Tigris a hóban

Az élet szép. Még a háború sújtotta Bagdadban is. Egyetlen ember van, aki ezt el tudja velünk, mozinézőkkel hitetni: Roberto Benigni. A nyíltan háborúellenes rendező ezúttal az Ezeregyéjszaka meséit toldja meg egy ezerkettedikkel a (már öt éve a szemünk előtt zajló) amerikai-arab konfliktus margójára készített gyönyörű filmjével.

Épp itt volt az ideje, hogy az olaszok „Koltai Robertoja” visszatérjen arra az ösvényre, amit még az 1997-es Az élet széppel jelölt ki magának. Erről az útról, és egyszersmind a dicsőség útjáról egyszer tért le, de akkor sajnos sűrű sötét erdőbe keveredett: az általa újraálmodott Pinocchio bizony nem kapott segítséget a Jótündértől, és nem változott kasszasikerré, hanem a csúfos bukás kőkemény talajába verte hatalmas orrát. Szerencsénkre a rövid galliai kirándulása után, a fabábú-kisfiú rossz emlékétől megszabadulva, már bele is fogott a Tigris a hóban munkálataiba. Oscar egykori nagy kedvence nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy egy sohasemvolt szerelem történetét mesélje el, amihez a hátteret a 2003. tavaszán kezdődő iraki háború adja. Szép feladat, és nem is könnyű; de ki mondaná, hogy nehezebb, mint a Holocaustról humoros filmet forgatni?

Roberto Benigni titka valószínűleg az, hogy ő rendezőként és színészként is rendkívül bátran játszik a hihetetlen, mesébe illő történetek és a nagyon is valós érzelmek között feszülő ellentéttel, így pedig megsokszorozza a filmje esztétikai hatásának erejét. A nagy történelmi esemény díszletei között egy kisember varázslatos története játszódik le a szemünk előtt, a La vita é bella után most másodjára. Amiben a talján filmbohóc zseniális, és utolérhetetlen, az az, ahogy szinte észrevétlenül lefesti nekünk a tragédiát, miközben az általa játszott figurák erről látszólag tudomást sem vesznek. Stílusa nem didaktikus, nem szájbarágós, mégis sírva nevetünk és nevetve sírunk filmjeit nézve.

Majd’ tíz éve az apai szeretet, ezúttal pedig a szerelem volt a központi témája, amiről már annyian és annyiféleképpen meséltek, hogy a közhelyek és klisék valóságos aknamezejére lép az a filmes, aki újat akar erről a fantasztikus érzésről mondani. A szerelem a hétköznapok csodája, Roberto Benigni a csodák vándorénekese, a hétköznapi ember költészete pedig az álom. Itt bezárul a kör, és feltárul előttünk a szerelmes tartalom formai köntöse.

Álom és valóság kergeti egymást a filmben, szédítő tempóban, színes körhinta módjára körbe-körbe forgatva az egyre jobban elvarázsolt nézőt. Attilio, a költő és költészettanár (a rendező) minden éjszaka ugyanazzal a gyönyörű nővel, Vittoriával (Nicoletta Braschi, aki a valóságban is a direktor élete párja, nem mellesleg a film társproducere) álmodik. Aztán egy nap iraki barátjától, Fuadtól (Jean Reno) megtudja, hogy a szeretett nő súlyos balesetet szenvedett. Vittoria ugyanis követte Fuadot Irakba, hogy ott írja meg a hazájába tizennyolc év után visszatérő költő életrajzát, ám a közös munkát az első angol-amerikai bombázások szakították félbe. A nő életveszélyes állapotban kerül egy bagdadi kórházba, középkori körülmények közé. Don Quijoténk, amint ezt megtudja, azonnal útra kel, és még aznap (némi szerencse - vagy mondjuk inkább, csoda? - hátszelétől megtámogatva) Irakban találja magát, Dulcineája kórházi ágya mellett. Az iraki főorvos semmi jóval nem bíztatja őket, azonban Attilio hosszas könyörgésére kiböki a sehol be nem szerezhető „csodaszer” nevét, amivel talán meg lehetne menteni az inkább halott mint élő nőt.

