Pénz beszél

Felettébb attraktív vállalkozás karrierista csodagyerekek felfelé ívelését és zuhanórepülését mozivászonra emelni, hiszen ezekkel a filmekkel nemcsak az amerikai, látszat-idillikus államimázst lehet módosan kizsigerelni, de nem menekülünk meg a fajsúlyos morális tanulságok orrunk alá dörgölésétől sem. Elsőként Oliver Stone forradalmasította a zsánert, és a Tőzsdecápákkal a lehető legtalálóbban illusztrálta a brókermiliő embertelen farkastörvényeit és émelyítő morális fertőjét. Azóta – részben a bevált sikerformula alapján – megíródtak olyan harmatos fércművek is, mint a Brókerarcok, vagy a Csődtömeg, amelyek csupán gyermeteg variánsai a Stone által oly zseniálisan fellebbentett szituációnak. (A rendező teherbírására jellemző, hogy később, az amerikai futballsztárok izzadságszagú öltözőibe elröpítő Minden héten háborúval a tündöklő élsportolók színes kórleletét is dicsőségfalára tűzte.) A kultuszfilmmé teljesen megérdemelten avanzsálódott Az ördög ügyvédjében a csalássorozatra épült, milliódolláros mintakarrier ingatagsága került terítékre.

Nemhiába példálóztam az utóbbi két filmnevezetességgel: sajnálatos apropójuk, hogy mindkettőben Al Pacino alakítja a páratlan életismerettel rendelkező, üvöltözős vezéregyéniséget, aki, ha csak ferde szemmel néz növendékére, már felér egy emberesebb atyai pofonnal. Igazán kár, hogy a színészóriás azóta megfeneklett a „mindentudó menedzser”-féle toposzban, hiszen ő ennél sokkal többre hivatott. A Donnie Brascot és a Beavatást maximalista gyámapaként lihegte végig, (még szerencse, hogy az Álmatlansággal némileg ellentmondott ennek az erőszakos skatulyának, és helyette megteremtette az önmarcangoló sztárrendőr izgalmas archetípusát), és sajnos a pechszéria folytatódik a Pénz beszél című karrierfilmmel. Pedig mennyire szerettem volna az ellenkezőjével beharangozni kritikámat!

Ehhez a zsánerhez azonban három összetartó erő nélkülözhetetlen: a bravúros forgatókönyv (rágjuk tövig a körmünket), a karizmatikus főhősök (legyen benne legalább egy pénzhajhász John Milton), valamint a nézőre gyakorolt hatás (érezzük úgy magunkat, mint akit gyomron vágtak). Nézzük, D.J. Carusoék megfeleltek-e a követelményeknek. Azaz jöjjön a (jobbára) feketeleves!

1. Na igen, a történet, amely nagyjából Az ördög ügyvédje vérvonalát folytatja. Brandon Lang (Matthew McConaughey igazi kis cukorpofa, de erről később) még kisfiúként, a majdan alkoholistává züllő papa közvetítésével habarodik bele az amerikai fociba. Később, jóképű fiatalemberként a helyi futballcsapat legütőképesebb támadójává növi ki magát, ám egy komolyabb térdsérüléssel kerékbe törnek merész sportolói álmai. Emberünk azonban nem adja fel, és mint sportfogadási tanácsadó szervezi újjá az életét. Kivételes jóstehetségével egész csinos pénzösszegeket gereblyéz össze, mire megkeresi egy igazi nagykutya, a legpatinásabb tanácsadócég tulajdonosa, Walter Abrams (Pacino), és rögtön New Yorkba invitálja az ifjú titánt, azzal kecsegtetve, hogy majd rangot szerez neki és busásan megfizeti szolgálataiért. Brandon kapva kap az alkalmon, és Abrams pártfogoltjaként hamarosan a legnagyobb ász lesz a vállalatnál, még mentora feleségének, Toninak (Rene Russo) is elnyeri jóindulatát. Hamarosan a legvagyonosabb kuncsaftokkal tárgyal, alkalmi ágyast (Jaime King) és méregdrága sportkocsit kap sikereiért, mindennek tetejében még a cég külön bejáratú tévéműsorának is állandó szereplője lesz, és John Anthonyként ismét új életet kezd. Ekkor üt be a ménkű: Brandont ugyanis faképnél hagyja intuitív talentuma: holtbiztosnak vélt tippjeit sorra meghazudtolják a lesújtó meccseredmények, ugyanakkor Walter visszatér a szerencsejátékokhoz és ő maga is egyre mélyebbre süllyed bársonyszékében. Változtatni kell az „üzletmeneten”, nem vitás. Ropogós dollármilliókért folyik a harc, amelyben Walter és Brandon lassan elsodródnak egymás mellől.

Maga Caruso azt nyilatkozta, borzasztóan érdekelte az alaptéma. Talán buzgó igyekezetében siklott el az apróságok mellett. Az alapsztori – bár le sem tagadhatná, hogy a Tőzsdecápák és Az ördög ügyvédje óvatosan szőtt kutyuléka, mégis – önmagában is izgalmas és működőképes lehetne. A nyálban tocsogó kezdőszólamot (napfényes park, sportkedvelő apuka és mosolygós csodagyerek, ahogy azt kell) ugyan ezúttal nem ússzuk meg, ám innen elrugaszkodva kedvezően gyors tempóban halad a dramaturgia és a vágó ütemesen, megbízhatóan dolgozik. A két, sikerorientált jellem összeterelése ugyan nem eredeti ötlet, mégis beválik, és lassan jókedv, valamint izgalom telepszik a képernyőre, ahogyan méregetik, ízlelgetik egymást, mester és tanítványa. Caruso ezután olyan ügyetlenül léptet egy figurát, hogy gyakorlatilag az egész sakkjátszmát elbukja: egyszerűen képtelen mérlegre helyezni főhőseit, hogy kettejük színfalak mögötti konfrontálódásából valódi lélektani tűzharc kerekedjen ki. Hiányoznak a mentor-diák viszony lazulásának felszíni jelei is: a valódi kiabálások, az egymásnak való keresztbe tevés, az aljas ármánykodás, ami a valóságtükröző karrieristafilmek sajátja. Ehelyett kettejük érdekközössége mindvégig fennmarad, és konfliktusukban amúgy is Pacino karaktere súlyosabb: nemes egyszerűséggel elnyomja az ifjú tehetséget, mint a cigarettacsikket. Hiába ékelték közbe a Rene Russo és McConaughey közti szerelmi szálat, ha ez a felütés először is nevetségesen sablonos, másodszor pedig egyáltalán nem lett megfelelően kiaknázva a későbbiekben. (Még azt is elfogadtam volna, ha az ajándékosztós, videókamerás jelenetben Pacino közösülésre kényszeríti, majd lefilmezi őket – mint Robin Williams a Sötétkamrában.) A történet lassan a giccs hullámvasútjává silányul, míg végül az egész vásznat elönti a rózsaszín ragacs. McConaughey zsebre tett kézzel sétál ki a célegyenesből, amikor a fél világ azon izgul, vajon bejön-e az ő mindent eldöntő tippje. Nem lövöm le a végső poént, bár annyit még hozzáfűznék, hogy ha én ekkora profitot termelnék egyetlen futballmeccsel, nem valószínű, hogy szakmát változtatnék, és kisgyerkőcöket lelkesítenék hátralévő életemben. A dialógusok viszont változatosak és egészen emészthetőek, Caruso pedig jó érzékkel válogatja a biztos humorhelyzeteket: a felmenőkről folytatott utcai eszmecsere például kétségkívül a kétórás film legmaradandóbb élménye. Az elszomorító helyzeten…

2. ...a karakterek kidolgozottsága azonnal változtathatna. Igazság szerint azonban Abrams az egyetlen masszív egyénisége a történetnek, és ő sem azért, mert valamiféle invenciózus prototípusa lenne az irodai kukacoknak, hanem mert Al Pacino alakítja. McConaughey túlfényezett, agyoncsókolt szépfiúja ellenben hamar hitelét veszti: csupán tapogatózik még a tanácsadási szakmában, és folyton mentora pátyolgatására szorul, ezért sem lehet annak egyenrangú ellenfele. Nála egy fokkal meggyőzőbb Rene Russo féltékenykedő feleségfigurája, miatta viszont azért ráncoljuk a homlokunk, mert folyton kábítószeres múltjában dagonyázik, még Pacino is „drogosnak” hordja le. Megáll az eszem. Gyerekek, megnéznélek benneteket, amikor az árnyalt karakterábrázolás eszközei között nem szerepel az, hogy: „Most beírok valami baromira szívszaggatót, hogy legyen stílusa. Mondjuk ilyet, hogy: a bácsikája hol véresre verte, hol ujjazta. Aztán szegény drogozni kényszerült, és lelki beteg lett.” Sajnos Dan Gilroy nyakló nélkül halmozza a hasonló kliséket, még Pacino titkos mesterkedéseiről (a Jaime King-féle randi) is hencegve lebbenti le a fátylat, mintha ő faragná először az önző, pénzéhes főmufti aranyszobrát. Ugyan már! A Pénz beszél a karakterek terén is üvölt az új ötletekért, és még nem is említettem Armand Assantét, aki kemény, odavizelős maffiózójával a vasárnap délutáni, Cobra-11 színvonalú akciósorozatocskák blődségét hozza. De sebaj, hiszen hátravan még…

3. ...a morális tanulság. Míg a Tőzsdecápák, Az ördög ügyvédje, vagy akár a Minden héten háború is rendelkezett egyfajta nyilvánvaló summázattal, addig a Pénz beszél jellegtelen fináléjából csupán egyetlen üzenet olvasható ki: ennél rosszabb befejezés már nem jöhet ebben a zsánerben. Brandon ugyanis úgy lép ki a tanácsadó iroda mikroközösségéből, mintha sosem tartozott volna oda. Így a néző magával hozott ismeretanyaga sem fog bővülni erről az érdekes és veszélyes foglalkozásról. Amit pedig már eddig is tudtunk a hataloméhség rákfenéjéről, azt nem a Pénz beszél tanította meg nekünk.

Szinte látom Carusot, amint a stábbeszélgetés után kislattyog a vécébe, és remegő kézzel feldob egy érmét: “Ha fej, akkor végigbulizzuk az egész forgatást. Ha írás, akkor csak a felét.” Sajnos ez az alkotói felületesség a krónikus ötlethiánnyal párosulva kenterbe veri a mozit, ami a maga gyalázatosan profán és kínosan közhelyes módján még arra sem igazán alkalmas, hogy a délutáni lottózás izgalmait “leöblítsük” vele.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!