Távkapcs

Ugyan kivel ne fordult volna elő, hogy a karnyújtásnyira heverő távvezérlő eléréséért a lelkét is odadobta volna? Ha viszont arra lennék kíváncsi, kit tett fizikai és kronológiai törvényszerűségekre fittyet hányó, életmenetének lendületét saját szakállára meghatározó egyeduralkodóvá az apró szerkezet, nem lengedeznének a karok a magasban. Frank Coraci különleges szájízű vígjátéában az utóbbi a helyzet.

Michael Newman (Adam Sandler) céltudatos építőipari tanácsadó, aki hivatásának rendeli alá kiegyensúlyozott, kertvárosi magánéletét, ezért kénytelen naphosszat szerettei szemrehányó méltatlankodásait hallgatni. A családapaság buktatóiba belefásult vesztes véletlenül akad rá egy univerzális távkapcsolóra, amit a leleményes tudós (Christopher Walken) ingyen és bérmentve rendelkezésére bocsát, azzal a feltétellel, hogy a „termékre” semmiféle jótállást nem biztosít. A karrierista Michael unalmas mederben csordogáló sorsa ezzel megváltozik, hiszen az irányító interaktív menüjének segítségével kötetlenül ugrálhat élete idősíkjaiban – asszisztálhat saját fogantatásánál, születésénél, a majdani feleséggel váltott első csóknál, de előretekinthet a jövőbe is, amikor szórakozott főnöke (David Hasselhoff) végre előlépteti a cégnél. Hősünk egyre szélesebb időszeleteken vágtázik át, s csak későn kap észbe, hogy saját pályafutását, fénykorát, legszebb éveit hagyja elsuhanni…

A Távkapcs az újhullámú, alpári nyelvezetű vígjátékok és búskomor családdrámák olvasztótégelye. Az alkotók műfaji kötöttségek felrúgásával próbálnak olyan mulattató, kommersz történetet konstruálni, amely egyben didaktikus tanmeseként is lenyomható a torkunkon. Sajnos azonban az időarányokat lazán kezelő, hömpölygő cselekményt szabadjára engedő írói koncepció valamelyest meglékeli a nemes szándékú és igencsak időszerű alapötletet.

Konkrétan az a Távkapcs rákfenéje, hogy fárasztóan hosszú expozíciós dramaturgia melegíti elő a történet didaktikus, tanító morállal aládúcolt lényegét. Hiszen kábé egy órán keresztül kísérhetjük unalmas sablonmosolyunkkal a gondterhelt családfő köré csoportosuló papírmasé figurák unalomig ismételt kliséit. Gondolok itt konkrétan a félnótás cégvezetőre, akinek persze halvány fingja nincs az építőiparról, természetesen zseniális főhősünkre támaszkodik, és szakmai gyakorlata pusztán az idétlen eligazításokban merül ki, de nem ismeretlen számunkra a férje krónikus munkamániáját kifogásoló, pedig-a-gyerekek-úgy-örültek-volna típusú, gyönyörű feleség, az eleven, aranyos kölykök vagy a széllelbélelt, keringési zavarral küszködő titkárnő futószalagon gyártott sémája sem. Ráadásul Steve Koren és Mark O’Keefe szövegkönyve intenzív, egyenletesen adagolt poénáramlattal sem szolgál, a – kétségkívül hatásos, sőt, néhol könnyfakasztó – humor inkább szerényebb dózisokban, időközönként érkezik. Másrészről a vicces megnyilvánulások olykor a leggyalázatosabb tinivígjátékok színvonalára képesek süllyedni, úgy vizuálisan, mint verbálisan. Gondoljunk csak az olyan nevetségesen infantilis panelekre, mint a főnök ebédjének “elszennyezése”, vagy a kangörcstől szenvedő öleb plüssállatokkal való pásztorórái. Természetesen nem hiányozhatnak a kifinomultabb szellemességek sem, forrásuk nagyrészt a mindenható távkapcsoló, amellyel szó szerint mindent átélhetsz – még azt is megvizslathatod, “hogy készültél”, de születésed zavaros csodáját is megtapasztalhatod.

Tulajdonképpen a kronológiai száguldással kezdődően megszakad a bizonyos mértékben racionális jelen narratív fonala, és egy groteszk végdrámában csúcsosodnak ki az események: végre (szinte) megkönnyezzük a vásznat, pedig csak pillanatmorzsákat látunk Michael széttrancsírozott életéből. Mégis ezek a nyomasztó, drámai erejűvé cizellált képsorok foglalják össze az egész szatíra intellektusát, és szelíden alánk döngölt summázatát: a karrierközpontú értékrend felnyársalja a családi összetartást, a kollektív értékeket, a lassacskán már vesztébe rohanó fogyasztói társadalom biztosítja a széthúzó családtagok sanyarú sorsát. A happy end persze végül szervesen következik a tragédia lehetőségével csak eljátszadozó álomkeretből, de ezt már nem róhatjuk fel Coraci filmjének, hiszen az álomgyárban készült.

A pazar szereposztás is erőssége a filmnek. Adam Sandler könnyen rátalált magában a naiv “szerencselovag” csipkelődő gúnnyal övezett figurájára, de a virtuóz képességű Christopher Walken sem okoz csalódást mindenható feltalálóként. Kate Beckinsale kínosan zötyög felejthető kirakatszerepében, ezzel szemben a fapöcsű David “májkülnájt” Hasselhoff bűnrossz ripacskodását már-már élvezet nézni és hallgatni, és Sean Austin is jótékony hatást gyakorol rekeszizmainkra töketlen mellékszerepével.

Igazságérzetemet piszkálják a Távkapcs egyes történetvezetési, karakterológiai és írói hibái, de ennek ellenére is zseniális pillanatokkal gazdagodhatunk, ha mozijegyet váltunk rá.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!