Attilio elindul, és kihalt gyógyszertárak, reménytelenül üresen kongó boltok hosszú sora után végül maga Coelho Alkimistája nyújt neki segítő kezet. Innentől kezdve a mozi azt mutatja be, ahogy ez a rendkívül szimpatikus és hitét soha el nem vesztő bolondos hősszerelmes - bár körülötte egyre fokozódik a nemzetközi helyzet – halált (és többek között makacs tevéket és még makacsabb amerikai katonákat) megvető bátorsággal vívja meg saját kis háborúját az imádott nő életben tartásáért. Fuad eközben a maga eszközeivel száll szembe a világgal…

Az édesbús happy end végül nem marad el, sőt, még az a bizonyos tigris is megjelenik a színen. Rossellini óta tudjuk, Róma nyílt város; és Attilio nagy napján az állatkert lakói ugyanúgy birtokba vehetik az utcákat, ahogy egy pap is menedéket nyújthatott egy kommunistának a tomboló fasizmus idején. Nem mellékesen a film címe, ami Attilio verseskötetéé is egyben, ugyanezt az üzenetet közvetíti: a furcsaság, az abszurdum, az esély, hogy a lehetetlen megvalósuljon, mind-mind létező dolgok; körülvesznek minket, csak a szemünket kellene egy kicsit jobban kinyitnunk, hogy meglássuk ezeket a hétköznapi csodákat. És még valamit ne feledjünk, erre bíztat a film vissza-visszatérő betétdala is, Tom Waits szívet melengetően andalító tolmácsolásában: You can never hold back spring! A tavaszt visszatartani úgysem tudod…

Mint ahogy Roberto Benignit sem tartotta vissza előző rendezésének kudarca. Hamvaiból újjászülető főnixmadár módjára megrázta magát, és egy remek csapattal egy gyönyörű, viccesen is könnyfakasztó filmet készített, egy megható és elgondolkodtató pillanatfelvételt erről a kizökkent világról. Színészei ebben kiválóan segítették. Nicoletta Braschi egész vásznat beragyogó, mégis szomorkás szépsége, Jean Reno visszafogott, intelligens alakítása, az őszinte fájdalom a szemében: felejthetetlenek. A direktor-főszereplő pedig sajátos világszemlélete mellett nem hagyta otthon sem már-már Woody Allenre hajazó öniróniáját, sem lehetetlen alsónadrágját (azt, amelyikben a La vita é bellában megcsodálhattuk „felsőbbrendű vádlijait”); így szaporítva a fajsúlyos mondanivalót bravúrosan ellensúlyozó humoros momentumok számát a moziban.

És ha ez még mindig nem elég, rendezőnk a filmben fejet hajt hazája mozijának egyik legnagyobbja, Sergio Leone előtt is. Klasszikus a (leendő) klasszikusban, mondhatjuk; ahogy érdeklődő szemeink előtt A Jó, a Rossz és a Csúf kockái peregnek le a háttérben, Attilio tévéjén, miközben ő éppen Vittoriával folytat csipkelődő humorú beszélgetést. Leone mester egyik legkiválóbb művének szerepeltetése ebben a jelenetben a tiszteletadáson túl szimbolikus jelentéssel is bír: főhőseink boldogan, önfeledten társalognak, miközben körülöttük már ott ólálkodik a vadnyugat minden kegyetlensége, Jóval, Rosszal, Csúffal együtt. Hogy ki a Jó, ki a Rossz? Irak vagy Amerika? Vagy talán inkább az egyes embert kéne nézni az országok helyett? Benigni ez utóbbira teszi le a voksát, és nem a népeket, hanem a pusztítást magát ítéli el. Csinálja a dolgát, ahogy mi is a miénket: ő szórakoztat, mi pedig szórakozunk; ő az érzelmekről mesél, mi azokról tanulunk. Tőle valahogy mindig lehet valami újat…

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!