Miami Vice

A két világháború mellett az emberiségnek talán a nyolcvanas évek miatt van a legtöbb szégyenkeznivalója modernkori történelmünkben. Az a mérhetetlen ízlésficam, ami annak az évtizednek az esszenciája volt, a mai napig szégyenfoltja a popkultúrának, azonban a retro-láznak és nem utolsósorban az internetnek köszönhetően az akkor tömegek által szeretett, mára már nevetségesnek ható “sztárok” (Chuck Norris, David Hasselhoff és a többiek), továbbá a velük járó vérciki sorozatok is reneszánszukat élik (Knight Rider és társai). A Starsky és Hutch (bár ez még a ‘70-es évek volt, teljes egészében), a Charlie angyalai, továbbá a Hazárd megye lordjai után itt egy újabb darab azokból a felhőtlen nyolcvanasokból, ezúttal kicsit komolyabb tálalásban, de az előzőekhez hasonlóan felemás eredménnyel.

Michael Mann rendező, aki az eredeti Miami Vice sorozat felett anno producerként bábáskodott, úgy érezte, itt az ideje, hogy kamatoztassa a még mindig az ő kezében lévő franchise jogait, és nagyjátékfilmként melegítse fel a tengerparti térség két zsarujának történetét. Szerencsére a Miami Vice eltér a fentebb említett sorozatokból lett borzalmas filmektől: nem szándékszik hangosan kiröhögni és közröhej tárgyává tenni az alapjául szolgáló sorozatot, és a ’80-as évekbeli életérzést is elhagyta, hogy ezáltal teljesen modernizálja és a mai néző számára is fogyaszthatóvá tegye a sorozat vászonra kívánkozó, aktualizált epizódját: a modern technika vívmányai egytől egyig felbukkannak a filmben, és az autók is vadonatújak, nem pedig klasszikus oldtimerek.

Ennek ellenére filmünk több helyen is bűzlik, sokat akar markolni, de keveset fog. A Collateral – A halál záloga sikerén felbuzdulva Mann ismét dokumentarista stílusban, digitális videóra forgatva készítette el aktuális filmjét is, azonban a csillogó, napfényes Miaminak nem áll jól ugyanaz a képminőség, ami jól állt a Collateral mocskos, züllött városi környezetének. Ráadásul sokszor semmit sem látunk a kapkodó kamera-beállításoktól, Mann mintha módszeresen kerülné azt, hogy némi látványt is kapjunk, ami, lévén, hogy szembemegy a hollywoodi hagyományokkal, becsülendő dolog, de egy százötvenmilliós büdzséjű filmnél megkérdőjelezem, hogy biztos döntés volt-e ennyire kiirtani a látványelemeket a filmből. (A film annak rendje és módja szerint el is hasalt odaát, mind anyagi, mind kritikai értelemben.)

Az se tesz túl jót az összhatásnak, hogy a sorozatbéli életreszóló barátok, Sonny és Tubbs szinte egymáshoz se szólnak a filmben, ha mégis, akkor borzalmas és teljesen funkciótlan párbeszédeknek lehetünk fültanúi. (“Sonny!” “Tudom, mit csinálok.” Vagy: “Hol voltál eddig?” “Dolgom volt.”) Ezek alapján a két karakter között olyan a viszony, mintha legszívesebben hátbalőnék egymást, ahelyett, hogy haverkodnának. Sok fogást lehetne még találni a filmben: a Colin Farrell által játszott Sonny fél perc alatt összejön a maffia egyik csinos, ázsiai származású fejesével (Gong Li), Tubbs (Jamie Foxx) barátnője, Trudy pedig a legkisebb ellenállás nélkül fogadja az ötletet, hogy szerelme beépüljön az alvilág legmélyebb bugyraiba, később jól el is verik érte. Ez egyébként szintén okot ad egy kellemes kis klisére: ki az a hülye, aki, miután egy nagydarab kopasz rasszista kétajtós szekrény leüti, elkapja, kikötözi és körbedrótozza robbanóanyaggal, elkezdi sértegetni a fogvatartóját? Trudy persze ilyen tökös csaj. A zene sem lett jó, sokszor pedig teljesen didaktikus módon hangzik fel: amikor először egymáshoz érnek a szerelmesek, rögtön jön valami andalító kis nóta, ami a dokumentarista stílust teljesen hiteltelenné teszi. Röhejes továbbá, hogy a film alapján Miamiban az éj leszállta után állandóan dörög az ég, de eső sohasem esik (figyeljük meg, nincs éjszakai jelenet, ahol ne lenne legalább egy villámlás, csapadék azonban sehol). Nem így kéne pótolni a máshol kispórolt látványelemeket, Mr. Mann.

Ne írjuk le azonban a filmet, már az eleve öröm, hogy nem a ’80-as évek retro-hadjáratának újabb mintapéldányával van dolgunk. Michael Mann még egy efféle, gyengébb munkájában is több eredetiséget tud felmutatni, mint pár kortárs alkotó (ha lehet őket így nevezni), Tony Scott vagy Michael Bay egész munkásságuk alatt összesen. Az, hogy a rendező képes volt egy nagyobb lélegzetvételű történetet inkább a krimi szálra, a nyomozók alvilágba történő beépülésére, és ott való megmaradásukra, majd fokozatos lebukásukra koncentrálva elmesélni, az akciót pedig csupán a dramaturgiailag indokolt pontokon előtérbe tolni (szigorúan nem szemet gyönyörködtetően, inkább zavaróan kapkodva, hasonlóan az odaát sikeres Cops című valóságshow akciójeleneteihez), merészségre utal. Vagy inkább hülyeségre, mert ez ebben a formában 134 percig nem fogja lekötni a közönséget, ahhoz nem elég izgalmas a történet.

A Miami Vice tehát nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, egyrészt mert története lényegesen kevesebb izgalmat biztosít a Collateralnál, másrészt a színészi játék is gyatrább (itt nincs is lehetősége a főhősöknek másra, mint fapofával nézni, a film kétharmadában napszemüvegben), harmadrészt meg szemérmetlenül koppint az előző Mann-filmből, nem csak a felvétel technikáját illetően, hanem zeneileg és sokszor cselekményben is. Ebben is van például diszkójelenet, sőt, itt már rögtön az elején, csak a Collateralban láthatóval ellentétben ez nem lett jó. Ugyanez mondható el a filmről is, sajnos.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!