Taplógáz

“Who the fuck is Michael Schumacher???” A legjobban talán így lehetne megfogalmazni a Taplógáz üzenetét - már ha lenne neki olyan. De, nagy szerencsénkre, Adam McKay és csapata még a látszatát is el akarja kerülni annak, hogy filmjük bármiféle mondanivalót közvetítene. Ők azért indultak el ezen a vígjátéknak nevezett, már nagyon rég megépült versenypályán, hogy rekeszizmunk felett arassanak mindent elsöprő győzelmet. Reményeiket pedig egy rutinos versenyzőbe, Will Ferrellbe fektették. Ő az, aki szinte egy személyben felelős a flúgos futam kimeneteléért; még a hollywoodi veteránnak éppenséggel nem nevezhető társíró-rendező is hozzá fordult a forgatókönyv megalkotásának ötlet- és főleg poénhiányos periódusaiban. A Saturday Night Live egyik emblematikus figurája most komoly(talan) esélyt kapott arra, hogy a magyar nézőkkel is megkedveltesse egyedi humorát. Eddig ugyanis, a Diszkópatkányok megosztott főszerepétől eltekintve csupán apró (ám annál viccesebb) mellékszerepekben láthattuk őt a hazai mozikban. És azt követően, hogy a két Butabi végre bejutott a Roxburybe, Mr. Ferrell pályafutásának további alakulását csak a legvérmesebb mozgóképzabálók figyelték árgus szemekkel kis hazánkban. Ezért kíváncsiságu(n)k legfőbb tárgya az lehet: vajon Ricky Bobby a talladegai körverseny után a magyar filmszínházakban is győztesnek érezheti majd magát?

A NASCAR a tengerentúl Forma-1-e. A helyszínen százezreket, a képernyők előtt milliókat vonz egy-egy futam; így Észak-Amerikában már maga a téma is garancia volt a film kedvező fogadtatására. Nálunk viszont csak akkor számíthat jelentős érdeklődésre a Taplógáz, ha a (hasonló vígjátékok esetében megszokott) „suttogó propaganda” meggyőzi a mozit a premierhéten megtekintők barátait és üzletfeleit, hogy ez egy kifejezetten vicces film. Márpedig az…

Az eredetiben a „Ricky Bobby balladája” alcímet viselő mozi humorát nem nevezhetjük sem intellektuálisnak, sem kifinomultnak. Mégis, több mint másfél órán keresztül a hasunkat fogva, könnyeinkkel küszködve nevetünk (mit nevetünk, röhögünk!) a film egyszerre alpári és abszurd poénjain. A tempó, amivel a gegeket adagolja a szerzőpáros, szédítő; témájukhoz igazodva ők sem ismerik a fékpedált. Minden bizonnyal rekordgyorsasággal szerelték össze a jól ismert alkatrészekből felépülő sztorit is, ami ettől függetlenül - a zsáner hagyományos követelményrendszerét alapul véve – meglepően épkézlábra sikeredett. Ricky Bobby („Két keresztneve van???”) egy átlagosnak tűnő jenki kissrác, aki egy szélsebesen száguldó autóban látja meg a napvilágot – ez majdnem olyan durva, mint a Rolling Stones “Crossfire Hurricane” típusú vadászgépe - , szerető anya és velejéig romlott, drog- és sebességfüggő apa gyermekeként. Már ekkor sejteni lehet, az égiek különleges sorsot szánnak Ricky barátunknak. Felnőve aztán (egy tréfás véletlennek köszönhetően) a kontinensnyi ország legünnepeltebb autóversenyzője válik belőle, akinek folyamatosan a szeme előtt lebeg rosszarcú faterjától örökölt jelmondata: „Ha nem lehetsz első, légy utolsó!”. Siker, pénz, csillogás, bombázó feleség, belevaló gyerekek és egy hűséges barát, Cal (John C. Reilly) veszik körül filmünk hősét. Egész addig a pillanatig, amikor feltűnik a színen Jean Girrard (Sacha Baron Cohen), a Forma-1 francia menője, hogy szerencsét próbáljon a NASCAR sorozatban is. Jean nagy csatában legyőzi Ricky Bobbyt, aki innentől padlógázzal száguld lefelé a lejtőn, a beteljesült Amerikai Álom pedig végül apró darabokra hullik körülötte. Az őrület és a depresszió kettős malmában őrlődő Ricky legnagyobb meglepetésére nem várt segítséget kap: pont a „tékozló apa” lesz az, aki kihúzza őt a beteges önsajnálat kátyújából, erőt adva neki a folytatáshoz, és reményt, hogy visszavághat a pökhendi franciának a talladegai betoncsíkon rendezett futamon. Ennyit a történetről, amit minden pátosza ellenére (sőt, főleg annak ordítóan hamis volta miatt) tilos komolyan venni. Érdeklődő tekintetünk immár a Taplógáz főbb humorforrásai felé fordíthatjuk.

