V mint Vérbosszú

A Mátrix-fanok régóta vártak már a Wachowski-testvérek új filmjére. Egy darabig még biztosan várhatnak rá, mivel egyelőre semmi nyoma annak, hogy a közeljövőben újra rendeznének, azonban addig is forgatókönyvíróként összehoztak egy történetet Alan Moore és David Lloyd Magyarországon meg nem jelent V for Vendetta című tízrészes képregénysorozata alapján. (Ha siker lesz a film, talán utólag van esély a füzetek honi megjelenésére is, ki tudja. Így volt ez a Sin City esetében is.) Az eredeti Vendetta hamisítatlan brit képregény, hasonlóan a Hellblazerhez (filmen Constantine, a démonvadász), melynek hőse nem egydimenziós úgyis mindenkit legyőző szuperhős (nem sorolok példákat), hanem egy érző, lélegző, megtört, magányos harcos.

A Vérbosszú világában a németek megnyerték a második világháborút, Nagy-Britannia pedig fasiszta rendőrállamként működik. A hatalmon „a kancellár” van, aki azonban mostanság már nem mutatkozik élőben: kivetítőkön keresztül dirigál közvetlen alattvalóinak, néha pedig elsüt egy Fidel Castro-szerű „rövid” példabeszédet a televízióban. Az elnyomásnak és cenzúrának egyedül V (Hugo Weaving) áll ellen, aki egy maszkba öltözött ismeretlen fegyveres forradalmár és terrorista egyszemélyben, kinek hogyan tetszik. November ötödikén este megmenti a kijárási tilalmat megszegő televíziós alkalmazottat (Natalie Portman) némi rendőri túlkapástól (ami elég enyhe kifejezés, lévén, hogy a rend derék őrei ott helyben hárman akarják megerőszakolni). Legközelebbi találkozása V-vel akkorra esik, amikor az álarcos beveszi a tv-stúdiót, és elmondja forradalomra buzdító beszédét a népnek. Ezután sorsuk egybefonódik: kénytelenek lesznek együtt „dolgozni”: akár akarják, akár nem.

A V mint Vérbosszú rendkívül igényes kommersz. Tökéletes kikapcsolódás, amit még agyatlannak sem definiálnék, hiszen akár még mélységet is vizionálhatunk a történetbe. Csavaros történetével végig fenntartja a néző figyelmét, aminek köszönhetően szinte soha nem ül le a film – annak ellenére, hogy meglehetősen hosszú darabról van szó (132 perces). A látványvilág szépen kidolgozott és hangulatos – úgy állítja a közeljövőbe a történetet, hogy nem esik az átlag sci-fik hibájába; high-tech kütyüket és számítógéppel felépített futurisztikus házakat nem is látunk a történetben, aminek köszönhetően jobban át tudjuk érezni a történetet. A rendezésre se lehet panaszunk, holott igazából elsőfilmes rendező debütáló alkotását láthatjuk; James McTeigue-re eddig „csak” a Mátrix-trilógia rendezőasszisztenseként emlékezhetünk.

Nem véletlen, hogy ezt a képregényt most adaptálták filmre. A 2001. szeptember 11.-i terrorcselekmények után sokáig mindennemű terrorizmusra hajazó (vagy akár csak repülőgépet tartalmazó) művészeti témát kegyeleti okokból zároltak, ez alól természetesen a filmek sem voltak kivételek. Mostanában jön el lassan annak az ideje, hogy az ezen témakört érintő mozgóképek és egyéb alkotások újra divatba jöjjenek: Oliver Stone mellett Paul Greengrass is szeptember 11.-ről szóló filmet dirigál éppen. Az, hogy a V mint Vérbosszú is most került elő a fiókból: nem véletlen. A film egyfajta önvizsgálata az amerikai népnek – a terrorista-klisékkel való könyörtelen leszámolás. A filmbéli terrorista V, ellentétben a máshol bejáratott filmes klisékkel (Szükségállapot) nem arctalan gonosz (bár arctalannak arctalan). Nem arab kliséalak, akinek semmi más célja nincs, csak felrobbantani a legközelebbi nagy amcsi épületet. A terrorista a Vérbosszúban nem ellenfél, nem elpusztítandó rossz, elhárítandó akadály, hanem kívánt jó – a filmben bemutatott Anglián már nem segíthetnek demokratikus eszközök, sem egy másik párt (ha lenne). Ide forradalom kell, a társadalom és egyben egy nemzet teljes megtisztulása s újjászületése. És vajon - eléggé paradox módon - ki más hozhatná el a népnek a hőn áhított forradalmat, mint egy gátlástalan terrorista? A kettő talán nincs is olyan messze egymástól.

Akik az első Mátrix mélyfilozófiai eszmefuttatásaira vágynak (a folytatásokat hagyjuk), csalódni fognak. Ez a film nem erről szól. A Mátrixban a szereplők azon vitáztak, kell-e a megtisztulás. Gondoljunk csak Cypher figurájára, aki inkább visszaszállna az illúzióvilágba. A V mint Vérbosszúban nem az a kérdés, szükséges-e a megtisztulás, hanem az, hogy milyen eszközökkel érhetjük azt el. V szimbolikus épületeket robbant fel, mondván, a népnek meg kell adni a kezdő lökést: fontosabb, hogy öntudatra ébresszük az embereket, mint a pár műemlék, ami neadjisten hamuként végzi az ügy érdekében. V továbbá ugyanazokat a diktatórikus eszközöket használja a film elején a kívánt felszabadítás érdekében, amit a kancellár is: leállíthatatlan tévéüzenetet hagy a népnek. És még ennél tovább is fog menni a későbbiekben. Be tudjuk hát sorolni akkor V-t egyértelmű jótevőnek, netán főgonosznak? Persze, hogy nem. Csakúgy, mint ahogy a Natatlie Portman által életre keltett Evey karaktere sem egyértelműen fehér, vagy fekete: sokszor úgy érezzük, még hátráltatja is V ügyét. Az effajta kendőzetlenül őszinte jellemábrázolás szokatlan Hollywoodban. De hogy ne csak dicsérjek: kis hibaként tudnám felróni egy, a V-t illető apró következetlenséget: az ártatlan lánykát megerőszakolni vágyó rendőröket az elején rövid macska-egér játék után szemérmesen végzi ki V, a végső leszámolásban pedig brutálisan irtja az ellent, literszám elhasználva a stúdió művéréből. Talán az ártatlan lányt kihasználó rendőrök viselkedése nem dühítette fel V-t annyira, mint legfőbb ellenségének védőőrizetét biztosító, tulajdonképpen parancsra cselekvő katonái? Ez azonban csak némi rendezői bizonytalanság, apróság csupán, könnyen át lehet siklani felette.

A V, mint Vérbosszú több annál, mint aminek mutatja magát. Ígéretes film, amit nem fogunk elfeledni két nap múlva, de azért örökre se fogjuk emlékezetünkbe vésni. Nagyon igényesen kidolgozott akciófilm, és példás képregény-adaptáció. Örüljünk neki, mert ennél általában jóval kevesebbel kell beérnünk.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!