Magazin

41. Magyar Filmszemle - 0. nap

2010. február 1. 21:54

Bemelegítés

Akárcsak a Szigeten, a Szemlén is van nulladik nap. Ilyenkor a sajtóvetítések közönségét, a “pogácsazabáló ingyenélőket” beterelik oda, ahová az idézett szavak atyja valószínűleg kívánja őket: egy földalatti, sötét kis lyukba. Pontosabban, kettőbe: az Uránia Nemzeti Filmszínház alagsori vetítőtermeibe - ahol a reflektorfényből csak nagyon ritkán részesülő dokumentumfilmesek alkotásainak egy részével ismerkedhettünk meg. 

Az első  blokk a Pozitív sokk c. művel nyitott. Az a közhelyes szókapcsolat, hogy “halmozottan hátrányos helyzetű”, ebben a filmben nem egy elcsépelt frázis: a főhős ugyanis egy olyan csóró cigány srác, aki mindennek tetejébe még vak is. Vak, de nem világtalan. Minden erejével azon van, hogy megmutassa a világnak, még így is lehet teljes életet élni – csak nagyon akarni kell. A jogi egyetemen tanul, ügyvédnek készül, szabadidejében pedig a családjával és a barátaival éli a vele egykorúak teljesen hétköznapi életét. Derűs, optimista fiatalember, ezt a szellemiséget pedig a befogadó is átveszi, és a film legvégén azzal a pozitív sokkal áll fel a székből, hogy semmi sem lehetetlen. És innentől ez sem közhely.

Azt írtam, a befogadó feláll a székből – pedig ez sajnos pont nem így történt, mert a sajtóvetítések gyakorlatilag back-to-back rendszerben zajlanak minden évben, és idén sincs ez másként. Ki se nyújtóztattam a lábam, jött a második doku, a Megsebzett ünnep. Ez a mű a közelmúltbeli “rohamrendőr kontra tüntető” összecsapásokat járja körbe, leginkább az áldozatok megszólaltatásával. Megdöbbentő sztorikkal szembesíti a nézőt, de itt sajnos meg is áll, pedig egy ennyire érzékeny téma többet érdemelt volna az egyoldalú bemutatásnál és a 37 perces terjedelemnél. Így is hiánypótló, így is árnyalja a képet - de csak egyetlen árnyalattal dolgozik.

Ezután egy visszatérőt, a Boldog új élet rendezőjét köszönthettük a vásznon: Bogdán Árpi ezúttal nem rendezője, hanem főhőse volt egy filmnek, ami ugyanúgy az ő életéről szól, mint az általa készített, egykori szemlés versenymozi. Ám ez már nem játékfilm, itt nincs semmi művészieskedés (kivéve az állandó cigarettázást, aminek képeit valósággal falja az operatőr kamerája…), csak a szikár tények. Emberi oldaláról mutatkozik be a direktorként nem éppen a szerénységéről híres filmes, és lám, máris egy szerethető, átélhető film a végeredmény; melyben az állami gondozott srác megkeresi az őt annak idején megtagadó szülőket (innen a cím: Megtagadva), maga se tudja, miért. Őszinte, jó film, ahol senki sem borul a másik nyakába – ennyi, nem több. De pont ennyi kellett.

Mozgóképregény – A Korbuly család XX. százada. Azt már Forgács Péter óta tudjuk, hogy a privát történelem izgalmas és tanulságos; most a Korbuly família hobbifilmes feltalálózsenijeinek köszönhetően egy teljes évszázadot láthatunk ilyen megvilágításban. Fantaszikus képanyagok a film ős- és hőskorából, melynek minden tekercse egy csodás kis korlenyomat-darabka. A középpontban egy méltóságteljes idős hölgy áll, aki apja narrátorhangjával felváltva kommentálja a képen látottakat. Életteli, kedves anyag, néhol komorabb felhangokkal. Nem lehet nem szeretni.

A blokk utolsó  filmjében megint olyan témával találkoztam, amit nem is oly rég feldolgozott egy szemlés alkotás: a Kelet-nyugati átjáró egyik résztörténete már kapott egy teljes (igaz, rövidke) dokut. Most tágul a kép, belekerül az összes NDK-s határátlépő, és mindenki, aki segédkezett nekik “megkerülni” a berlini falat. A téma nem éppen újszerű, de a felvételek nagy részét még nem láthatta a nagyérdemű. Ezeken a videókon a remény, a kétségbeesés, az apátia, és a kirobbanó öröm őszinte pillanataival találkozhatunk. Olyanok is megszólalnak, akiket eddig nem kérdeztek meg a maguk vasfüggöny-élményéről. A történelemkönyvek száraz soraihoz mindenképpen remek kiegészítő, és egy kicsit több is annál.

Középmezőny

A hagyományoknak megfelelően dokumentumfilmek durrantották el a filmszemle startpisztolyát; és vagy a versenyprogram lett kivételesen erős (az előző évek gyakorlatával szembemenve) vagy csak én tudok jól szelektálni, és ültem be jobb filmekre, mert meglepően igényes az idei felhozatal. Az alábbiakban a nulladik sajtónapon látható dokumentumfilmek általam látott darabjainak rövid elemzését kívánom nyújtani.

A Bence + a többi jómadár a tudományos-ismeretterjesztő kategóriában versenyez, és módfelett szerethető darab benyomását kelti. A címszereplő Bence élvonalbeli madárfotós, aki kölyökképét és kockaladáját meghazudtoló profizmussal építi a különféle madárleseket, ahonnan az ő optikája rálát a szárnyasokra, az avatatlan madárszem viszont nem figyelhet fel az objektívre és gazdájára. A film rekonstruálja Bence első gyerekkori szárnypróbálgatásait (hogy stílszerűek maradjunk), és amellett szemtanúi lehetünk az izgalmas természetfotós munka mindennapjainak. A Bence + a többi jómadár a gyönyörű madárfotóknak és lassított filmeknek köszönhetően emellett űberlátványos munka is, kiemelten ajánlott, nem csak természetfilm-kedvelőknek.

Az általam eleddig látott munkák többsége már történelmi tárgyú  volt, és a dokumentumfilmes díjért vannak versenyben: nincs ez másképp a Kelet-Nyugati átjáró esetében sem, amely a tavalyi szemlegyőztes Papp Gábor Zsigmond új filmje. (Papp egyébként azon kivételes filmes, aki az elmúlt években forgatott dokufilmjei DVD- és moziforgalmazásával kultstátuszra tett szert; az ő nevéhez fűződik a Retró-sorozat.) Papp marad a számára testhezálló államszocializmus témakörénél, ám ezúttal már vasfüggönyöstül lebontja azt. A film témájául tehát a hazánkba érkező NDK-menekültek egykori hulláma szolgál, és a végül szerencsés nyugatra menekülésük a honeckeri terrorállam elől. A Páneurópai Piknik és az Ausztriával közös határt jelképező szögesdrót lebontása kétségkívül hozzájárult a keleti blokk diktatúráinak összeomlásához, és ez azon kevés dolgok egyike, amire magyarként kétségkívül büszkének illik és kell is lennünk. Papp ráadásul a témát érthetően, mégsem szakmaiatlanul tárgyalja, neves szakpolitikusok és az esemény egykori résztvevőinek megszólaltatását sem kikerülve, a képi megfogalmazást pedig a legszerencsésebb megoldásként archív felvételekből oldja meg – lévén ez az a kor, amit már a retorzió Damoklész-kardjának veszélye nélkül nyugodtan lehetett filmezni.

A Laló becenév Erdélyi Miklóst takarja, egy marosvásárhelyi zsidó értelmiségit, aki bár „a XX. század mindkét diktatúráját megélte”, a filmjében inkább csak a II. világháborúra helyezi a hangsúlyt. A Laló erénye a személyes emlékezetfolyam élményszerű kibontása, a beszélő valóban afféle ismerősként kezelhető a végére, aki első kézből szenvedte végig a holokausztot, ennélfogva rendkívül érdekesen tudja előadni is azt. Illusztrációként az egykori Marosvásárhelyről fellelhető képek mellett korabeli rasszista propagandafilmek is láthatók, de amellett Holló Imre, egy másik pokoljárt ember sokkoló rajzait is láthatjuk. A Laló szubjektív emlékezetfilm, s mint ilyen, elég jól működik.

Zárszó

Nagyon ígéretesnek tűnt két dokumentumfilm az esti blokkban, ugyanabban az épületben, csak a másik teremben.

Az Utolsó előadás egy olyan különlegességet mutatott be, amihez a mai világban nem nagyon van (főleg a nyugati jogszabályrendszerben) fogható. A német nagycsalád, pontosan anya-apa és az aktuálisan velük tartózkodó gyerekek (hatból éppen három), valódi vándorcirkusz bohócai, akrobatái, mutatványosai. Városról városra járnak saját programjukkal, az előadásért kapott pénzből és adományokból élnek, háziállatokat tartanak és állandó olasz szakácsuk főz rájuk. Kifejezetten érdekes volt magyarországi körútjuk egy részét dokumentálva látni. Az sajnos nem derült ki, hogy hogyan kerültek ide, miért választották ezt az életet, merre szoktak még járni (noha elég jól beszéltek magyarul), és hogy vajon az olasz öregúr miért is van pontosan velük, s arra is nagyon kíváncsi lettem volna, hogyan lehetséges ma (2004-re legalábbis biztosan volt utalás) ilyen nomád körülmények között így élni.

Puskás Hungary? Hát igen. Oda voltunk érte. Részletes, jól összeszerkesztett, alapos és követhető anyag, ami azért is hiánypótló munka, mert a 20. századi történelem magyar tankönyvei nem térnek ki erre az apró sporttörténeti részletre, illetve el se jutnak odáig a tanulók. A két óra gyorsan elillant, és szinte biztos vagyok abban, ha valaki nem ismerte volna Puskás életét, a film hatására a következő napokban szívesen fog utána kutakodni az interneten.

Egy ilyen film után jó lesz holnap is visszajönni!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink