Filmkritika

Party gimi

Durucz Dávid kritikája
2006. augusztus 20. 16:32

Már nagyon régóta nem találkozhattunk olyan filmmel, aminek ennyire lényegretörő és arcátlanul kommersz lenne a címe. A Party gimi még az eredeti Dirty Deedshez („Piszkos Próbák”) képest is egy kétfilléres, a célközönséget egy szempillantás alatt betájoló szóösszetétel.

Nem nehéz hát kitalálni, ismét egy bugyuta tinivígjátékkal van dolgunk. Ez az a műfaj, ami a legújabb kori Hollywoodban már jócskán túlélte önmagát, a producerek mégis folyamatosan pumpálják a pénzt a gagyibbnál gagyibb filmekbe. Az amerikai tinifilm több mint egy évtizede, a Spinédzserekkel (1995) éledt újjá, a zsáner a sokadik virágkorát pedig igazán az Amerikai pite (1999) idején élte – így hát a mai tizenéves mozibajárók számára a Pite „a” tinivígjáték. Manapság, már jócskán túl a divathullám zenitjén, nem megy ritkaságszámba, ha némelyik „remekmű” a mozivásznak helyett egyből a DVD-tékák polcain landol (a folytatások többségét eleve oda szánják, ezek az úgynevezett „direct-to-DVD”-filmek, mint az Amerikai pite 4. – A zenetáborban; mikor ilyennel találkozunk, megjelenhet lelki szemeink előtt egy bizonyos róka és annak a végtelen sok bőre…). És, annak ellenére, hogy a Party gimi nem egy ilyen, „direct-to-DVD” alkotás, (főleg a szemmel láthatóan minimális költségvetése okán) nem futott be túl nagy mozis karriert a tengerentúlon: csak igen elenyésző számú amerikai filmszínház tartott igényt a kópiáira.

Hogy mégis, miért kellett ezt a filmet elkészíteni? Az egyik lehetséges válasz az álnaiv kérdésre az, hogy az alkotók ugyanazon megfontolásból forgatták le a Party gimit, amiért tinédzserkorú főszereplőik kitalálták a filmben szereplő „piszkos próbákat”: mert unatkoztak. Talán jobban jártunk volna, ha - az előbb megkezdett analógiát továbbgondolva - , ahogy a magukat rosszul viselő srácokat a suliból, őket a filmstúdiókból dobják ki rövid úton. A szkriptet az elsőfilmes Jon Land, (amúgy sikeres) krimiíró követte el, egy, a mozis berkekben teljesen noname gimis sráccal együttműködve; a rendező pedig a szintén (direktorként) elsőfilmes David Kendall volt, akiről bőven elég annyit elmondani, hogy az ő nevéhez fűződik a nézhetetlenségig rossz Az új fiú[/b] című tinivígjáték (mi más?) forgatókönyve.


A sztori gerincét egy, olimpiai magasságokba nem vágyó „gyökér-dekatlon” adja, amelynek során tíz, agyamentebbnél agyamentebb, néhol gusztustalan, néhol veszélyes próbát kell annak kiállnia, aki versenybe akar szállni a Suli Legmenőbb Sráca címéért. Ezt most Zach kísérli meg végigcsinálni, méghozzá azért, hogy megmentse plátói szerelme, Meg lúzer öccsét, Kyle-t a még nagyobb megszégyenüléstől. Nem lövünk le semmilyen poént, ha eláruljuk: sikerül neki. Az az igazság, hogy Kendall és alkotótársa sokkal keményebb próbákat eszeltek ki főhősüknek, mint saját maguknak. Nekik annyiban állt a munkájuk, hogy egy enyhén szólva is kopottas mixerpohárban összerázták a tinivígjátékok elmaradhatatlan kellékeit.

Ezek pedig, tetszőleges sorrendben: a jenki pompomlányok értelmi szintjét ki nem kezdő sztori; a két, már régóta összeszokott tábor, a lúzerek és a menőcsávók (a menők kategóriáján belül is kiemelt helyen az irritálóan nagyarcú fő-fő-szemétláda és bombázó nője, no meg a minden tréfáján hahotázó csapattársak); valamint a néha, egy-egy poén erejéig felbukkanó karikatúraszerű szereplők (mint jelen esetben a holdvilágképű halálmadár rockerek, és a film egyetlen, színvonalasnak nevezhető humoros villanását szállító „fehér feka” rapperek és „valódi” afro társaik). Az pedig, hogy a direktor úrék tekintettel voltak a „nagy elődre” is, a házibuli-motívumban a legszembetűnőbb: itt az Amerikai Pite partijeleneteit látjuk viszont, szinte egy az egyben.


Az eredetiséggel tehát igencsak szűkmarkúan bántak filmünk készítői, és ilyenkor egyetlen dolog van, amivel a legtöbb (tini)vígjátékrendező szerint be lehet tömni a saját ötletek hiánya okozta tátongó űrt: a jó öreg öncélú gusztustalankodás. Félő volt, hogy ezúttal is ehhez a kiapadhatatlan (humor?)forráshoz menekülnek a nem sok tehetséggel megvert mozgóképesek, ám most kivételesen kellemes csalódás ér minket. A hányingerkeltő jelenetek száma minimális, lényegében kimerülnek a pisiivásban és a kukoricakenyérrel való fajtalankodásban, és még ezek is (a lehetőségekhez képest, persze) diszkréten lettek elővezetve.

A szereplőgárdáról kijelenhetjük, hogy nagyrészt a másodvonalbeli színészek tablóképe. Így sajnos a női főszereplő, Meg (Lacey Chabert) sem tudta elhitetni, hogy érdemes érte kiállni a Piszkos Próbákat. Meg öccsét, a lúzer Kyle-t pedig még arra sem tartották volna érdemesnek a Lúzer SC-ben[/b], hogy a kispadot melegítse, annyira jellegtelen az őt megformáló színész alakítása. Akiket ki lehet emelni ebből a B-kategóriás bandából, az Zach megszemélyesítője, Milo Ventimiglia (Szívek szállodája tévésorozat), aki egy hús-vér figurát varázsol Jon Land társíró összecsapott karakteréből, izgalmas és szellemes játékot produkálva; és, csupán egyedi, élményszámba menő arcszerkezete miatt, Alex Solowitz, aki egy brutális barom szerepében rendez be mini „Harcosok Klubját” a város szélén.


A Party gimi tehát felejthető filmecske, jól csúszik kóla és popcorn mellé, de erényei ebben ki is merültek; a világ és főleg a világ filmje bőven kibírta volna, ha ez a mozi nem készül el. Akár a tizenegyedik próbának is beillene, hogy a bátor jelentkező győzzön meg valakit: neki érdemes erre e filmre beülnie! Nagy eséllyel az ő neve mellé is a „bukta” bejegyzés kerülne…

Értékelés:

Party gimi

Játékidő: 87 perc

Rendezte: David Kendall

Szereplők: Milo Ventimiglia, Lacey Chabert, Zoe Saldana, Charles Durning, Matthew Carey

Forgalmazó: Best Hollywood

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."