Azon túl, hogy természetesen a NASCAR sorozatnak, a versenyzőknek, a nézőknek és úgy általában minden résztvevőnek görbe tükröt állít, a film még ennél is sokkal de sokkal tovább megy: magát az amerikai életet, életstílust parodizálja a kíméletesség legkisebb jele nélkül. Ez válik végül a mozi legnagyobb erényévé, ettől lesz igazán bátor és emlékezetes ez a - máskülönben a „vegytiszta ökörködés” ál-műfaji címkéjével korrektül meghatározható - mozgókép. Az amerikai életstílus kulcsfogalma pedig nem más, mint az individualizmus; ami igazán látványosan jelenhet meg egy ilyen, az egyéni teljesítményre támaszkodó technikai sportban és az azt körülvevő miliőben. Így fordulhat elő, hogy Ricky Bobby, a mega-giga-szupersztár a legnagyobb természetességgel közli gyerekkori cimborájával és csapattársával, hogy barátság ide, barátság oda („Sülve-főve!”), soha a büdös életben nem hagyja majd őt nyerni. Ugyanez az individualista felfogás érvényesül az amerikai családmodellben is, ahol a gyerekeket elsősorban önállóságra (és sikerorientáltságra) nevelik, az idősebb családtagok tiszteletére viszont nem szoktatják rá őket. Ezek a motívumok is megjelennek a Taplógázban, persze kellőképpen eltorzítva, az - olykor már a nézőt is zavaróan - nagyszájú kölykök, Walker és a Texasi Kopó (mert a filmes utalások sem maradhatnak el) és a szinte a família kutyájaként kezelt nagypapa-figura képében.

A legbátrabb és egyben legviccesebb momentumok egyike pedig egy szintén markánsan amerikai toposzhoz, a vallások arrafelé fellelhető rendkívül széles skálájához köthetők. A vacsoraasztalnál a mindannyiukban totálisan másként élő Jézus-képről beszélgető szereplők eszmecseréje egy pár perces jelenetbe süríti azt a tapasztalatot, miszerint az igazhitű amerikai teljes szabadságot élvez istentisztelete módjának megválasztásában. Ricky a csecsemő Jézushoz imádkozna, Cal ellenben a rockzenész Krisztust preferálja… Jean Girrard és Ricky Bobby párharcában pedig a Hollywoodban unos-untalan előrángatott „meleg-vonal” is megjelenik, mintegy a vígjátékisággal járó kötelező elemként; de ebben a filmben még ez is csak azért, hogy a jelenséget követő általános (republikánus színezetű) értetlenségre hívja fel a maga ordenáré eszközeivel a figyelmet.

