Underworld 2.

Meglehetősen régóta foglalkoztatják a hollywoodi nagyvásznat a vámpírirodalom nagyszabású mesterművei, amelyeket filmnyelvre átdolgozni mindig hálás és izgalmas feladatot jelent. Az aranykorban mindez a Drakula-legendakör mozgóképesítésével kezdődött (az erdélyi arisztokrata élettörténetéből legutóbb Francis Ford Coppola rendezett emlékezetes mesterművet), míg mára inkább látványelemekből építkező, effektparádéval kecsegtető akciótermékekben teljesedett ki, ahol a horrorisztikus miliőt bűzös csatornákból, ódon várromok alól előszökkenő fenevadak idézik meg, s a vámpírlét „műhelytitkai”, valamint fájdalmas lírája (amely az Interjú a vámpírral alapkonfliktusát képezte) feledésbe merültek.

A trashfilmek formavilágába olvasztva hágtak a szórakoztatóipar csúcsára a Penge-filmek (bár az utolsó kettő korántsem sikerült olyan pengére), valamint szintén az elmúlt években szabadult el egy legendagyalázó fércmű (Van Helsinget, akit korábban Mel Brooks és Anthony Hopkins játszott, Hugh Jackmanre osztani körülbelül akkora baklövés, mint Rowan Atkinsont Supermanné előléptetni), és startolt az Underworld, amely a kortárs vámpírfilmek között talán egyedülálló módon, úgy tűnik, megérett arra, hogy a mohó folytatásdömping áldozatává váljon. Az első epizód a mi büszke magyarságtudatunkat is dagasztotta, hiszen Len Wisemanék akkor nálunk, budapesti helyszíneken forgattak, s nem utolsósorban a manökenből színésznővé előlépett (?) Görög Zitával dúsították fel a Kate Beckinsale nevével is fémjelzett szereposztást. A következő fejezetet sajnos már a kanadai Vancouverben forgatták, ám ne csüggedjünk, a készítők ezúttal is hálásan adóznak magyar vonatkozásokkal!

Az Evolúció alcímet viselő második epizódban Selene (Kate Beckinsale) és hűséges fegyvertársa, Michael (Scott Speedman) a vámpírfaj keletkezésének krónikájával szembesülnek. Marcus, a populáció ősatyja (Tony Curran) felkeresi a halállistáján szereplő neveket, hogy revansot vegyen a fivérét, Williamet (Brian Steele) annak idején tömlöcbe vető konspirációért. Az egymás iránt gyöngéd érzelmeket tápláló párost is felkeresi, hogy felhasználásukkal kiszabadítsa testvérét évszázados raboskodásából. Miután megmenekülnek karmaiból, Selene úgy érzi, meg kell akadályoznia a vérengző szörnyeteg tettét, s ennek érdekében még attól sem riad vissza, hogy a vámpírok agyafúrt történetírójánál, Tanisnál (Steven Mackintosh), illetve a fivérek apjánál (Derek Jacobi) kilincseljen. 

A szinopszis, feltehetően a nézői összezavarás érdekében, különösen sok mellék- és főszereplőt köt gúzsba, mintha egy végletekig komplikált sztori várna eladásra, de hamar rájövünk, hogy sétagalopp eligazodni köztük. Közülük sokat csak megemlítésre érdemesít a forgatókönyvíró, illetve már az expozícióban likvidál, az életben maradtak soraiban pedig gyakorlatilag csak Selene és Michael lép érzelmi kölcsönhatásba egymással, a többiek emellett szaftos töltelékfigurák, akik a történet egy-egy fordulópontján nemes egyszerűséggel elhaláloznak. Ha végsőkig lecsupaszítjuk a szüzsét, akkor tehát egy, a bratyóját kiszabadítani készülő, nagyhatalmi terveket dédelgető hajdani vámpírvezért kell ragacsos húscafatokká lődözni, hogy aztán – Selene kommentációi szerint – újabb trónharcok robbanjanak ki, mivel a harmadik rész sem maradhat véres konfliktusok nélkül – ennyi tehát a történet narratív váza. Szinte rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy nem a túlságosan mesterkélt és túlságosan klisékövető családi perpatvar izgalmai fogják az érzéstelenségig elzsibbasztani becses fertályunkat.

Danny McBride sajnos még a legalapvetőbb emberi kapcsolatokkal is ügyetlenül bánik a forgatókönyvben. Hiszen Michael és Selene mindenféle érzelmi felvezetés nélkül támadják le egymást a lerobbant garázsban, viszonyuk szinte az ösztönök szintjére korlátozódik – ennek fényében Selene teátrális bömbölése sem tűnik már indokoltnak, amikor szerelme véres sebekkel, egy hatalmas farönktől felnyársaltan, eszméletlenül hever előtte. Olcsó érzelmi húzás ez, mint ahogy az apátiába süllyedt öreg Corvinus attitűdje is, aki feleslegesnek tartja a szörnyeteggé fajult fiai elleni hajtóvadászatot, szervezetével mégis éjjel-nappal nyomon követi ámokfutásukat, s végül személyesen is hozzájárul elpusztításukhoz. (Egyetlen szerencséje, hogy Derek Jacobi alakítja.) Nincsenek tehát valódi drámák, bár ezt nem is kérhetjük számon egy zömében akció-elemeket tartalmazó kommersztől. Viszont ami melankolikussá emelte az Interjú a vámpírral göröngyös történetét, annak még a kezdeményei is hiányoznak az Evolúcióból. Az élőhalott fajnak a kortárs horrorban már nincs küldetéstudata, a szereplők közül kivesztek a humánusabb teremtések, akik eleve kétségbe vonják létezésük fontosságát. 

A legfelkapottabb vizuális eljárásoknak köszönhetően viszont az Evolúció vérbeli agypucoló akcióélményt nyújt, még a videójátékos henteléseket unalomig ismerő konzolgeneráció számára is. A pörgős tűzharcok és brutális kézitusák pontos koreográfiákra épülnek (a helikopteres „kivégzés” például a legmegfelelőbb kapcsolóelem a fináléhoz), s mindezt még gyönyörűbbé teszik a Mátrixból ismert belassítások, Kate Beckinsale feszes bőrszerkójának suhogása az esti szélben, s persze a vérbő végtagcsonkítások, fejletépések és impozáns felnyársalások, melyeknek köszönhetően lassan ki is lehet vonni a paradicsomlét a kereskedelmi forgalomból. Mindezt egységesen komor alaphangulat fűzi össze, amit a hatalmas méretarányokat felvonultató gótikus kastélyok, várbörtönök éjszakai madártávlati képei tovább fokoznak.

Adós vagyok még a színészi alakítások minősítésével. Beckinsale-nek például különös módon jól áll az érzelemmentes tesztoszteronbige szerepkör is, a partnerét játszó Speedman „színészet” címén művelt harmatos fintorgásaival viszont már korántsem vagyok kibékülve, ellenben Steven Mackintosh-sal, aki látszólag lubickol a luxusbörtönben raboskodó simlis vámpír bőrében, s természetesen Derek Jacobi méltóságteljes karizmája mellett sem mehetünk el szó nélkül. Végül pedig a teljes egészében cameózó, egymondatos Görög Zita viszontlátása okozhat kellemes meglepetést, de mint mondtam, nem ő az egyetlen magyar nüászna a filmnek. A szemfülesebb nézők ugyanis jókat derülhetnek néhány magyar felirattal ellátott, bevillanó táblán vagy az édes anyanyelvünkön megszólaló rendőrtiszteken, akik az erdőbe menekülő Michael életére törnek. Így hát még a helyszínváltozás miatti udvarias törlesztés sem maradt el a stáb részéről.

Summa summarum: az Underworld - Evolúció vállalható, ütős kis akciótermék, amely az ingadozó cölöpökre épült története és néhol nevetségesen ellentmondásos szereplői mögött nem – vagy csak nyomokban – kísérel meg a görög sorstragédiák súlyával traktálni bennünket, azaz tartalmi egyszerűségében is megmarad annak, ami: gótikusan dark, vértengerben gázoló, hentelős vámpírvadászatnak. A jelenlegi mezőnyt tekintve bizony ez is nagy szó.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!