Az íj

Bár mindez a kritika címszó alatt jelenik meg, én mégsem vállalkoznék arra, hogy erről a filmről egy átfogó kritikát írjak. Úgy gondolom, hogy még ha tudom is, hogy Kim Ki-duk meghatározó filmes élményeit Párizsban szerezhte, s egyébként is protestáns vallású (tehát annyira nem áll messze az európai kultúrától), mégis egy olyan közegben él és alkot, amit csak felületesen ismerhetek. Ezért inkább csak benyomásokról írnék, pár részletéről, mely megragadott, nem vállalva azt egyszeri megnézés után, hogy minden gondolat igaz, sem azt, hogy minden részletét bele tudom illeszteni egy rendszerbe.

Ha Kim Ki-duk filmjeinek szereplői a társadalom peremén élő véglények, akkor Az íj két főszereplője, az öregember és a lány szinte már teljesen a társadalomból kiszakított figurák. Egy ütött-kopott hajón élnek, a tenger közepén, visszatérve A sziget és a Tavasz, nyár, ősz, tél… és újra tavasz vízen úszó otthon színhelyéhez. Az öreg múltjáról semmit, a lányéról csak annyit tudunk meg, hogy hat éves korában került a hajóra, majd azt, hogy szülei keresik. Más világban élnek ők, szorosan egymáshoz fűződve, még a hajót látogató, horgászni vágyó vendégek sem bírnak becsempészni egy kis „civilizációt”. Az öreg feleségül választott mostohalányát eltökélten védi, egészen addig, amíg a lány ezt hagyja. Addig, amíg meg nem érkezik a hajóra egy fiú, aki ismeretlen érzéseket kelt benne. Talán idáig lehet beszélni a film első részéről, melyben erőteljes képet kapunk a hajón élők világáról. Egy szinte teljes és egész világról, ahol mindennek megvan a maga helye és funkciója. Kim Ki-duk szokásához híven nem beszélteti két főszereplőjét, ám képeiből, színészei játékából mindent megkapunk ahhoz, hogy épülni lássuk a hősök viszonyait, érzelmeit, melyek a fiú megérkezésével fordulatot vesznek, s fokozatosan távolítják a két főhőst egymástól. Ami idáig még csak gondolat képében sem merült fel (elhagyni a hajót), ezek után lehetőséggé válik. Már nem csak az öreg íjból készült hangszere jelenti a zene egyetlen forrását, más zene is van (a fiútól kapott digitális kütyü), s hiába veszi el, teszi tönkre az öreg, a gondolat elkezdett szárnyalni, mindez nem tárgyaktól függ, ez a zene ugyanúgy szól akkor is, ha a fülhallgatót nincs hova dugni. A repülő már nem csak valami lesz az égen, hanem egy olyan világ képviselője, mely egyre jobban kirajzolódik a lány előtt. Az izgalmas ismeretlen, ahova a fiú révén eljuthat. A zene kezelése egy másik szempontból is érdekes, a film eleje felé a zene egyszerre jelenik meg diegetikus és non-diegetikus formában. Halljuk az íj által adott hangot is, ill. más, olyan hangszereket, melyek nem a film világából származnak. Sőt, a fiú által adott lejátszó is ugyanazt a zenét játszotta, amit az öreg. Ebben az értelemben még sem nyílhat ki egyértelműen az új világ, valami kötődés mégiscsak az öreghez húzza, az a kötődés, mely a film végén megpecsételi a lány sorsát. A zene a későbbiekben elveszti ezt a kettőségét és aláfestő zenévé válik, mely a film kulcspontjain szólal meg. A zene összekötő erején kívül a jóslás az, ami kettőjük szoros kapcsa. Az öreg cselekszik, de a jövőt a lány súgja meg neki, hogy ő a jósoltnak tovább adhassa.

A film érdekessége az a világ, melyet a rendező képes megteremteni a hajón. Egy csendes rendszer, ahol a hátteret az egyszínű világos ég, a végtelen víz, vagy a hajó kopott fedélzete adja. Ahol egy hihetetlenül éles érzelmi helyzetet képes kialakítani, úgy, hogy nem foglal állást, nem ítélkezik, hanem precízen bemutatja szereplői vágyait, tetteit, ránk bízva a döntést, a beleélés lehetőségét, de úgy, hogy egyértelmű megítélést mi se bírjunk alkalmazni. Dramaturgiailag nincsenek olyan kieső pontok, mint a Bin-jip esetében a fiú golfozása miatt bekövetkező baleset, ez a világ még távolabb esik, a jó és a rossz közötti különbség még jobban belehomályosodik egy másik értékrendbe. A képek segítségével elvisz minket a legkisebb részletekig, megmutatja a szereplők titkos szándékait, majd hirtelen kiugrik, mutat a lemenő napról, a hajóról egy képet, a titkos megfigyelő szemszögéből, mely már-már részesévé válik a filmnek, kilépünk egy teljesen objektív nézőpontba, ahonnan kívülről látjuk a történetet, nem mint átélői. Ez az ugrálás egészen a film utolsó részéig, a fiú harmadik visszatéréséig tart. Innentől kezdve nem lehet tovább játszani az érzelmekkel, a fiú kész tények elé állítja a lányt. Aki menne is vele, ám az öreg öngyilkossági kísérlete ezt megakadályozza, végül úgy dönt, vele házasodik össze. A hajót elhagyják és egy kis motorcsónakon kötik meg a házasságot. Ha a Kim Ki-duk filmek a transzcendentális felé közelednek, ha A szigetben ide érkezik el a két főhős, a Samaria apa és lány ezt a természetben, a városból kilépve találja meg, s ha a Bin-jip lopakodó lelke ezt szellemmé válásában éri el, akkor az öreget és a lányt ez a csónak viszi, hogy aztán megmagyarázhatatlan, szimbolikus események történjenek velük. Amit a zene már előrevetített az örökké eloldozhatatlan kapcsolatban, azt a vége pecsételi meg. Az öreg eltűnik, de átlényegült íja „segítségével” láthatatlan szellemként elveszi a lány szüzességét, ezzel örökre magához kötve a fiúval elinduló lányt. A hajó elsüllyed, egy korszak lezárul, de soha nem semmisül meg.

A film végén egy rövid felirat jelenik meg: Kim Ki-duk 12. filmje. Örvendetes, hogy ebből már három bekerült a magyar forgalmazásba. Kim Ki-duk, s most a feltörekvőben lévő koreai filmesek (Park Chan-wook) képesek arra, hogy filmjeik egyszerre jelenítsék meg a távol-keleti filmek egzotikusságát, s mégis képesek legyenek érdeklődést kiváltani Európában is (számos fesztiváldíj bizonyítja). Filmjeik érdekes vegyületei a műfaji és művészfilmes elemeknek (ha vannak ilyenek), történeteik pedig mélyen emberi problémákat vetnek fel.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!