A Taplógáz humora tehát a legmesszebbmenőkig abszurd, a történet egy nagyszabású, parodisztikus társadalomkritika, szereplői pedig egytől-egyig karikatúrák. Azzal a fontos kitétellel, hogy sok más vígjátékkal ellentétben filmünk „tanulsága” nem didaktikus, hanem könnyed tálalásban, az egymáshoz adódó fricskák által keltett összbenyomásban ölt testet; az alkotók elsődleges szándéka minden kétséget kizáróan a szórakoztatás volt. A forgatókönyv ennek megfelelően rendkívül rugalmas; elegendő teret hagy az improvizációnak, amiben a főszereplő hármas tagjai vitathatatlanul profik.

Egyetlen igazi szépséghibája van ennek az üde humorú komédiának: a következetlenség. Következetlenség abban, ahogy a valóságtól teljesen elrugaszkodott figurák és történések sűrűjében néhol a hétköznapi realitásokkal kacérkodó érzelmes jelenetek bukkannak fel; apa-fiú, férfi-nő és a legjobb barátok közti kapcsolatok szintjén. Magyarul: McKay és Ferrel többször elbizonytalanodik, és letér az abszurd ezúttal üdvösnek tetsző ösvényéről; mintha kerékcserekor egy fura, oda nem illő adalékanyagot tankolnának a járgányba, amitől az egy-két kanyart valamivel nehezebben vesz be, a nézők legnagyobb döbbenetére. A Taplógáz nem mer akkora elvont baromság lenni, mint a „műfajtiszta” Csupasz pisztoly-filmek, és ezzel a vígjátéki mezőnyben közel sincs egyedül; persze a többi, hasonlóan meg-megingó mozihoz képest itt sokkal kevésbé bántó ennek a „népbetegségnek” a feltűnése.

Viszont ami a színészeket illeti, nos, rájuk egy rossz szavunk sem lehet. Hagyták őket játszani, és ennek minden percét kiélvezték. Nem meglepő, hogy közülük is kimagaslik Will Ferrel, aki egész egyszerűen nem normális, a lehető legjobb értelemben. Lubickol ennek a nagyképű, előítéletekkel és téveszmékkel telezsúfolt agyú idiótának a szerepében, és ehhez kitűnő társat kap Sacha Baron Cohen személyében, aki a híres-hírhedt Ali G után egy újabb emlékezetes figurával ajándékoz meg minket. Ha ezzel a francia akcentussal egy Shakespeare-szonettet szavalna el, már akkor is lefordulnánk a székről a nevetéstől, ám az általa megformált Jean Girrard sokkal kevésbé magasztos gondolatoknak ad hangot a film során; nem túl hízelgő véleményt alkot többek között az USA egészéről (még egy, nem is oly burkolt kritikai elem…), no és a Hegylakó című örökbecsűről.

John C. Reilly egy igazán remek buddy, olyan, amilyet Ricky Bobby csak kívánhat magának; Michael Clarke Duncan pedig pont annyira vicces, amennyire a mogorva, de aranyszívű csapatfőnök kevésbé jelentős szerepe megköveteli tőle. A többiek sem lógnak ki a moziból, tehetségükhöz mérten járulnak hozzá Ricky Bobby balladájához, javarészt az egy-két poénos mondatot ajándékba kapó díszletelemek magabiztosságával.

Ahogy Ricky Bobby, mi is győztesnek érezhetjük magunkat akkor, mikor a végefőcím alatti (ilyenkor szokásos) bakiparádé képsoraival búcsúzik tőlünk a legújabb Will Ferrell-vígjáték stábja; mert egy szellemiségében friss és újító jellegű, lehengerlően humoros komédiával ajándékozott meg minket ez a vidám kis csapat. Ehhez még bónuszként járulhat a felismerés, hogy a film autóverseny-jelenetei igencsak érdekesre és izgalmasra sikeredtek, ezzel pedig komoly kedvet csinálhatnak ehhez az Európában kevéssé ismert technikai sporthoz. Mi mást mondhatnánk ezek után? Go, Ricky Bobby, Go!!!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!