X-Men 3 - Az ellenállás vége

Az év első igazán jól sikerült, nagy, hollywoodi monstre-filmje végre berobban a mozikba. Ideje, mert már május végénél járunk, és a műfaj eddigi, nagy dirrel-durral beharangozott képviselői rendre kudarcot vallottak. Pedig az X-Men 3-mal kapcsolatos előjelek sem voltak éppen kedvezőek. A sorozat eddigi rendezője, Bryan Singer, aki az első résszel elindította a képregényfilmek máig töretlen hullámát, a trilógia záró darabjával szemben előnyben részesítette a Superman Returnst. S bár kijelentette, utána szívesen leforgatja a mutánsok újabb kalandját, a Fox fejesei úgy döntöttek, nem várnak rá. A fél képregény-világ hitetlenkedve horkant fel, amikor a Közönséges bűnözők után annak idején csodagyereknek kikiáltott Singer helyét Brett Ratner vette át – ám szerencsére az előítéletek alaptalannak bizonyultak. Kár ugyan, hogy a stafétabotot átadták, de legalább jó helyre került, így az itthon a meglehetősen buta, Az ellenállás vége címet kapott harmadik részben nem fognak csalódni a rajongók.

Egy nagyvállalat kifejleszt egy szert, ami megtámadja a mutáns géneket, és kikiáltják azt a mutáció gyógyszerének. Az érdekeltek egy része örül a fejleményeknek, mások viszont nem nézik jó szemmel, és fajtájuk kiirtására tett kísérletként tekintenek rá – mint pl. Magneto, aki hadsereget toboroz, és háborúra készül az emberek ellen. Gyanúja pedig be is igazolódik: a kormány a szert fegyverként akarja használni. X professzornak és növendékeinek ráadásul nem csak a vírus, és Magneto miatt kell aggódniuk: visszatér, pontosabban feltámad Jean Grey, de nem ugyanaz, aki halála előtt volt. Viszont olyan felfoghatatlan hatalommal rendelkezik, hogy azzal – bármelyik oldalra is áll – végleg eldöntheti a csatát, és óriási veszélyt jelent mindenki számára.

Egy stílusos, igazán x-menes bevezető után máris az események sűrűjében találjuk magunkat – legalábbis azt hisszük. A főcím utáni világvége hangulatról hamar kiderül, hogy csak szimuláció (a harci szobát már Singer is bele akarta tenni a korábbi részekbe, de sosem talált rá időt és helyet), viszont szépen megalapozza a film később egyre erősödő apokaliptikus hangulatát. A végső harcról van ugyanis szó, Ratner pedig nem fukarkodik az ennek megfelelő látványelemekkel. Bő 100 percben (mert a rendező tudta hol a határ, és nem akarta a filmet két és fél órás eposszá nyújtani, mint az manapság divat) annyi lélegzetelállító, remek ötletekkel tűzdelt, nagyszerűen megkoreografált és első osztályú, hibátlan effektusokkal megvalósított akciójelenetet dob a vászonra, amennyi csak a tág költségvetésbe belefér – a rajongók is örülhetnek, mert minden szereplő megkapja a maga nagy pillanatát. Persze Farkas jóval többször, mint mások, de ki is tagadná, hogy nincs is annál kellemesebb egy X-Men filmben, mint amikor őt látjuk mutánsokat szabdalni – Hugh Jackmen nagyszerűen helytáll, és nem csak kapálódzó mozdulatok, hanem színészi játék terén is fel tud mutatni eredményeket. Akárcsak Patrick Stewart vagy Ian McKellen, de a többiekre sem panaszkodhatunk.

Az akció mellett Ratner nem hanyagolja el a történetet sem. A sztori persze egyszerű (nem is akarja többnek mutatni magát), de jól kivitelezett, a cselekmény üresjáratok és logikai bukfencek nélkül, egyenesen halad a székbeszögező, monumentális fináléig – addig mindenki ürítse ki a kólás poharát, mert ott könnyen magára boríthatja majd. Természetesen nem kerülhető el az első két résszel való összehasonlítás. Ratner filmje látvány terén játszva maga mögé utasítja elődeit – persze itt a legkönnyebb nagyobbat mutatni. Amiért ha csak kicsivel is, de határozottan elmarad Singer művei mögött, az a karakterek, és a köztük lévő kapcsolatok elnagyolása. Az X-Men azzal nyújtott többet az addigi, általában silány minőségű képregény moziknál (a társadalomból kivetettek eleve drámai helyzetén túl), hogy bár figurái szuperhősök, mégis életszerűek voltak. Ratner és írói ezt láthatóan kevésbé tartották fontosnak, ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy sokkal több szereplőt kellett mozgatniuk. Ettől azonban még nem nyernek bocsánatot azon bűnükért, hogy Farkas és Vadóc kapcsolatát csúnyán kiherélték – egyetlen közös jelenetük van, az is fájdalmasan rövid. És azért sem, hogy teljesen feleslegesen hozták be a történetbe Angyalt. Pedig figuráját szépen, ügyesen vezetik fel, de aztán nem kezdenek vele semmit. A vele kapcsolatos nagy remények meginognak, amikor pár másodpercre feltűnik az X-ek iskolájában, és romba dőlnek, amikor a semmiből felbukkan a fináléban – buta módon, szintén csak pár pillanat erejéig.

A más karakterekkel kapcsolatos problémákat ellenben ügyesen kezelték. Az eddigi részek leginkább mellőzött szereplője Küklopsz volt, akitől az írók már az első fél óra után megszabadulnak – nem csak kihúzva egy kidolgozatlan, így üres karaktert, de rögtön megteremtve vele egy drámai hangulatot, ami egészen a film végégig megmarad. Cserébe viszont nagyobb szerepet kapott a korábban szintén szürke Ciklon – Ratner határozott, erős vezéregyéniséget faragott belőle (bár Halle Berry még így sem volt megelégedve, és kijelentette, hogy nem forgat több X-Men filmet). Emellett sajnos Árnyékot kihagyták (egyetlen szó sem esik róla), viszont itt van helyette Bestia, Kitty, Kolosszus és tucatnyi másik mutáns.

Szerencsére az alkotók nem bagatellizálták el Stan Lee univerzumát. Az X-Men világának szerves részeit képező kérdések, konfliktusok, drámai vonások és tragédiák most is megtalálhatóak a műben, és bár dőreség volna látványos, pokolian szórakoztató nyári mozinál többet keresni benne, azt egyrészt maradéktalanul megtaláljuk, másrészt egy ilyen filmnél az is komoly erény, ha csak mellékesen kapargat bizonyos problémák felszínén.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!