Magazin

41. Magyar Filmszemle - 2. nap

2010. február 4. 22:41

A szemle második napja is, akárcsak az azt megelőzők (ha beleszámítjuk a nulladik napot is), főleg a dokumentumfilmek jegyében telt, ám a rendezvény fő helyszíne a kedd esti megnyitóval áttevődött a MOM Parkba, ahol immár a nagyközönség is megtekinthette a hétfőn és kedden sajtóvetítéseken levetített dokumentum és tudományos ismeretterjesztő filmeket, valamint számos esetben találkozhatott az alkotókkal is. Mivel a mai program majdnem megegyezett a sajtóvetítésekével, amelyről már a korábbiakban beszámoltunk, így csupán néhány olyan filmet említünk, amelyről a korábbi cikkek nem számoltak be.

A Yad Hanna – A kollektív ember Izrael egyetlen kommunista kibucának több mint fél évszázados történetét mutatja be megalapításától fénykorán át egészen „kollektív” mivoltának felszámolásáig, vagyis az addigi közös vagyon megszüntetéséig, és a közös területek felosztásáig. A Yad Hanna kibucot (nevét Szenes Hannáról kapta) Lichter András alapította meg társaival 1950-ben, egy Jordán melletti répaföldön. A film alkotói végigjárják a hajdani kommunista kibuc fontosabb pontjait, miközben számos nosztalgikus visszaemlékezést hallhatunk a régi kibuclakóktól, és arra is fény derül, hogy válhat emlékművé egy kosárlabdapálya. Noha az operatőri munka ugyan hagy némi kivetnivalót maga után, a film pedig képfelbontása miatt a mozivászonnál jóval kisebb tévéképernyőn jobban mutatna, önmagában véve egy korrektül elkészített dokumentumfilmről van szó.

(Mikó  Laura Hanna)

A Barlang igazából a nemrég fellőtt „Borsodoku”-összeállításunkban is szerepelhetett volna, bár a helyszínt alaposabban megvizsgálva talán inkább szabolcsinak tetszhet. Mindegy is: a mélyszegénység-cigányság kombó itt is ütőképes elegyet alkot, a korábbi borsodos kollegáitól eltekintve azonban Szederkényi Júlia nem csinál mást, csak az évezredes beidegződéseket (vagyis: kliséket) erősíti meg. Száz percnyi, rendkívül soknak ható életidőt rabol el a film, ami alatt nem nyújt mást, csak egy koszban-retekben tespedő cigányfamília mindennapos életét mutatja reflektálatlanul: a rendező (bár a program szerint jött volna beszélgetni a vetítés után, sajnos ez nem így történt) erre nyilván azt mondaná, hogy de hát ők az életüket élik le így, mit sajnáljuk tőlük ezt a száz percet. Nos, egyfelől azért, mert: a Barlang nem informatív. Eddig is tudtuk, hogy vannak, akik így élnek Európa közepén 2009-ben (ahogy a teátrális-szörnyűlködő-hatásvadász szöveginzert az elején ezt közli velünk), és ennek bemutatása bizony visszatetszést kelt a nézőben, amellett pedig előítéleit növeli. Bennem a jóérzés írmagját sem keltette fel a film: miért kéne szimpatizálnom olyasvalakikkel, ahol a gyerek a legkevésbé sem számít értéknek? (A kisfiú egy éles zsebkés és egy bot kombójából alkotott lándzsával szurkálja a levegőt az egyik jelenetben, miközben kisebb testvérei egymást üldözik körülötte: sem a filmkészítők, sem a családtagok nem avatkoznak bele, míg én lélegzetvisszafogjtva szurkoltam, hogy ne előttem fejelje le valamelyikük a gyilkos eszközt.) Vagy: miért szolidaritálnék olyasvalakikkel, akikinél a legfeljebb tizennégy éves anya úgy szoptatja a csecsemőjét, hogy másik kezében virít a cigicsikk, melynek füstjét az apróságra fújja? S miért kellene lelkiismeretesnek lennem egy olyan családdal szemben, ahol senki sem dolgozik, a szemét ellenben a földön halomban áll, a falakat ellepik a kamera pásztázó tekintete előtt önfeledten mászkáló poloskák és csótányok? A sort folytathatnám, de értékelhető mozzanatot akkor sem tudnék felfedezni a filmben; ha jólelkű, tenniakaró, követnivaló cigányokra vágyunk, vigyázó tekintetünk a Hatszáz év után az első vagy a Pozitív sokk hőseire vessük, ebbe a Barlangba pedig be ne bújjon senki!

(Czehelszki Levente)

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink