Magazin

41. Magyar Filmszemle - Borsodoku

2010. február 3. 11:01

Valamilyen homályos okból az idei szemlén felülreprezentáltak voltak a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, pontosabban Miskolcon játszódó dokumentumfilmek. Homályos okból egy büdös fenét, nyilván mindannyian tudjuk, hogy az egykoron acélvárosként elhíresült megyeszékhely szociális és etnikai szempontokból is elsőosztályú táptalaja mindazon konfliktusoknak, amikből végül a dokumentumfilm-virág kinő. Más is van persze Miskolcon, mint mélyszegénység, cigányság, no meg bűnözés; a kérdés, hogy ezt a filmkészítők is észre kívánják-e venni. A szemlén látható három dokunkat analizálva legnagyobb meglepetésünkre úgy tűnik, hogy észre kívánják.

A három mű közös nevezője a helyválasztáson kívül a betokosodott szemszöggel való szakításban rejlik: bár mindegyik reflektál a közismert(nek vélt) miskolci társadalmi helyzetre, egyik sem expliciten kívánja azt a pofánkba hányni, mindhárom kontextusba helyezve, egyes altémákat kiemelve informál inkább.

A Bádogváros például az Avasalja pincesorait használja fel alibiként, hogy az elmúlásról elmélkedjen: a hol költőire, hol líraira, alkalmanként pedig humorosra komponált képekkel operáló doksi arra az ellentmondásra világít rá, hogy az egykoron prosperáló pincészetek melletti szőlőtőkéket például gond nélkül beáldoztuk némi urbanizációért cserébe. Az üresen, majdhogynem értelmetlenül maradt pincék mára megváltoztak, hiszen a kilométernyi hegy-gyomorba vezető járatok legfeljebb import-bort látnak, helyben termőt soha többé.

Más is változott: a tulajok elöregedtek, s a szocializmus leköszöntével a nyaraló-korszaknak is lehúzták a rólót, a házak állaga pedig ennélfogva csendesen romolgat. Kár, hogy Csáki László direktor nem ásta bele magát mélyebben a környék megismerésébe, ugyanis akkor talált volna fiatalabb tulajokat is, így akár az ezekben az utcákban amúgy jelentős hobbipincészettel bíró prominens politikusokat is. Az egyébként jó ritmusérzékkel összevágott csendes filmecske így szolgál végül egy leköszönt életforma kiváló memoárjául, félő azonban, hogy a Miskolcot fentről pásztázó madár-beállításaival inkább akar Miskolc-hasonlat, semmint országos helyzetjelentés lenni, holott ha valami, hát a rendszerváltás utáni életmódváltás drasztikussága univerzális érvényű az egykori legvidámabb barakk bármely részén.

A pesszimista pólus játékosa a Sorsod Borsod, bár kiindulóhelyzete egy üdvösnek mondható intézmény lenne: a film a pártfogói felügyelőséget vizsgálja meg, amelynek feladata a különféle fiatalkorú bűnelkövetőknek egy újabb esélyt adnia, mielőtt ama négy fallal megismertetné őket a paragrafus-huszárok hada. A film hivatalos anyaga azt a kérdést fogalmazza meg, hogy egy nyugatias mintára létrehozott intézmény mennyire lehet működőképes egy olyan elmaradottnak vélt térségben, mint amilyen B-A-Z megye, éppenséggel csak az a kár, hogy ehelyett inkább máshova helyezi a hangsúlyt.

Két emberen, egy ellentétpáron keresztül ismerjük meg a program működését: egyikük cigány, másikuk fehér. Nagy Gábor rendező az előítéletek folyóján az árral szemben hajózva felrúgja az elvárt szerepmintákat, így a fehér rapper srác tűnik igazi elvetemült figurának, míg cigány sorstársát bűnbánóbb, megfontoltabb alakként mutatja be. Míg Peti bazsalyogva közli a felügyelőjével, hogy miért ne lőttek volna bele egy random emberbe az utcán bandába verődve, mégiscsak volt mersze szembejönni ugye, addig Robi inkább úgy tűnik, belekeveredett az újabb balhéjába, és módfelett bánja azt. Peti arrogáns és lekezelő, Robi alázatos és alkalmazkodó. Peti dúsgazdag, szülei kontroll nélkül tömik belé a pénzt, hogy tegye, amit jónak lát vele, Robi pedig egy cigányputriban lakik, és végül módfelett dolgosnak bizonyul. Aztán egyikük kerül csak börtönbe; na, vajon melyikük?

Hatszáz év után az első. Mármint diplomás, a családjában, saját becslése szerint ekként áll a helyzet Horváth Jánossal, aki által Osgyáni Gábor filmje az optimista tengelyén helyezkedik el a Borsod-dokuknak. Horváth egy cigány származású családapa; bár nem szereti, de becsületesen dolgozik több évtizede a MÁV-nál, ami mellett elvégezte a főiskolát, hátrányos helyzetű gyerekeket tanít, miközben a sajátjait neveli és ha tud, még festeget is. Osgyáni végre meglépte azt a lépést, amit a köldöknézős dokukészítők többnyire nem mernek: míg amazok fajsúlyosnak tetsző kérdések örökös feltevésén munkálkodnak, (elfelejtvén, hogy a dokumentumfilm már vagy húsz éve nem képes társadalmi vitát generálni, vagyis a válaszok soha nem fognak megérkezni,) addig Osgyáni a filmjével végre egyenesen a választ adja meg a szegregáció és a szegénység elleni küzdelemre.

Horváth János abszolút példakép, és így is van ez rendjén, aki a cigány „testvérei” beilleszkedésén fáradozik a többségi társadalomba. Igazából több Horváth kéne és több film sem ártana róluk. A populizmus és gyűlölködés benzinével hajtott jelenlegi közvéleményt igenis az ilyen figurákkal lehetne felébreszteni: lám, létezik a dolgos cigány eszménye, aki nem csak, hogy becsülettel melózik, ráadásképp még azért is tanul, hogy a hozzá hasonlóakat is dolgossá nevelje. A főszereplő fia mondja apja kiállításán a kamerába, hogy őt bosszantja, hogy apját cigány művészként könyvelik el, hiszen voltaképp ez is a megkülönböztetés egyik formája, mérettessék az öreg meg csak önmaga jogán, bőrszín nélkül. Hát, minél több ilyen példaértékű életet élő ember rója majd Borsod és az ország utcáit, mint Horváth János, annál közelebb kerülünk ennek az utópisztikus gondolatnak a megvalósulásához.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink