Sziklák szeme

1977-ben Wes Craven akkor aratott sikert a Sziklák szeme eredetijével, amikor a mozikban egy másik csapat buckalakó még javában riogatta a nézősereget, no meg az ifjú Skywalkert. A 2006-os verzió rendezője, Alexandre Aja akkor még nem is élt, úgyhogy megvolt a lehetősége, hogy nagyobb távlatból és kellő tisztelettel tekinthessen a feldolgozásra váró matériára. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy a remake színvonalában felülmúlja Freddy Krueger szülőatyjának moziját; de mivel ezen sorok írója is a fiatal direktor interpretációjában látja először ezt a történetet, előítéleteknek itt nincs helye…

A film története az egyik „klasszikus” horror-alapszituációra épül: a semmi közepén vérszomjas idegenek szedik áldozataikat az arra tévedő szerencsétlenek közül. Ezek a szerencsétlenek jelen esetben egy ízig-vérig amerikai „nuclear family” (papa, mama, gyerekek) tagjai, akiknek egy igazi „nukleáris családdal” kell megküzdeniük az életben maradásért. (Ők ugyanis az Új-Mexikóban elvégzett töméntelen mennyiségű radioaktív kísérlet szomorú mellékhatásaként váltak emberevő torzszülöttekké.)

Főhőseink - a zsánernek megfelelően - nem drámai igényességgel kidolgozott karakterek, egy kisebbfajta jellemfejlődést mégis érzékeltet Aja, az ifjú apuka, Doug személyén keresztül. Idegesítő mobiltelefon-kereskedőből (aki vágyakozva tekint fiatal és kívánatos sógornőjére) a film végére gyermekéért mindent feláldozó apává válik. A többiek jobbára elnagyolt „állóképek”, kezdve Big Bobbal, a nagyon kemény és tökös (nem a tipikus, hanem a tipizált amerikai mintapéldánya) családfővel, a feleségén és lányán át egész a kisebbik, durcás „rossz kislányig”; egyedül a Dan Byrd által alakított Bobbynak vannak erősebb pillanatai is a film folyamán. 

A mutánsok viszont ennél kétdimenziósabbak csak akkor lehetnének, ha kartonpapírból kivágott bábokkal játszatják el őket. Igaz, a kartonpapír legalább nem moralizál… A film legtámadhatóbb tulajdonsága az, hogy megpróbál horrorba ágyazott társadalomkritika lenni. Ez pedig még mindig csak George A. Romeronak áll jól… A Sziklák szeme ezt a vonalat a zseniális főcímmel indítja el (ami jobb, mint maga a film), de sajnos itt nem hagyja abba, hanem erőszakosan az orrunk alá dörgölné a „nagy igazságot”. Ide tartozik a botrányosan rosszul megírt benzinkutas-figura rendkívül hiteltelen és bántóan logikátlan lelkiismeret-furdalásos jelenete és a vízfejű mutáns vádbeszéde is, amikre a vágóasztalon kellett volna halálos ítéletet mondani egy slasherhez méltó daraboló mozdulattal.

Szerencsére van dícsérhető „odamondás” is a moziban, ami a feszültséget némi humorral oldja; a republikánusok és a demokraták is megkapják a magukét, sőt, egy groteszk kép-és hangsorban megjelenik a csillagos-sávos zászló és a hozzá tartozó Yankee Doodle is, egy eddig sosem látott és hallott interpretációban… A zenét egyébként is jó érzékkel használja Aja, erre két remek példa a főcím alatt hallható muzsika és a California Dreamin’ című sláger, mely utóbbi egyértelmű utalás a szereplők soha el nem ért célállomására. És ha már a zenénél tartunk: egy jelenet erejéig Ozzy Osborne legendás „madaras” botrányát is megidézik (bár szegény papagájt egy, a Black Sabbath egykori frontemberére távolról sem emlékeztető kreatúra fosztja meg fejétől…).

Amit egy ilyen jellegű horrorfilmtől elvárhatunk, azt magabiztosan hozza a Sziklák szeme: jól felépített atmoszféra, feszültség, félelem, ocsmány és könyörtelen gonoszok, profi sokkeffektek, üldözések, darabolások és persze sok-sok vér. Sőt, egy kellemes meglepetést is tartogat a mozi nézői számára; ugyanis az egyik „székből felugrós” jelenetben visszafelé sül el a már említett sokkeffekt jól bevált fegyvere: most az egyszer a rosszfiúra ijesztenek rá, de nagyon: a család egyik négylábú barátja nem hagyja megtorlatlanul gazdái lemészárlását…  Persze a film felvonultatja a műfajból úgyszintén következő hibákat is, ezek közül a legszembetűnőbb az a „gyermekbetegség”, ami szerint mindenképp kell valakit követni, keresni, szólítgatni, lehetőleg minél messzebb a biztonságos helytől. A Sziklák szemében ezek a szereplők azok a rendkívül intelligens farkaskutyák, akik maguktól is akárhonnan hazatalálnak (ha csak egy sivatagi mutáns ki nem belezi őket). A történet befejezése szintén nem okoz nagy meglepetést: páran megmenekülnek, ennek nagyon örülnek, de azt senki nem garantálja nekik, hogy az összes mutánssal végeztek… Ami azonban mindenképp említésre méltó, az a film vége előtti „mini-dráma”, mikor is az egyik torzszülöttből előtör az ember; és szerencsére ez a fajta érzelmesség egyáltalán nem válik a film kárára, sőt, sikeresen közvetíti az addig szájbarágósan tálalt üzenetet.

Mindent egybevéve, a Sziklák szeme 2006-os változata szinte feltűnés nélkül áll be a nyárelő hollywoodi filmtermésének már megszokott (kép)sorába, néhány emlékezetes és sokkal több felejthető momentumot hagyva maga után.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!