Filmkritika

A velencei kalmár

Durucz Dávid kritikája
2006. június 14. 19:37

Kétféle cél lebeghet annak a rendezőnek a szeme előtt, aki egy többszáz éves történetbe akar új életet lehelni. Az egyik, hogy méltó emléket állítson az általa választott klasszikusnak. A másik, hogy annak örökérvényű mondanivalójával egy aktuális eseményt vagy jelenséget helyezzen más megvilágításba. A velencei kalmárban a két cél egyszerre van jelen. A hatvanéves kora ellenére viszonylag kevés, ámde annál színvonalasabb filmet (többek közt: 1984, Neruda postása) rendező Michael Radford Shakespeare-adaptációja megadja a kellő tiszteletet az eredeti műnek, és híven idézi meg a kort, amiben a történet játszódik. Ezen felül nagy hangsúlyt helyez a Kalmár azon motívumaira, amelyek, időtállóságuk okán, ma is az érdeklődés középpontjában vannak.

A XVI. századi Velencében járunk. Egy tehetős kereskedő nagy összegű kölcsönt vesz fel fiatal barátja számára; és mert kényszerhelyzetben van, a pénzt az általa mélységesen megvetett zsidó uzsorástól kell elfogadnia, annak kegyetlen feltételével együtt. Ez a feltétel pedig így szól: amennyiben három hónapon belül nem tudja visszafizetni a kölcsönt, az arany súlyának megfelelő, egy fontnyi húst vághat ki a zsidó a kalmár testéből. A kereskedő hajói végül odavesznek, az uzsorás pedig követeli a jussát (ami címszereplőnk halálát jelentené...) Nem Shakespeare-rel lenne azonban dolgunk, ha a történet ily egyszerűen elmesélhető lenne. Valójában mellékszálak sokasága áll össze kerek egésszé a filmben, ráadásul ezek mindig találkoznak egy ponton, hogy együttes erővel vigyék tovább a történetet, újabb színeket adva az amúgy is figyelemre méltó sztorihoz; kölcsönösen hatnak egymásra és végül már kibogozhatatlanul fonódnak össze.

Mivel igen fontos minden egyes kisebb történet, ez a sokszereplős dráma sok erős, jól kidolgozott karaktert kíván. Ezt Shakespeare a rá jellemző profizmussal oldotta meg, és direktorunknak sem volt más választása, mint megtalálni a megfelelő színészeket ezekre a kitűnő szerepekre. Al Pacino, Joseph Fiennes, Jeremy Irons. A rendezők többsége, ha arról a bizonyos egy font húsról nem is, de minimum a gázsija feléről szíves-örömest lemondana, csak hogy ilyen nagy nevekkel készíthesse el a moziját. A két angol szerepeltetése szinte magától értetődő a honfitársuk által megírt drámában, ráadásul mindketten remekül teljesítenek. Jeremy Irons azon színészek közé tartozik, akiket még nem volt esélyünk látni rosszul játszani, így hát Antonio, a kalmár összetett szerepe sem fog ki rajta. Ha kell, szenvedélyes, ha kell, visszafogott és rezignált; játéka aprólékosan kidolgozott. Joseph Fiennes pedig ettől a fimtől kezdve már a létező összes értelemben Shakespeare-színész. Most nem a szerelmes avoni hattyút, hanem annak egyik hősszerelmes figuráját (az ifjú Bassaniot) kell életre keltenie. És ahogy ezt ő teszi, az bármely (akár Globe) színházi kollégájának becsületére válna.

