Magazin

41. Magyar Filmszemle - Információs filmek 2.

2010. február 8. 12:21

Az információs blokkot taglaló második felvonásunkban tovább folytattuk a versenyszekcióból kiszorult filmek elemzését; némelyikük már túl van a hazai bemutatón, a többi viszont feltehetőleg az elé  néz, így iránytűnk a későbbi mozizások szempontjából is hasznosnak bizonyulhat.

Varga Katalin balladája – 9/10

Az információs program messze legjobb filmjét a brutális bosszúállós tematika és a rendező elsőfilmes mivolta ellenére öröm nézni, mert szemgyönyörködtetően profi munka. A brit Peter Strickland Erdélyben forgatott, magyarokkal eljátszatott és Magyarországon befejezett filmje elképesztően erős atmoszférával bír, megkockáztatom, hogy Szőts István 1942-es Emberek a havasonja óta a legszebb és leghangulatosabb filmes Erdély-feldolgozással állunk szemben. A Varga Katalin benzine a rögrealizmus; hőse, a megerőszakolt címszereplő az abúzusból született fiával kényszerből vág neki a zöldellő dombok szabdalta tájnak, hogy bosszút álljon erőszaktevőin, akik miatt kitagadták otthonában. Peter Strickland rendező és Győri Márk operatőr gyönyörű tónusú és rendkívül elegánsra komponált képei előtt egy hideg, kegyetlen természetcentrikus táj tárul fel. A fantasztikus zene is bőven hozzátesz a film hátborzongató, gyakran egyenesen horrorisztikus hangulatához, s ezek összesen teszik ki a filmszemle egyik toronymagasan legjobb filmjét. Halványlila segédfogalmam sincs, hogy Varga Katalin mit keres a „kiemelt információs” mezőnyben, minthogy a versenyprogram kilencvenöt százalékát zsebre tett kézzel kenterbe veri.

Brooklyn – 4/10


Martin Csaba írói-rendezői debütfilmjében a Hellboy II etyeki díszlet-New Yorkjáig megy egy vígjáték / thriller szituációért, ahol jó ideig az előbbi szál van aránytalanul felülreprezentálva. Pelyhedző állú zsaru és egy takarítónőt túszként ejtett piti bűnöző macska-egér játékának lehetünk szemtanúi 75 percig: a számok alapján rövidnek képzelhetjük a filmet, azt nézve mégis eszméletlenül hosszúnak tűnik. A forgatókönyv a szereplőinknek nem hagy kegyelmet; konstansan végigpofáztatja velük az egész filmet, ám ehhez a dialógok fájóan műviek, a humorok pedig kibírhatatlanul sokáig kitartottak, így mire elhangzanak, már régen érvényüket vesztik. Nem tett jót a darabnak a hiteltelen helyszínválasztás sem: az etyeki díszletet seperc alatt maguk mögött tudó szereplőink egy tökéletesen amerikátlan iskolabelsőben szenvelgik végig a filmidő egészét. Mindezen túl nem ártott volna, ha a művet netán normálisan el is készítették volna: valamely jelenetben a kínosan a háttérbe okádott mű-Brooklyn-kép alól felvillan a green screen, és az effajta végtelenül kínos hibákon az sem segít, hogy a lánykán kívül a többi színész mind becsületesen hozza a szerepét.

Utolsó  jelentés Annáról – 3/10

Jószándékú, de rossz film – mondta Mészáros Márta új filmjéről egy kollégám, és Szókratész sem mondhatta volna bölcsebben. Fájó, hogy a rendező A temetetlen halott utáni új műve jóval rosszabb lett elődjénél, s a legrosszabb tévéfilmes beidegződésekkel mondja fel Kéthly Anna szociáldemokrata politikus történetét. A film során Kéthly (akit Eszenyi fantasztikusan alakít a film jelenében, annál mechanikusabban a visszatekintésekben) már régóta Brüsszelben él, a múltja némely jelentős eseményét flasbackek formájában ismerhetjük meg. Brüsszeli lakásába érkezik egy fiatal irodalmár, akit a karhatalom küldött, hogy hallgassa ki Annát és lehetőségei szerint bírja rá a hazatérésre. A filmből azonban mindamellett szinte tökéletesen hiányzik a dráma, és minthogy a két ember kapcsolatára és verbális párbajaira koncentrál, az életmű tüzetes megismertetése is elmarad. Mindehhez járul hozzá a fantáziátlan képi világ és képkomponálás, továbbá a sok kilógó anakronizmus: az Utolsó jelentés Annáról is fájó, de jogos áldozata a filmes vérzivatarnak.

Így, ahogy vagytok – 3/10

Számomra a szemle egyik legjobban várt filmje volt Makk Károly mester úr új filmje, aminek már csak azért is grátisz drukkoltam, mert a kortárs politikai alkuszokról kívánja lerántani a leplet, ami merész és bátor próbálkozás, ígyhát hazai filmes környezetben (ami tudvalevőleg szintén nem mentes a különféle anyagi stikliktől) szokatlan darab. Éppen ezért fáj annyira, hogy a végeredmény ennyire elmondhatatlanul csalódást keltő. Az Így, ahogy vagytok a korrupciós érdekek és a pénz emberéleteket is felülíró hatalma helyett legfeljebb azt tudja illusztrálni, hogy időskorra bármily illusztris életművel rendelkező rendezőnk is képes megzavarodni. A film története olyan követhetetlen, mint a benne mindenhonnan áradó kenőpénzeké, s az sem segít a helyzeten, hogy a végkifejletig vezető út vállalhatatlan logikai buktatókkal van kikövezve. (Például: miért csinál úgy a polgármester, aki egy újonnan érkezett ukrán emigráns lányt vesz magához, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy annak engedély nélküli fegyvere van? Vagy egyáltalán miért fogadja be a házába belógó lányt?) Az inkoherens jelenetek nem állnak össze egésszé, a figurák motivációira soha nem derül fény – sejteni véljük, hogy mindenki a pénzt hajhássza, de fogalmunk sincs, hogyan. A tempótlan hömpölygéshez pedig egysíkú színészi játékok és a szemle alatt hallott legrosszabb hangvágás társul. Az előzetes folyosói pletykákkal ellentétben az Így, ahogy vagytok képtelen ábrázolni fájó demokráciadeficitünk miértjeit, és olyannyira rapszodikusan összecsapott műnek hat, hogy megkockáztatom, a mester messze legrosszabb filmjeként fogjuk elkönyvelni.

Igazság – 3/10

Avagy tökéletes példája az „ebbe minek öljük a pénzünket”-effektusnak. Az az Igazság, hogy ez egy végtelenül kínos, tévéfilmnek is gyengus próbálkozás lenne, a legrosszabb török hagyományoknak megfelelően inkább bollywoodi, semmint nyugati vagy európai mintára. Színészeink fájóan túljátsztva jelenítik meg kétdimenziósra skiccelt karakterekeiket, gesztikulációjuk nagyjából egy húszas évekbeli némafilm szereplőivel rokon. Bár Ali Özgentürk filmje üdvözlendően fontos eszmék mellett tör lándzsát (így a vallási radikalizmusból eredő női alsóbbrendűség felhagyása mellet érvel, jobbítana az ímmel-ámmal működő török kvázi-demokrácián, vagy felerősítené a nyilvánosság erejét), annyira kínosan amatőr módon teszi ezt, ami hazai gyomorral már megemészhetetlen. Nem csoda, hogy tudtommal egészen a filmszemle kezdetéig az Igazság tartotta a minden idők legkevesebb magyarországi mozinézője megtisztelő címet: egy hét alatt kerek öt ember volt kíváncsi erre a fércműre széles e hazában.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink