Magazin

17. Titanic fesztivál - 1-2. nap

2010. április 11. 10:37

Újranyitott a talán legjobb hazai filmfesztivál. A Titanic nyilván tisztában van saját maga hiánypótló jellegével, és éppen ezért teheti meg azt, hogy olyan jegyárakkal borzaszt el, amelyeket egy más fesztivál sem engedhet meg magának. A rendes fesztiválozó szívinfarktusát előidézni hivatott ár 950 forintra rúg, melyből semmiféle kedvezmény nincs, s rengeteg filmet a sajtósok is csak ennyiért tekinthetnek meg – a zenei szekciónak például, bármennyire szeretnénk is, vélhetően azért nem lesz átfogó kritikája, mert csórók vagyunk megnézni őket. Nem kerülhetem el az oldalamat máskor is szurkáló érzést, hogy fele ennyi jegyárral dupla ennyi embert lehetne vonzani az így helyenként kongó nézőterekre: bár a hétvége talán növeli némelyest az emberek mozibajárási hajlandóságát. Addig is megosztjuk Veletek az első napokon általunk látott filmekről alkotott véleményünket – ha már ennyire megkérik az árát, legalább ne fussatok bele valami laoszi termelési agitkába, nemde?

Menedék

Rendezte: François Ozon
Ország, évjárat: Franciaország, 2009.
Szekció: Francia zátonyok
Magyarországi bemutató: az Anjou Lafayette tervezi – vélhetően az év második felében
Szerintünk: 5/10

Ozon felvonultatja és egy filmbe sűríti mindazt, amiért szeretni vagy unni lehet a filmjeit – a végeredmény a helyenként bosszantó üresjáratokba burkolózó Menedék lesz. A filmet a rendező halál-trilógiájának harmadik darabjaként szokás aposztrofálni, de a történet nem kapcsolódik az előzőekhez, legfeljebb bizonyos elemek ismétlődnek. A klasszikus Ozon-motívumok (vagy nevezzük kliséknek?) túlhalmozása nem tesz jót a történet eredetiségének – melyben egyébként egy ex-drogos anya próbál megbírkózni a magányával és terhességével önkéntes vidéki száműzetésében, miután a baba apja véletlenül túllőtte magát. Eleinte vélhetően az állapota iránti kíváncsiságtól vezérelve érkezik hozzá az elhunyt bátyj meleg öccse, aki valószínűtlenül gyorsan megtalálja a boldogságot az első fickó oldalán, aki random módon az útjába esik. Néhány módfelett ügyetlenül levezérelt jelenet (ilyen mondjuk a röhejes-nyálas éneklős szcéna, vagy a fiúk boldogsága miatti féltékenységét nevetségesen levezető főszereplő lány elbocsátó hisztije, melyről később a rendező mintha megfeledkezett volna) és a film alaphangulatát meghatározó édesbús andalgás után aztán már egyre inkább a mihamarabbi végkifejletért kezdünk imádkozni – amit a hazai kritikaírás egyik legje, Báron György már nem bírt kivárni, és tíz perccel a zárókép előtt inkább unottan távozott. (C.L.)

Szabadíts meg minket a gonosztól!

Rendezte: Ole Bornedal
Ország, évjárat: Dánia, 2009.
Szekció: A sötét oldal
Magyarországi bemutató: egyelőre nincs konkrétum, de bízunk benne, hogy a rendező előző filmjét is forgalmazó Cirkó valamikor felkarolja
Szerintünk: 8/10

A Szabadíts meg minket a gonosztól! tipikusan az a fajta film, amiért az egész Titanicot feltalálták. Ha annyit mondok, hogy egyébként dán darab, akkor már borítékolható a minősége. Ha továbbmegyek, hogy a Csak egy szerelmesfilm-et, a rendező Ole Bornedal előző darabját itthon is forgalmazták, akkor már nekünk, magyaroknak is van viszonyítási alapunk. Ez a legújabb alkotás azonban kétségkívül meg fog zavarni minket, bárhonnan is közelítsünk felé. Kezdjük azzal, hogy elidegenítő effektusok tárházát vonultatja fel – egy meglehetősen behatárolhatatlan pozíciójú narrátorral indít, amit azonban hamar elfelejtet a dán beszabályozottságot szimbolizálni hivatott élettelen-fehérre stilizált operatőri munka, amely végig ilyen szokatlan marad. Ám szokatlanságában mindvégig lenyűgöző látványt fog nyújtani, amelyhez ráadásul fantasztikus képi beállítások társulnak. Egyszóval a film egy megtestesült vizuális orgia, amit ezúttal nem a hollywoodias effektparádénak, hanem a semmihez sem hasonlítható dán eredetiségnek köszönhetünk.

A történet egyébként thrillerként indul, és jó ideig többé-kevésbé tartja magát a zsáner szabályaihoz, mígnem aztán ostromfilmmé változik – ekkor törnek fel a szüzsé másodlagos értelmezései, és bomlanak ki az addig búvópatakként a mélyben rejlő szimbólumok. Így a szereplők rendkívül összetett jellemeket, maga a sztori pedig kőkemény társadalmi áthallásokat kap, melyből például az is kiderül, hogy a közösség szellemi – vallási vezetője a mélykereszténység köpönyege alatt ordas eszméket rejteget. Ezen túl hivatalos minőségében a vadkapitalizmus szellemében dolgoztat embereket, gyakorlatilag azonban leginkább afféle helyi kiskirály-maffiózó, mely minőségében csak egy széllökés választja el attól, hogy maga mögött hagyja minden gátlását, és lángba borítsa a világot. Ilyen komplexitásban az egyének szintjén lemodellezve utoljára a (milyen meglepő: szintén dán) Ádám almái vizsgálta a világot – nem csoda hát, hogy ezt is meleg szívvel ajánljuk mindenkinek, bár szokatlanságai és meglepő újításai okán jóval nehezebb néznivaló annál. (C.L.)

Búgócsiga

Rendezte: Vaszilij Szigarev
Ország, évjárat: Oroszország, 2009.
Szekció: Családi kötelékek
Magyarországi bemutató: szinte kizárt
Szerintünk: 4/10

Ezennel hivatalosan is felvillantom az elsőfilm-veszélyt jelző lámpát: Vaszilij Szigarev civilben drámaíró, és vélhetően „miért ne?”-alapon adaptálta egyik színművét nagyvászonra. Nem túl nagy sikerrel: a Búgócsiga rögrealistának szánt felnövés-története legfeljebb a hatásvadászatban teszi magasra a lécet. Főszereplője egy szegény árva kislány, akivel mit sem törődik a hivatásosként dolgozó anyuka: a megható alaptörténetet viszont a folytonos túlzások elhiteltelenítik. S bár Szigarev nem mutat teljes alkalmatlanságot a filmrendezői szakma iránt (mert némely jelenet tagadhatatlanul ott van a szeren: a sértődött kislány és unatkozó nagymama vidámparki jelenete például egyszerűen fantasztikus), azért az mégiscsak furcsa, hogy drámaíróként a forgatókönyvírás legbanálisabb medvecsapdájába lép bele. Nem a főszereplő karakterábrázolásával van baj: a kislány kellően összetett jellem, mivel ragaszkodna és elutasítana egyszerre, de az anya viselkedése tökéletesen érthetetlen. Legjobb példa erre a rendőrségi jelenet, melyben a síneken játszadozó gyerek megmentőjének előállítását követeli fennhangon az izgága anyuka, miközben az illetékes szerv minden erejével azon fáradozik, hogy túlzásba vigye a jelentéktelenségét. (C.L.)

Egy éjszaka a klubban

Rendező: Jean Achache
Ország, évjárat: Franciaország, 2009.
Szekció: Francia zátonyok
Magyarországi bemutató: esélytelen
Szerintünk: 5/10

Mikor pár éve a már említett Báron György kritikaírásra tanított, csoporttársaimmal azt figyeltük, hogy mesterünk az esedékes filmfesztivál vetítésein hány percig van jelen. Filmenként változott az a pont, ahonnan már nem tudott az adott műnek további esélyt adni - néha öt percig maradt, néha hetvenötig. De ha végignézett egy filmet, az bizonyára ütött. Bár jómagam csendben ugyan, de soha nem osztottam ezt a gyakorlatot, mert szerintem a pocsék filmet is látni kell, de azért mindvégig jó fokmérőnek tartottam a vászonra emelkedő, távozó Báron-árnyat. Olyannyira, hogy a Titanicra való hétfői visszatérésem után megpróbálom bevezetni az új értékelési rendszert, miszerint figyelem a mestert, hányadik percben adja fel. A Báron-o-méter ezúttal kerek egy órán áll, itt lett elege a filmből – és egyébként nagyjából nekem is.

Az Egy éjszaka a klubban ugyanis tényleg unalmas egy darab – „burzsoá szenvedőfilm”, ahogy azt Ámon Viktória kolleginám fogalmazta meg kiváló éleslátással. Simon leszabadul egy jazz-klubba, hogy aztán kétnapnyi filmidőig és kilencvenpercnyi vászonidőig ne tudjon kiszabadulni a helyen újra átélt régi emlékek fogságából. Hosszú idő után újra kipróbálja az alkoholt és a zenélést is, mely kettő számára kéz a kézben jár – hogy az ütős kombinációnak köszönhetően egy új nő oldalán is kössön ki a régi legnagyobb bánatára. A jó kiindulási alapban rejlő potenciákat azonban nem szabadítja fel a film: inkább lesz halkszavú és titokzatoskodó karaktereinek felsorolásszerű tárházává, semmint egy összeálló és átélhető történetté. A fentiekben említett Báron György mondta nekünk a szemináriumán, hogy ott fülelhetjük le a pocsék kritikust, ahol azt írja, hogy „de a képek jók voltak”. És most mit írjak, ha itt speciel –hideg tónusúak bár, de amúgy – tényleg? (C.L.)

Revans

Rendező: Götz Spielmann
Ország, évjárat: Ausztria, 2008
Szekció: A sötét oldal
Magyarországi bemutató: a Mozinetnek köszönhetően április 29-re várható
Szerintünk: 8/10

Már hosszú évek óta nem vagyok képes felfogni, miért van az, hogy szinte minden szomszédunk tud épkézláb filmeket forgatni, mi pedig még mindig nem. Akárhogy is, az osztrák Revans ismét a jól sikerült dolgozatok közé  tartozik - nem véletlenül jelölték tavaly a legjobb idegennyelvű film Oscarjára. A mozi lassan építkezik, már-már kétségbeejtően lassan, s néhol az az érzése a nézőnek, a rendező elől eldugták a vágóollót; mégis, végül minden összeáll. Szép a befejezés, és minden, ami hozzá vezet, nagyon igazi. Az éjjel-nappal fát daraboló férfi két baltacsapás közt akkora jellemfejlődésen megy keresztül, hogy az minden európai rendezőnek színészvezetési zsinórmérték lehet. Csendes kis forradalmak, sorsfordító apróságok, hétköznapivá erőszakolt tragédiák – a végeredmény egy rendhagyó bosszúfilm, amit kár lenne kihagyni; és egy újabb bizonyítéka annak, hogy jó rendező jó színészekkel és jó forgatókönyvvel baromi közel tudja vinni a nézőt a katarzishoz, sőt. (D.D.)

Suttogás a szélben

Rendező: Shahram Alidi
Ország, évjárat: Irak, 2009
Szekció: Különös történetek
Magyarországi bemutató: kizárt
Szerintünk: 7/10

“Gyere velünk, ha megyünk nyaralni, Kurdisztánba a hegyek közé!” – szól a Republic együttes egyik kevésbé ismert dalának refrénje. Kétségtelen, épeszű ember csak abszurd tréfaként tudja értelmezni ezt a sort; hiszen, ahogy ez az iraki film is rámutat, kurdnak lenni nem túl jó.  A közel-keleti (doku)realista drámáktól megszokott eszköztárat láthatjuk most is: amatőr színészek, igaz történetek, monokróm sivatagi képek, valóságszagú mondatok, szomorú arab arcok… Itt már rég nem az a tét, hogy mennyire jó a mozi. A sorsok, a cseppet sem fikciós sorsok megint a figyelem homlokterébe kerülnek, méghozzá olyan szívszorító tálalásban, hogy lehetetlen nem meghatódni az “audiopostás” keserédes históriáján; s lehetetlen nem szembesülni azzal, hogy bizony a világ más, számunkra egzotikus pontjain is ugyanolyan emberek élnek, mint mi. Muszáj együtt sírni a főhőssel, mert a világfájdalom igenis összpontosulhat egyetlen rádiós magnóban. És muszáj vele együtt nevetni, mert a diktatúrák oly sok minden más mellett szánalmasan nevetségesek is. (D.D.)

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink