Egy gésa emlékiratai

Legalább százezer forintot érne a kérdés Magyarország legnézettebb televíziós vetélkedőműsorában: kik is tulajdonképpen azok a gésák? Tíz megkérdezettből tizenegy ízes európaisággal vágná rá: prostituáltak. Arthur Golden dicshimnuszokkal körbelihegett karrierregénye, az Egy gésa emlékiratai azonban megoldotta a talányt, és helyreigazította a japán kéjkultúrában járatlanok hiányos műveltségét. Azóta tudjuk, hogy „szakmájuk” nem alacsonyodik pusztán a testi örömök szintjére, hanem valójában az alázatosság, az etikett és a távol-keleti táncművészet szertartásos kombinációja. A ferde szemű szépségek nemcsak szexuális partnerek, de társalkodó hölgyek, lelki támasztékok is egyben. (Hímsoviniszta méltatlankodásnak tűnhet, de a mi örömlányaink is példát vehetnének ám róluk! :) Golden sikerművének hollywoodi filmátirata a hermetikusan elzárt, szigorú formulák szerint élő gésa-közösség férfiszem számára roppant izgalmas, erotikus túlfűtöttségű birodalmába kalauzol.

A nyomorgó halászfaluban nevelkedett Csijot és nővérét családjuk hátrányos anyagi helyzetük miatt eladja egy kyotoi gésa-képzőnek. Csijo minden követ megmozgat azért, hogy testvérével közösen elhagyják új megpróbáltatásaik színhelyét, ám miután az nélküle szökik meg, kilencéves hősnőnk már csak a kifestett, vastagon púderezett rideg gyönyörűségek közt lelhet otthonra. Dacos kiállása miatt szolgasorba vetik, ám varázslatos, eső színű szemei és határozott egyénisége arra késztetik a gésa-ház vezetőjét, hogy őt is megtanítsa művészetük fortélyaira. Csijo erre hajlandó is, miután beleszeret egy tekintélyes üzletemberbe, és belátja, hogy csak akkor férkőzhet a dúsgazdag férfi kegyeibe, ha elsajátítja ezt a különös mesterséget. Szajuri néven sikerül is befutnia, kiépíti kuncsafthálózatát, és megpróbál óvatosan közelíteni titkos imádottja felé. Hamar szálka lesz viszont az öregedő Hatszumoto szemében, aki kezdettől fogva riválisát látja a fiatal tehetségben, s persze szeretné mindenáron tönkretenni ígéretes karrierjét.

A hazai filmbírálatok zöme a gésák mikroklímájának érzékletes bemutatását ragadja ki, mint a mű leglényegesebb érdemét. Valóban: terítéken a japán szerelemkultúra melegágya, mégis, az egzotikus kéjbarlangok, a szívlágyító selyem kimonók, a fehér arcocskák inkább csak pazar modellként szolgálnak a diadalittasan lebegő kamerának, és nem hordoznak valódi mélységeket. Nem érezzük, hogy beavatásban részesülünk: a meglehetősen képközpontú, operatőri irányítás alatt álló cselekmény nem osztogat szaftos műhelytitkokat a gésakultúrával kapcsolatban. A hivatás etikettrendszere, belső morálja csupán néha úszik a csillogó felszínre, és jobbára titok marad. Mameha gyakorlatias vizsgáztatásai és a főszereplő didaktikus nagymonológjai is csupán morzsákat vetnek elénk a gésaművészet rejtelmeiből. A huncut férfinézők valószínűleg vevők lettek volna rá, ha a szerelem művészetét is „megtanulja” Csijo, ám a forgatókönyvírót valami akut prüdéria-roham támadhatta meg, ugyanis száműzött mindenféle finom erotikát. Legfeljebb formás combok, puha karok villannak ki a kavargó ruhakölteményekből, ám az élvezetesebb részletektől ezúttal megfosztanak bennünket.

Hiába adott a remek alapötlet, ha a cselekmény mégis Rob Marshall szokásainak martalékává válik. Emberünk már a Chicagóban is ezt csinálta: mindent, ami a vásznon történik, a petárdaként sistergő színkavalkáddal, a képi bravúrokkal kívánt aláfesteni. Persze ez még megbocsátható lenne egy tinglitangli musical-vígjáték kapcsán, de ennél a műfajnál már nem akceptálja a filmes nyelvezet. Marshall ezúttal is a háttérben lapít, monumentális díszleteket tologat a szemünk előtt, és kevés energiát feccöl az érzelmi vonulat kidolgozásába. Csijo és az Elnök közös jelenetei kétségkívül kivételek (köszönhetően egyrészt a nagyszerű színészek előadásának), sőt, a két testvér különválasztása, a tanodába való beilleszkedés első lépései és néhány ármánykodás is tartogatnak némi érezhető melankóliát, de ezt gyakran nagyítóval kell keresni a tekintetekben, a mozdulatokban. A szerelmi szál egészen addig működőképes, míg nem hanyatlik negédes, vízparti romantikázásba - idézőjelbe téve ezzel Csijo korábbi kulcsmondatát, hogy a jó gésának meg kell válnia mindenféle érzelmi kötődéstől. Az írók izgalmas karakterekkel népesítik be a történetet, ám ezek közül sajnos keveseket rajzolnak körül: Csijo mellett csupán az Elnök, Hatszumomo és Úritök nem mondhatók papírmasé figuráknak, a többiek tervezőasztalon maradó, felskiccelt vázlatok.

Az operatőri bravúrokról már esett szó, mégis fontos megemlíteni, hogy Dion Beebe változatos kompozícióival tömören, esztétikusan illusztrálja a világháborús éra Japánjának füstös sikátorait, ragyogó báltermeit, csillámporos színházait és elragadó akácligeteit. „Tekintetét” ottfelejti a téli hóesésen, a csobogó patak hullámzó víztükrén, az égbolt felhőtakaróján – ezzel hihetetlen vizuális közelségbe hozza a kort. Kissé sablonkövető, de nevezetes beállítása, amely a sziklák tetején álló Csijot filmezi az intim közelségtől egészen a madártávlatig hátrálva. Ugyanakkor a díszletek és a jelmezek, melyek elsősorban képezték a művészi koncepció részét, szintén kifogástalanok. Ennek csak egyetlen szépséghibája van: ennyi erővel megjelenhettek volna valamelyik utazási iroda prospektusában, Marshall pedig elszegődhetett volna kirakattervezőnek. A stáb ugyanis az egzotikus képanyagnak rendel alá mindent, még a színészek sem kapják meg a megfelelő instrukciókat. Ziyi Zhang ennek ellenére hiteles és kellemes előadást nyújt, Ken Watanabe pedig feltalálja magát sarkított, mégis fontos szerepében.

Summa summarum: az Egy gésa emlékiratai grandiózus és Oscar-díjakra termett alkotás, képi gazdagsága mögött azonban felgyülemlenek a cselekmény- és a színészvezetés fekete pontjai.

Istenkém, ha Rob Marshall egyszer visszaminősíti magát koreográfusnak, és a szakemberekre hagyja a rendezősdit, cserébe még a muzulmán hitre is áttérek!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!