Mission: Impossible 3.

A lehetetlen küldetés definíciója: egy elsőfilmes rendező drámai(nak szánt) elemekkel is gazdagított akciófilmjében érdemi színészi játékra bírni Tom Cruise-t. A Mission: Impossible franchise harmadik felvonásának ledirigálására eredetileg David Fincher, és a nihilista Narkót jegyző Joe Carnahan neve került szóba, ám miután mindketten otthagyták a projektet, az Aliassal és a Losttal nagy ázsióra szert tett J.J. Abrams ült a rendezői székbe. Vélhetően mindkét említett pályatársa lényegesen ügyesebb munkát végzett volna – rosszabbat legalábbis nehezen. A filmet két szinten lehet értékelni: szimpla nyári látványmoziként (aminek elvileg lennie kellett volna) és drámai elemekkel, csavaros sztorival bíró akciófilmként (csakis azért, mert alkotói így jellemzik – persze ez alighanem csak reklámfogás, mert ha komolyan gondolták, akkor komoly bajok vannak). Előbbiként elmegy, utóbbiként annyit sem ér, mint Cruise mimikája.

Az érthetetlen okokból három (!) forgatókönyvíró által összekalapált szkriptnek már a kiindulópontja is sablonos: Ethan Hunt visszavonult a terepmunkából, és kiképzőként dolgozik, hogy jövendőbelije mellett tölthesse robbanásoktól és lövöldözésektől mentes ideje nagy részét. Persze jön egy megbízatás, amire képtelen nemet mondani: az egyik, általa kiokított ügynök fogságba esik, és Hunt valami homályos okokból mindenképpen szükséges a mentőakció sikeres lebonyolításához. Ezután egy ostobán megírt, a MacGuffinon alapuló macska-egér játék veszi kezdetét az ügynök, és a fegyverkereskedő Davian (Philip Seymour Hoffman) között.

J.J. Abrams sajnos hibák egész sorozatát követi el a filmben. A Hunt és felesége közti szerelmi szál felületes, a végére pedig egyenesen giccsbe torkollik, a forgatókönyv, amellett, hogy teljesen fantáziátlan, és részben az előző részekből él (természetesen most is be kell törni egy szigorúan őrzött, szupertitkos helyre, ahová csak képtelen módon lehet bejutni), bosszantó logikai bakik, következetlenségek és buta megoldások egész sorát vonultatja fel. Az első akció utáni helikopteres menekülés banalitását nehéz tetőzni, de pl. a kínosan gyenge finálé közepette elhangzó rövid szerelmi vallomás, az „erőltessünk oda egy csavart, mert az kell”- jellegű fordulat (ami egyébként Hunt újra aktivizálódásának film eleji körülményeit nevetségessé teszi) és Sanghai térerő nélküli belvárosa komoly esélyesek a győzelemre.

Ezenkívül sok jelenet Tom Cruise színészi képességeire épül(ne). A hibátlan mosolyú sztár már bizonyította, hogy ha tehetséges rendező áll mögötte (Mann, Stone, Anderson), képes meggyőző alakítást nyújtani, ám Abramsnek láthatóan halvány fogalma sincs róla, hogy mint jelent a színészvezetés – ennek hiányában Cruise-on számtalanszor látszik a kínos erőlködés, hogy valami értékelhetőt sajtoljon ki magából, így e jelenetek dialógusai belevesznek a nézőtér soraiból felhangzó kacajokba. Még Philip Seymour Hoffmant sem tudjuk élvezni, mert szerepe olyan felületes és jellegtelen, hogy esélye sincs megvillantani a tehetségét, a többiekről (Ving Rhames, Billy Crudup, Jonathan Rhys Meyers, Michelle Monaghan, Laurence Fishburne) pedig még beszélni sem érdemes.

A legfájóbb pont azonban az akciójelenetek legfeljebb átlagos színvonala. A rossz alakítások, de még a sztori egyszerűsége is valamelyest megbocsátható lenne, hiszen mégiscsak egy nyári limonádéról van szó, aminek a látvány, a dinamika, a feszültség a lényege. De utóbbi egyszerűen hiányzik, lövöldözések, robbanások pedig, bár vannak dögivel, nem sokat érnek (az egy hídjelenet kivételével, ami viszonylag impozánsra sikeredett). A vágások nagyrészt követhetetlenek, a kép az operatőr kezébe tartósan állt görcstől remeg, még jobban, mint amennyire ez manapság divat, az eredeti témát alig használó zene pedig jellegtelen, mint maga a film – és ha már jellegtelenség… Az előző részeket lehet szeretni, vagy nem szeretni, de egy biztos: megvolt a maguk stílusa. Brian De Palma klasszikus jellegű suspense-thrillere és John Woo szenvedélyes, romantikus akcióorgiája után Abrams se íze-se bűze iparosmunkája a sorozat eddigi leggyengébb részeként marad majd meg a nézők emlékezetében – ha ugyan megmarad, mert ezt semmi nem garantálja.

Minden negatívuma ellenére, a Mission: Impossible III., mint a nyár első nagy blockbuster-filmje, esetleg alkalmas lehet (szigorúan) egyszeri megtekintésre – de arra is csak akkor, ha sutba vágjuk az elvárásokat, és nem találunk más érdekes alkotást a mozik műsorán. Ami pedig J.J. Abramst illeti, első szélesvásznú munkája után annyit lehet elmondani róla, hogy jobban jár, megmarad a tv-nél – ott már bizonyított, itt viszont elbukott.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!