Jégkorszak 2 - Az olvadás

Hol vannak már azok a mágikus idők, amikor a nagy dérrel-dúrral beharangozott mesefilmek még maximálisan kiszolgálták a célközönséget! Az oroszlánkirály és A dzsungel könyve tiszteletet parancsoló állatai vagy akár a Toy Story megelevenedő játékbábui már csak porlepte emlékek, mert a mamutstúdiók animációs részlegei immáron félredobták a kesztyűt, és elfelejtették az olyan fontos vezérszavakat, mint „karakterorientáltság” vagy „humoros párbeszédek”, ehelyett koncepciójukat szinte kizárólagosan a legkorszerűbb digitális eljárásokra építik. Egyenesen fehér holló az a rajzfilm, amely képes önfeledt kacarászásra ingerelni a kicsiket. Persze a kivétel erősíti a szabályt, és a DreamWorks (azóta önálló sorozattá bővült) egész estés animációsa, a Shrek időlegesen visszaszerezte a műfaj becsületét, majd a Disney kötelékéből kiváló Pixar trónfosztója, a Némó nyomában folytatta a sikerszériát. Hmm, úgy tűnik, a kényes modellezésű, már kissé erőltetett pixelfigurák mögött néha azért némi jellemrajzoló- és szituációs érzék is megbújik a konok alkotókban! Az óriásvállalatok manőverezése közben a Fox animációs részlege, a Blue Sky is szeletet követelt magának a tortából és a négy évvel ezelőtti Jégkorszakkal három alkotásra elegendő ötletet sikerült egyetlen remekműbe zsúfolniuk. A nem túlbonyolított, mégis kompakt történet, a jópofa főszereplők és a kedves humor egyértelműen folytatásra predesztinálta a mozit – ami nem is maradt el, csak, talán a zsáner devalválódásának következtében (emlékszünk még a tavalyi Cápamesére, a Pata-csatára, vagy a Madagaszkárra? Ha nem, akkor szerencsésnek mondhatjuk magunkat!) fráziskésést szenvedett. Most azonban nincs menekvés: olvadozni fogunk a székünkben.

Bizony, olvadozni! A jégsapkák ugyanis visszahúzódnak, és hamarosan az erdős-mezős szárazföldeket özönvíz lepi el. A jó szándékú állatok maréknyi őspopulációja kénytelen felvenni a versenyt a természet galád erőivel szemben. Az előző részből megismert barátaink is – vonakodva bár, de – útra kelnek: a nagyszájú, de csupaszív lajhár, Sid (Geszti Péter magyar hangján), a megfontoltabb tigris, Diego (Berzsenyi Zoltán) és a búskomor mamut, Manfred (Szabó Sipos Barnabás). Ismét a boldogulás útját keresgélik a felbolydult világban: míg Manny elkeseredetten kutatja saját fajtáját, megcáfolandó, hogy nincs egyedül, addig Diegónak a vízfóbiáját kell legyőznie, Sid pedig… Hát, igen: ő a mosolygós problémamegoldó, aki összeboronálja Manny-t egy hozzáillő mamutlánnyal, sőt, a kis csapatra szabadít két oposszumkölyköt is, akikről kiderül, hogy nem is akkora gazfickók, mint amilyennek első pillantásra tűnnek. A tarka állatválogatott nagy elszántsággal vág neki az ismeretlennek: új hazát kell találniuk, mielőtt átszakad a gát, és utoléri őket a tengerár!

Kijelenthetjük: a Blue Sky tollában még mindig maradt annyi kreativitás és talpraesettség, amely a vállán hordozhat egy rajzfilmes folytatást. Tavaly csodacsibék, zebrabébik és oroszlánkölykök „randalíroztak” a filmszínházakban, azonban a DreamWorks és a Disney hamar takarodót fújt nekik. Ellenben a Fox 2002-ben megteremtett mesemitológiája bármikor előhívható a sufniból! Jon Vitti forgatókönyvíró pendített egyet az alapszituáción, és a visszájára fordította: most (tragikusan aktuálisan) a globális felmelegedés fenyegeti hőseinket, így hasonló kényszervándorlás alkotja a szkript gerincét, mint az előző rész esetében. Ez már önmagában is feltételezi a történet kellő összetettségét, határozott irányvonalát, bár a néző könnyen azt hiheti, hogy a dramaturgia nemes egyszerűséggel az első részhez igazodik. S bár a sztori most is a „kell egy csapat” elve alapján működik: a három kebelcimbora ismét egymást fárasztva indul neki a komoly kihívásnak, a cselekmény mégis új ötletmederben csordogál tovább.

Mint a kortárs animációs filmek zömében, Az olvadás esetében is a karakterkidolgozottság a mérleg nyelve. Lehetnek ugyanis bármennyire mókás kinézetűek a főhősök, és bármekkora oktávszámot is tudnak kiénekelni magukból egy-egy frappáns betétdal erejéig, ha nincs mögöttük jellegzetes báj, kár is csinálni az egészet. Persze nem kötelező antropomorf ogrékkal és csizmás kandúrokkal operálni, mint a DreamWorks a Shrek esetében, talán hatásosabb, ha a Némó nyomában példáját követve felépítettségükben és mozgáskultúrájukban is állatok maradnak a szereplők. Ennyiben tehát a Jégkorszak a legnagyobb elődökhöz (többek között Az oroszlánkirályhoz) igazodik, ugyanakkor Vitti energiát és időt nem sajnálva önt érzelmeket és csipkelődős humort a karaktereibe, mintha azok töltögetőedények lennének. A filozófus Sid, az antiszociális Manny és a nyúlszívű, de jóravaló Diego mindhárman suta, tökéletlen vesztesek, mégis egészséges lelkesedés sugárzik belőlük. Hozzájuk társul még Ellie, a szeleburdi nősténymamut és a hiperaktív oposszumtestvérek, akik élesztőként egészítik ki a társaságot. A változatos, széles skálán mozgó szereplők jól működő közösséggé olvadnak, és az együtt átvészelt kalandokban bizony igen kellemes, piszkálódós humor tolul a felszínre belőlük. A közvetlen, verbális poénok javarészéért Sid felel, a szeretetre éhes, tettre kész lajhár, akit egyébként Geszti Péter zseniális hangjátéka tesz különösen emlékezetessé. Őt ellensúlyozandó, Manny rezignáltsága a hajdani, komplexebb Disney-karakterek komolyságával kecsegtet. Diego példamutató bátorságán fóbiája üt rést; az ő félelmeivel való szembesülése, átnevelődése önmagában is izgalmas és mulattató folyamat, főleg Sid magasröptű eszmefuttatásait hallgatva az úszás és a vadászás közti feltűnő hasonlóságokról. Ellie gyermeteg ártatlansága és sértődékenysége eddig ismeretlen jelenségként rendezi át az erőviszonyokat, és esetlen nőiességet csempész a történetbe, nem is beszélve „fivéreiről”, akik egyik galibából a másikba rángatják barátaikat. A dialógusok unikumként teszik fel az i-re a pontot, külön kiemelendő a magyar szöveg találékonysága.

A vizuális megvalósítás ugyan nem közelíti meg a zöld ogrék tiszta textúráit, vagy a Némó nyomában pazar színkavalkádját, de a háborgó tengervíz, a felpöfékelő gejzírek, a vadregényes őserdők realisztikus képanyaga garantáltan székhez bilincseli majd a gyerkőcöket, ha a szereplők megvalósítása nem is mondható túlzottan igényesnek. Azonban a Jégkorszak második része így is térdütögetős, felszabadult mesedélutánt kínál, és végre – ideiglenesen – felfrissítette a kortárs animációs filmek dús érhálózattal benőtt véráramát.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!