Filmkritika

A Da Vinci-kód

Olórin kritikája
2006. május 21. 11:10

Egy indiai katolikus állítólag 25 ezer dollárt ajánlott fel annak, aki elviszi neki Dan Brown fejét. Alighanem van néhány filmrajongó a világon, akinek Akiva Goldsman forgatókönyvíró és Ron Howard feje ennél jóval többet is megérne – persze nem vallási, hanem szigorúan csak esztétikai megfontolások miatt. Hogy a Brown könyvének alapját képező hajmeresztő történetben mennyi a tény, és mennyi a fikció, azon tudósok hada vitatkozik idestova két évezrede, annyi azonban bizonyos, hogy (bár a regényt lehet szeretni, és nem szeretni, ezt az egyet mindenképpen el kell ismerni), ezeket az író mesteri érzékkel keverte. Kapott is miatta hideget, meleget egyaránt, ám a film aligha fog ilyen vitákat kiváltani, vagy ha igen, az is csak a könyv okozta botrány utózöngése lesz. És nem csak azért, mert Goldsman és Howard szinte minden létező hibát elkövetett, amit egy író és rendező elkövethet, hanem azért is, mert nem meri felvállalni a regény provokatív hangnemét, bátortalanul, óvatosan tapogatózik, és csak kapargatja Brown szókimondó szellemiségének felszínét.

Párizsi tartózkodása alatt Robert Langdont, a híres szimbólumkutatót a Louvre-ba hívják, hogy segítsen a rendőrségnek megoldani egy bizarr gyilkosságot. Ám Fache nyomozó valójában meg van bizonyosodva a férfi bűnösségéről, így az az áldozat unokájával, Sophie Neveu-val, menekülni kényszerül. A börtönt csak úgy kerülheti el, ha megtalálja az igazi tettest, ám ezzel egy olyan szövevényes ügybe keveredik, amelynek középpontjában a Szent Grál keresése, és így talán minden idők legnagyobb átverése áll. Hajsza kezdődik Európán keresztül a hatalomért, a tudás megszerzéséért, az életért és talán az emberiség jövőjéért.

Dan Brown ezerszer egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy A Da Vinci-kóddal mindössze szórakoztatni akart – ez persze nem akadály a katolikus egyházhoz hű, és az az ellen ágáló tömegek előtt ahhoz, hogy acsarkodva támadják egymást, és vallástörténeti szempontból szedjék ízekre, vagy éppen dicsőítsék a könyvet. Aki képes átlátni a hazugságok és vádaskodások, az író eredeti szándékát szinte átláthatatlanul beburkolt, vaskos ködén, az egy jól megírt, fordulatos, szórakoztató ponyvát kap – és egy ostoba, unalmas, erőltetett filmet. Aki a regény ismerete nélkül ül be a moziba, talán elnézőbb tud lenni a mű hibáival, és akár még élvezheti is bizonyos szinten, bár szájbarágós stílusa alighanem az ő gyomrát is megfekszi majd. Ám aki olvasta a könyvet, az nem kap mást, mint egy egyszerű felolvasóestet, amit egy beszédhibás négyéves tart, rekedt hangon kiabálva, túlságosan nagy közönség előtt, mikrofon nélkül.

Goldsmannek gondja volt rá, hogy Brown szinte minden szavát vászonra vigye, ami, mint tudjuk nem kifizetődő megoldás. Néhány apróságot elhagy, egy-két másikat megváltoztat, de nincs annyi vér a pucájában, ami egy regény megfilmesítéséhez szükséges, aminek birtokában józanul el tudná dönteni, hogy a cselekmény mely elemeit kell kihangsúlyoznia, és melyeket szükséges háttérbe szorítania (gondoljunk csak a rendkívül buta és hatásvadász nyitó-, illetve zárójelenetre). A gépies másolásnak elsősorban a karakterek, ebből adódóan a színészek isszák meg a levét. Tom Hanks talán eleve nem a legokosabb választás Langdon szerepére – ám a film közben ennek nincs jelentősége, mert Goldsman Langdonját csak a neve és foglalkozása köti össze Brownéval, figuráját ugyanis háttér, jellem és karizma nélkül dobják félvállról a vászonra, ebből pedig még Hanks sem képes kihozni néhány bambán csodálkozó arckifejezésnél többet. A Neveu-t életre keltő Audrey Tautou már sokkolóan halovány, a könyvben olykor valóban félelmetesnek ábrázolt albínó gyilkos, Silas, Paul Bettany minden igyekezete ellenére is éppolyan fakó, mint a bőrszíne, egyedül a Fache-t alakító Jean Reno és a Teabinget megformáló Ian McKellen képes valami minimális színt vinni karakterébe. A hiteltelen papírmasé-figurák pedig még akkor is eltemetnék a filmet, ha az más területeken jól működne, de ezúttal még ennyiről sem beszélhetünk.

A cselekmény ugyan zakatol, mint egy gyorsvonat, de hiába, ha amatőr rendezői hibák tömkelege teszi érdektelenné. A maga nemében szinte varázslatos, amit Howard véghezvisz: hogy a tervezett játékidőt ne lépje túl, villámgyorsan letudja a történet egyes állomásait, esélyt sem hagyva rá, hogy a fordulatoknak súlya, drámaisága legyen, ugyanakkor a buta képi megoldásokkal eléri, hogy filmje mégis szájbarágóssá váljon. A szűrőkkel felvett, szemcsés történelmi mini-tablók erőltetettek, a kódok betűinek Egy csodálatos elme-szerű felvillanásai megmosolyogtatóak, s bár az állóképek szépek, amikor a kamera gyorsabb mozgásba lendül, az operatőrt mintha a takarítószemélyzet egyik tagja váltotta volna fel. Egyedül Hans Zimmer fantasztikus zenéje hozza azt a szintet, ami elvárható, de ez még nem éri meg egy mozijegy árát.


Az egyház persze szítja a lángot, láthatóan nem tanult a Passió példájából, így akárcsak akkor, most is mindenki tódulni fog a mozikba, hogy lássa ezt a nagy port felvert fércművet. Pedig a botrány szelét a könyv vetette, a bátortalan filmnek csak szerencséje, nem érdeme, hogy a learatott dollárviharból neki is kijut majd.

Értékelés:

A Da Vinci-kód

Játékidő: 146 perc

Rendezte: Ron Howard

Szereplők: Tom Hanks, Jean Reno, Audrey Tautou, Ian McKellen, Alfred Molina, Paul Bettany, Jürgen Prochnow

Forgalmazó: InterCom

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."