Lány a vízben

M. Night Shyamalan bátor ember. Sosem riad vissza attól, hogy megdöbbentse a filmes világot. Azon kevés rendezők egyike, akik Hollywoodot tényleg álomgyárnak látják: ő a saját álmait váltja valóra, kerül, amibe kerül. És amit a leginkább érdemes tisztelni benne, azt csak mostani filmje kapcsán tudhattuk meg róla. Ez a harminchatodik évét nemrég betöltött indiai származású fiatalember (direktorként ez szinte nem számít kornak), mindössze hat mozival a háta mögött nem fél nevetni saját magán; ami pedig tényleg csak a legnagyobbak erénye.

Előző munkája, A falu már sejtetni engedte, tévedtek azok, akik egy új Hitchcock eljövetelét vélték kiolvasni Shyamalan karrierjének alakulásából; a Lány a vízben pedig hangos csobbanással oszlat el minden, esetlegesen felmerülő kételyt. Philadelphia, az alkotmányozó város egyik legnagyobb lokálpatriótája a saját útján halad, és ha misztikus thriller forgatása helyett ő inkább esti mesét akar mondani, attól több tucat kritikus vitriolba mártott pennája sem tántoríthatja el. S hogy ezt mennyire komolyan gondolja, arra bizonyíték Mr. Farber karaktere: a Bob Balaban játszotta filmkritikus egy meglehetősen ellenszenves, nagyképű és érzéketlen alak, ráadásul Shyamalan forgatókönyve nem szán túlságosan irigylésre méltó szerepet a figurának…

A Lány a vízben egy hamisítatlan tündérmese, a legszebbek közül való. Sőt, mese a mesében; ugyanis a film sztorija egy távol-keleti (pszeudo-) fabula nyomán bontakozik ki, amit a mozi egyik szereplője, egy kínai nő oszt meg a többiekkel és velünk, nézőkkel is. Ehhez a történethez készíti elő a terepet az üdén minimalista animációs prológus; hasonlót már A sebezhetetlennél is használt Shyamalan. A bevezető után megismerkedhetünk Cleveland Heeppel (Paul Giamatti), egy philadelphiai társasház félénk, dadogós gondnokával. A férfi munkája nem túl izgalmas, napi rutinját nem zavarja semmi, egy-két gigantikus csótánytól és a szigorú tiltás ellenére is dohányzó hippibandától eltekintve. Aztán egy szép napon két új lakó is költözik a házba: a már említett Mr. Farber, a romantikus filmeket máglyára küldő nagy inkvizítor; és valaki, aki ennek a kellemetlen alaknak a tökéletes ellentéte…

A Mese nevű lány (Bryce Dallas Howard) a ház medencéjéből bukkan elő. Nem beszél sokat, de Cleveland valahogy megérzi, nem evilági teremtménnyel van dolga. Látja a riadt őzike-szemekben, hogy ennek a lénynek segítségre van szüksége. Először kicsit szkeptikus saját megérzéseivel szemben, mégis elhatározza, hogy kinyomozza, honnan jött, s mi elől menekül újdonsült védence. Apránként megtud mindent (a kínai egyetemista lány, Young-Soon harcias édesanyjától) a titokzatos jövevény otthonáról, a Kék Világról, ellenségeiről, az Ordokról, és ennek a különös világnak az urairól, a Tartutákról. Végül - legnagyobb megdöbbenésére - kiderül, hogy a ház összes fura lakója, a keresztrejtvények királyától a (csak a teste egyik felét kigyúró) „élő tudományos kísérletig”, mind-mind Mese történetének a részesei. A filmkritikus persze ezalól is kivétel: ő nincs benne a mesében.

A sztorinak tehát még a Shyamalantól eddig megszokottnál is kevésbé jelenthet akadályt a racionalitások szürke acélkorlátja. A misztikus thrillerként beharangozott (nem a direktor, hanem a forgalmazó hibája) Lány a vízben esti mesévé “lágyulásáért” viszont már nem csak a szkript, hanem a rendezés is “felelős”. És mivel direktorunk egy laza mozdulattal lerázta magáról az elvárások roppant terhét, szabadon szárnyalhatott a fantáziája és a mesemondó kedve, ami kimondottan jót tett a filmnek. Ez persze csak úgy volt lehetséges, ha a thrillerelemek számát minimálisra csökkenti a moziban, és ezt ő is tudta jól, de azt nem akarta - és itt mutatkozik meg az egyik olyan gyengesége, ami a film rovására is ment - , hogy teljesen eltűnjön mozijából a “félelem-faktor”. Ezt a bizonyos tényezőt, szándéka szerint, a Mese életére törő szörnyetegek hordozták volna magukban. Sajnos azonban ezek a szörnyek, A falu rémalakjaihoz hasonlóan, inkább viccesre, mint félelmetesre sikeredtek. Ráadásul a hozzájuk köthető ijesztő pillanatok csupán sokkeffektek segítségével születhettek meg, amely eszköz kizárólagos használata nem az ő kaliberének, hanem a B-kategóriás horrorrendezőknek a sajátja. Így ezúttal nyomát sem lelhetjük Shyamalan védjegyének, az okosan felépített, félelemmel teli légkörnek. Persze, nem is az volt a szándéka, de valahol mégis érzett némi bűntudatot, az innovatív erejű bátorság mellett (amely bátorság pont ahhoz kellett, hogy szakítson önmaga hagyományaival). Ennek a bűntudatnak a megtestesülései ezek a vöröslő szemű “fűhiénák”, az Ordok.

Az író-rendező másik, immáron notóriusnak mondható gyengesége az exhibicionizmusa. A Jelek kivételével eddig visszafogottan és stílusosan jelent meg saját filmjeiben; ott aztán nem csak Mel Gibsont, hanem minket is megijesztett kétségbeesett, tanácstalan arckifejezésével. Most pedig azt súgja a hatodik érzékünk, hogy nem a Jelek, hanem A falu (ebben csak apró szerepet osztott magára) volt “kisiklás” a művészi koncepciójában, és M. Night Shyamalan egyik kedvenc színésze valójában nem más, mint M. Night Shyamalan. A film egyik legjobb pillanata lehetne, mikor jellegzetes arcéle megvillan az alagsori mosoda felé menet; de nem lehet, mert ezt a bizonyos pillanatot még nagyon sok követi. Örülünk, hogy látjuk, de annak már nem, hogy egy komoly színészi jelenlétet megkívánó szerepet saját magára osztott.

Ennek fejében viszont frissítő forrásként tör a felszínre (a bevezetőben magasztalt) páratlan intelligenciáról tanúskodó öniróniája: elég, ha a történetet megnézzük, vagy a lehetetlen figurákra gondolunk, vagy például arra a “tényre”, miszerint a “fűhiénák” csak a “lombmajmoktól” félnek… A túlzott komolykodást a nála eddig nem tapasztalt mértékű, jólesőn kacagtató humorral váltja ki; hihetetlen, de még Busht is megcsipkedi pár frappáns, lehelletfinom sorral. A vicces hangulat megteremtésében legkiválóbb cinkostársa Paul Giamatti, akit sosem lehet eléggé dícsérni.

Végezetül szóljon a fáma két olyan emberről, akik nélkül Shyamalan meséje fele ilyen szép sem lett volna: ők pedig Christopher Doyle és James Newton Howard, a Lány a vízben operatőre és zeneszerzője. Wong Kar-wai kedvenc filmfotográfusa gyönyörű, kékben úszó, bársonyos képi világot teremtett; emellett a bensőségesebb pillanatok is kellemesen intim megvilágítást kaptak keze munkája nyomán. Mr. Howard pedig (ő a rendező állandó alkotótársa) olyan muzsikával ajándékoz meg minket, amire túlzás nélkül mondhatjuk, hogy felejthetetlen. Még ennek a hatalmas névnek a filmográfiájában is előkelő helyet fog elfoglalni az a mozi, amihez ezeket a páratlanul szép dallamokat megalkotta. Zenéjét a víz ihlette: tiszta és egyszerű, mégis sejtelmes és titokzatos; harmóniái lágyan elringatnak, hogy magukkal vigyenek a mesék csodás, távoli világába.

A Lány a vízben nem tipikus Shyamalan-mozi - valahol a dolgok legmélyén mégis az. Ha eddigi filmjeit jobban megnézzük, rájövünk, hogy ő már kezdettől fogva mindig egy mesét akar elmondani. Annyi történt csupán, hogy eddig meséit rendre hátborzongató thrillerekbe oltotta; most pedig nem csinált mást, “csak” elmondta az általa megálmodott történetet, minden kényszertől és majd’ minden sallangtól mentesen. Hogy ez egy kitérő volt-e, vagy ezzel a filmmel vélte megtalálni új művészi hangját, a következő tipikus (vagy nem tipikus) Shyamalan-mozi fogja eldönteni.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!