A három nagy név közül is a legnagyobb az egyetlen, aki nem a ködös Albionban látta meg a napvilágot. A bronxi olasz-amerikai Al Pacino Shylock, a zsidó hálás szerepét kapta. Ő minden történés mozgatórugója a filmben, és a legjobb monológokat is az ő számára tartogatja William mester eredetije. Ugyan játszott már nyomorékot – vakot - az Egy asszony illatában (Oscart is kapott érte), sőt, nemrég AIDS-es meleg üzletembert az Angyalok Amerikában című TV-sorozatban, de a Kalmárban láthatjuk eddigi legszánalmasabb szerepében; Shylocknak a lelke nyomorék. Kezdetben azért gyűlöli a világot, mert uzsorásként még a kor legliberálisabb államában, Velencében is a társadalom peremére taszítják. Aztán ehhez a gyűlölethez friss lelki seb adódik: gyönyörű lányát megszökteti annak goj udvarlója. Ami még ennél is sokkal rosszabb, lányával együtt vagyona jelentős részét is elveszíti, és valójában ez gerjeszti őt őrült haragra. Pacino tökéletesen magáévá teszi Shylock figuráját, a legmesszebbmenőkig azonosul vele. Valódi undort érzünk, ha felbukkan a vásznon; Antonio példáját követve mi is legszívesebben megvetően köpnénk a pénzsóvár zsidó szemébe. És jelen esetben ez a legnagyobb dícséret, amivel mindannyiunk Michael Corleonéját illethetjük. Shylock figuráján, illetve az őt körülvevők viselkedésén keresztül jelenik meg az egyik, már az idők kezdetétől fennálló probléma: az antiszemitizmus. Ami hatalmas erénye a filmnek, hogy mivel az alapjául szolgáló dráma „megköti a rendező kezét”, nem válhat tipikusan „anti-antiszemita” mozivá. Itt a zsidót tényleg bántják, először teljesen igazságtalanul, csupán származása és az abból következő kényszerfoglalkozása miatt. De hamar kiderül, hogy ő sem szent, sőt…


A velencei kalmárban a századokon átívelő jelenségek jegyében két másik nagy társadalmi csoportról is kiderül, hogy hiba róluk előítéleteket gyártani. Bassanio egy olyan versenyhez kéri Antonio anyagi támogatását, amiben szíve gyönyörű hölgyének kezét kell elnyernie. A lány apjának örökül hagyott kérése szerint az veheti el a szépséges Portiát,  aki három ládából (arany, ezüst, ólom) kiválasztja azt, amelyikben a lány képmása található. Ebben a versengésben a bőrszíne miatt mentegetőző, ártalmatlanságát bizonygató marokkói herceg ugyanakkora eséllyel vesz részt, mint fehér vetélytársai, és ugyanúgy kapzsisága okozza vesztét, mint az aragóniai trónörökösét. A másik, a történelem folyamán erőteljesen háttérbe szorított csoport pedig nem más, mint a világ szebbik fele. A Kalmár női gyönyörűek, a rendező oly remek ízléssel választotta ki őket szerepeikre, mintha újabb pompás díszletekkel szerette volna bővíteni a korabeli Velence általa megidézett világát. De hogy ők sokkal többek odaillő díszleteknél, azt a szerencsés végkifejletben játszott meghatározó szerepük mindennél ékesebben bizonyítja majd…

Van egy olyan vonal is a filmben, ami Shakespeare eredetijében legfeljebb az utalás szintjén jelenik meg, Radford viszont úgy érzi, ez a történet elbír, sőt igényel némi szexpolt is. Antonio azért oly készséges a kölcsön dolgában, és azért lenne kész életét is áldozni Bassanioért, mert az ifjúhoz a baráti érzelmeknél sokkal gyöngédebb szálak fűzik – legalábbis a rendező szerint. Mivel ez a fajta értelmezés nem bántó, és teljesen logikus, felfoghatjuk úgy, mint a feldolgozás eredetiségének egyik markáns jelét.


A velencei kalmár jó film, szép film. A miliő- és korrajz tökéletesen eltalált, ha nem ilyen volt a XVI. századi Velence, akkor talán soha nem is létezett. Mindkét missziót sikerült teljesíteni: a mai mozinéző kap egy hűséges és hiteles Shakespeare-adaptációt (ami a legnagyobb bravúr, hogy mindezt Kenneth Branagh nélkül tudták kivitelezni!), és a közönség társadalmi problémák iránt fogékonyabb tagjai is elégedetten állhatnak föl székükből. Hiányérzetünk egyedül amiatt lehet, hogy az eredeti szerzőjére oly jellemző tragikomikus humor a drámához képest egy árnyalatnyival visszafogottabban jelenik meg a filmes feldolgozásban.

Értékelés:

A velencei kalmár

Játékidő: 138 perc

Rendezte: Michael Radford

Szereplők: Al Pacino, Jeremy Irons, Joseph Fiennes, Lynn Collins, Zuleikha Robinson, Charlie Cox, Kris Marshall

Forgalmazó: SPI International

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."