, mégpedig A pirospöttyös labdát, amint azt a cím is mutatja. A kisfilm tulajdonképpen óda a gyermeki képzelet mindent elsöprő erejéhez – míg anyuci a boltban vásárol, kislánya körül megelevenednek a város jellegzetességei, hogy együtt játsszanak vele, netán elrabolják játékát. Érdekes koncepció, ám a maga kilenc perces hosszában is némileg hosszúnak és helyenként erőltetettnek hat. Az est folyamán ugyanezen témát (mégpedig Az Utód örök játékait és a határokat nem ismerő kreativitás kérdéskörét) járta körbe Szoboszlay Péter Aki bújt, bújt című etűdje is. „Bújj el, én majd megkereslek” – hangzik el az ukáz a gyerek szájából, apuka pedig a vakítóan fehér háttér előtt kellően nagy slamasztikában van – nem a legideálisabb környezet ugye a rejtőzködéshez. A képzeletével változik át egyik dologból a másikká, hogy aztán a határtalan agyalás után választott megoldással is nagyjából fél másodperc alatt bukjon le – s hogy apja végeláthatatlan helykeresése és a szerepcseréjük után a kicsi gondolkodás nélkül a saját tenyere mögött fellelhető mikrovilágba bújjon el.


A szocializmus elején olyannyira nem kedvelt népi motívumok is szabadon feldolgozhatóvá váltak a hatvanas évekre – Reisenbüchler Sándor A Nap és a Hold elrablása című tizenkét perces rövidje mind témáját, mind megvalósítását tekintve klasszikus népi történet egy, a népet terrorizáló sárkányszerű szörnyetegről, és annak legyőzetéséről. Mindez adekvát zeneválasztással és szinte végig magyaros motívumokkal prezentálva – nehézkes és helyenként komótos, de semmiféleképpen sem értéktelen darab. Mindamellett a főcímbéli „mesefilm” titulust kicsit azért erősnek tartom. Richly Zsolt filmje is operál jellegzetes hazai elemekkel: az Indiában címében ugyan nem sok magyarságot sejtet, ám valójában egy József Attila-versadaptációról van szó, az Indiában, hol éjjel a vadak kezdetűről (melynek címét az első sor képezi), s amely nem minden politikai áthallástól mentes, lévén, egy, a nép akarata ellen munkálkodó fejedelemről szól.

Ternyovszky Béla Modern edzésmódszerek című műve egy alternatív tréninget kidolgozó edzőről és annak tanítványáról szól – ezen edzésmódszerek metszőpontja, hogy kivétel nélkül mind kártékonyak a sportolóra nézve. A paradox módon ártatlanul szadista humoreszkben végül – ekkorra már a néző számára is jó előre látott módon – az edző is megkapja a magáét. A fagyi visszanyalt, a bosszú bevégeztetett – kár, hogy ezúttal néha az alkotók még akkor is fújják a lufit, amikor a néző már régen tudja, hogy az ki fog pukkadni. Kovásznai György Tükörképek című ötletes rövide képzőművészeti remeklésnek is betudható – hőse, a kutya, és párja, a macska bemennek a múzeumba, hogy ott tartalmas szórakozásban legyen részük. Míg azonban maga a múzeum és a képekig vezető út egyszerűen vázlatosan van megrajzolva (még a térhatást elősegítő metszésvonalakat sem törölték ki!), a különféle vonalak szegélyei pedig minduntalan metszik egymást ott, ahol nem lenne szabad, addig a játékidő második felében ez eszünkbe sem jut. Ugyanis ekkor a páros által szemlélt képeket látjuk, melyek kivétel nélkül mind egy kutya-macska párost láttatnak – nagyjából ötven különböző stílusban, műfajban, megmunkálásban. Képzőművészeti stílusbravúr és önreflexív paródiahalmaz – melynek végén az élményt egy csattanó teszi még ötletesebbé. Macskássy Gyula Tíz deka halhatatlanságának mondanivalója jóval egyszerűbb: az epilógusig repetitíven ismétli a „te is más vagy, te sem vagy más”-frázis örökérvényűségét a szárnyas ló példáján keresztül, akit pegazustermészete okán mind a lovak, mind a madarak, mind az emberek kivetnek maguk közül – kár, hogy a lezárásban már más irányba kacsintgat a szerző.

Szándékosan hagytam a végére a program két legrövidebb (háromperces) darabját, amelyek azonban ötletességükben szólnak nagyot. Az első Gémes József remeklése, a Koncertissimo: az operába készülő zajos sznobéria enumerációja áll szemben majd a színpadon az úgynevezett zenekarral (itt fekete-fehérben), akik mindent annak megfelelően csinálnak, ahogy azt a valóságban is tennék: karmester, illendőségi kézfogások, próbák az éles játszma előtt. Kár, hogy itt nem hangszerek, hanem fegyverek vannak a kezükben – s ha balul sülne el valami, még akkor is ott a súgóárok helyén ugyanennek lövész-változata. A másik száznyolcvan másodperces alkotás a program záróakkordja, s egyben keltezése okán kakukktojása (1980-as): Rófusz Ferenc mindenki által ismert A légy című filmjét fölösleges bemutatni. A páratlan személyesség, a környezet fekete-fehérben is majdhogynem mikrorealista reprodukciója, az animációs filmekben akkortájt még oly szokatlan szubjektív kamera, ráadásul mindez egy légy nézőpontjából, kiegészítve olyan szellemes jelenetekkel, mint amikor a csapások elől menekülő élőlény a zsolnays tányérban keres menedéket, s mit ád az ég, a végső csapás egyelőre elmarad – A légy legalább annyira érdemelte meg az Oscar-díját, mint Macskássy fent részletezett Párbaja Cannes-ban a zsűri különdíját.

A magyar közönség előtt hosszú idő óta először láthatóak ezek az alkotások – ha a filmek színvonala a hét folyamán az idő és a bemutatandó évtizedek előrehaladtával is hasonló szinten marad, mi, filmrajongók elégedettek lehetünk. A Kiscelli Animációs Esték még július 5-éig folytatódnak.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink