Magazin

41. Magyar Filmszemle - Múltfilmek

2010. február 4. 22:43

Folytatódik a dokumentumfilmek seregszemléje a 41. Magyar Filmszemlén: ezúttal történelmi tárgyú dokukról rántjuk le a leplet; melyiket érdemes megnézni, és melyik helyett üljetek be inkább egy jó sörre valami füstös kiskocsmába.

A Drakula árnyéka – A romániai forradalom kitörésének valódi története az egyik legjobb általunk látott dokuk sorát gyarapítja. Szőczi Árpád kanadai magyar rendezőnek a sajtóvetítés után többen szorongatták a kezét gratulációként, ami egyáltalán nem volt eltúlzott reakció, a film valóban logikusan és következetesen mutat be egy sajátos interpretációt arról, hogy szerinte miért is robbant ki a romániai forradalom ’89 végén. A film teóriája szerint az eseményekben kulcsszerepet játszott a híres-hírhedt korabeli ellenzéki lelkész, Tőkés László, akivel pár nappal az események előtt interjút készített néhány kanadai riporter: minthogy azonban a külföldre szánt nyilatkozatokat a Ceauşescu-diktatúra erősen szankcionálta, mert sosemvolt jóhírét kívánta fenntartani, ezért a felvétel elkészítése komoly kockázatokkal járt. Tudvalévő ugyanis, hogy Tőkés templomát addigra már szanaszét poloskázta a kor egyik legprecízebben működő titkosrendőrsége, a Securitate.

A film érdeme a történtek érthető, egy percig sem unalmas, kronológiai sorrendben történő bemutatásán túl az ellentétes oldalak megszólaltása is: rendkívül szórakoztató, amikor Tőkés nyilatkozataival szemben az egykori szekus vezető (vélhetően) mindig felül próbálja licitálni a lelkészt, hogy fenntartsa a Securitate isteni mivoltának látszatát. Szőczi Árpád filmje idéz az interjú tárgyául szolgáló interjúból, bejárja a mai Temesvárt, megkeresi a történet egykori szereplőit Tőkéstől a szekus tiszten át a korabeli felvétel elkészültében résztvett egyéb alakokig: nem lennénk meglepve, ha Drakula árnyéka vetülne a dokus szemledíjra is.

Ha azt mondom, Kabay Barna, minden épeszű ember Szuperbojz-t kiált, és hanyatt-homlok menekül. Máskor oly hasznos védelmi reflexünket érdemes leépíteni egy röpke pillanatra, és esélyt adni az ugyancsak őáltala Petényi Katalinnal együtt rendezett Hitvallók és ügynököknek (alcím: Az igazság szabaddá tesz benneteket). Kabayék filmje a Puskás, Hungary-n kívül az egyetlen film, aminek korábban széleskörű bemutatóhoz is szerencséje volt, ráadásul nemcsak mozis, hanem televíziós változat is készült belőle. Míg tévére adaptálva többrészes, hosszabb dokusorozatként tetszelgett, az ebből készült moziváltozat sűrített-rövidített, afféle zanzája a hosszabbik testvérnek. A Hitvallók és ügynökök Kabaytól sosemvárt módon alapos és részletes információkat feltáró, rendkívül igényesen elkészített dokumentummozi, ami az egykori kommunista egypárt által az egyházba beépített ügynökökről és az ÁVH-nak dolgozó papokról szól.

Ami rendkívül meglepő, hogy módfelett tökös módon végig néven nevezik a névenneveznivalót: az egykori ügynökök teljes névvel – arcképpel együtt tolakszanak a néző elébe, ami, figyelembe véve, hogy az ügyben részletes tényfeltárás a nyilvánosság bevonásával még nem nagyon készült, igencsak bátor eredmény. Petényi és Kabai mindezt archív felvételekkel hihetetlen gazdagon ellátva meséli, ami akár az egyetlen negatívumot is feledtetni tudja: jelesen a túlsűrített cselekménymódot. A tévésorozatból történő vágás nem feltétlen tett jót az eseményeknek, a nézőben nem ülepszik le az egyik pap cselszövése, és észre sem veszi, de már nyakig ül egy másikéban: lehet, alkalmasabb lett volna a moziváltozatban erősebben szűrni, és néhány száltól eltekinteni, a többi részből pedig finoman levezetni az egészet. Ám eme barokkos túlsűrítése ellenére a Hitvallók és ügynökök információgazdag, igényes, ügyes tényfeltáró munka, amely okvetlenül megérdemli a figyelmünket.

Tudományos ismeretterjesztő versenyfilm volt a 16. zsoltár – Volt egyszer egy színház… is. Bárcsak tudnám, miért vonzódnak a magyar dokufilmesek ilyen perverz módon a kötőjellel elválasztandó fölösleges alcímekhez; szerintem, ha választhatnának, hogy megdöngethetnék az abúzusért sírva könyörgő Angelina Jolie-t, vagy inkább adhatnának egy ötsoros utócímet az új filmjüknek, szemrebbenés nélkül az utóbbit választanák. Mindegy is, a 16. zsoltár, Lakatos Iván filmje sajnos kiemelkedően gyenge darab: a II. világháború előtt játszódó zsidó színház társulatához egyáltalán nem viszi közelebb nézőjét. Adekvátnak veszi, hogy e nézők mindegyike a filmkészítőhöz hasonlóan keni-vágja a szereplők mindegyikének kilétét, pedig hát egy magamfajta huszonéves tollforgatónak esélye sem volt már ezt a generációt megismernie. A nyilatkozó két férfi egyébként az összes túlélőt takarja, a többiek sajnos már nem mondhatták el személyesen a véleményüket. Archívok segítségével még velünk lehettek volna, de ilyesmivel nem babrál a rendező, a kedélyes (de tulajdonképpen sehova sem vezető) sztorizgatások során felbukkanó nevek folyamán mindenki kap egy darab régi fényképet (véletlenül sem mozgóképet ugye) és egy leggagyibb Word-dös betűtípussal szedett nevet. A filmre amúgy jellemző az önégető amatőrizmus: az egész érthetetlen módon valamiféle homályos keretbe van foglalva (minek használjuk ki a teret ugye), ami ráadásul néha megduplázódik – nem is kommentálom. De hogy egy büdös képi archív nincsen (hangbéli még csak-csak), az már vérlázító. Kár, hogy Lakatos úgy gondolta, hogy a színházról készített egy darab (!) képpel elüthető a negyvenhárom perces vászonidő: ennek minimum ötven százalékában azt az egy darab üres színháztermet nézi a néző, ami a film végére úgy beleég a retinájába, mint szarul kalibrált plazmatévébe az RTL Klub-logó. A 16. zsoltár végülis képtelen visszaadni az egykori zsidó színház nagyságát, a korabeli dicstelen történelmi korról pedig, az előzetesen beígérttel ellentétben nem ad vissza semmit: a téma többet érdemelt.

Katalizátorok – Ez így el fog tűnni… Nem, nem az alcím, az ugye örökebb, mint Anna. A romantikus – múltbarévedő mondat a korabeli szamizdatos könyvkiadási rendszerre vonatkozik, amit az egykori Katalizátor Iroda tagjai idéznek fel számunkra, akik ugye nyakig benne voltak ebben. Gulyás Jánosnak már olyannyira nem róható fel, hogy fél az archívtól, hogy az egész film tulajdonképpen egy nagy archív: alig van benne újonnan hozzáforgatott anyag. A százhét perces játékidő helyenként elviselhetetlenül sok. Rettenetesen sokat időznek az államszocializmus idején történő szamizdat-kiadásoknál és a hatóságok elől való kötelező menekülésnél, aztán amikor jönne az aktuálpolitika, akkor demszkyzünk egy kicsit, és már égnek is a moziteremben a lámpák. Pedig ez lehetett volna az igazi érdekesség: az egykori szamizdatkirály Demszkynek milyen érdekei ütköztek immáron polgármesterként egykori illegál-munkatársaival, mi okozta az egykori kollaboránsok rendszerváltás utáni szembefordulását. Ehelyett sértődött másikra mutogatást láthatunk a kisemmizettek oldaláról, gőgös arroganciát pedig a jelenlegi polgármesteréről: olyannyira, hogy nem is volt hajlandó szerepelni a filmben. A Katalizátorok hosszan hömpölyög fekete-fehéren (mely színpár alatt nem csupán a konkrét színvilág, hanem a mondanivaló milyensége is értendő), hogy aztán végetérjen, amikor igazából elkezdődnie lenne ildomos.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink