Fegyvernepper

Nicolas Cage-nek mindent elhiszünk. Miért? A válasz egyszerű: mert nagyon jó színész, és sosem hibázik. Azt is kénytelenek vagyunk elhinni neki, hogy az illegális fegyverkereskedő is csak ember. És tényleg… Pár évvel ezelőtt, Az utolsó éjjelben Ed Norton briliáns alakítása bebizonyította nézőinek, hogy a drogdíler is ugyanúgy tud szeretni, örülni, nevetni, sírni, szenvedni, mint mi. Akár még szimpatikus is lehet… Most pedig jön a kis Keresztfiú, és valljuk be őszintén: őt nem lehet nem szeretni. (Ráadásul nem is oly rég épp egy kedves szélhámost játszott Ridley Scott Trükkös fiúkjában, meglehetősen jól…)

A film főszereplőnk nézőkhöz kiszóló monológjával kezdődik, mint ahogy azzal is végződik. Miután végigfuttattuk tekintetünket a kilőtt töltények tengerén, megjelenik Nic Cage, a „megmondó ember”. Az arcán ott van minden. Játékos cinizmusa már a kezdet kezdetén előrevetíti, vele ismét nem fogunk unatkozni. A megfelelő színészt tehát megtalálták ehhez a nem mindennapi történethez, ami egyébként szinte kiáltott a forgatókönyvért és a megfilmesítésért (a hidegháborúból megmaradt fegyvereket a harmadik világba eladó fegyvernepperek „dolgos mindennapjairól” szól az ének). A rendezőn viszont mintha kicsit kifogott volna ez a nagy feladat. Nem arról van itt szó, hogy Andrew Niccol rossz, nézhetetlen filmet készített volna, mert kifejezetten élvezetes mozi a Fegyvernepper. De nem árt, ha jó előre eltervezi valaki, drámát vagy vígjátékot óhajt levezényelni…

A film első fele egyértelműen kiaknázza a téma abszurditásában rejlő lehetőségeket arra, hogy mulattatva gondolkodtassa el nézőit. Rég nem látott érzékkel használja a humor legfinomabb eszközeit a képi gegektől az összekacsintós poénokon át egész a „politikailag erősen inkorrekt” szarkazmusig. Ezen humorforrások közül is kiemelkedik egy sajnos kevés teret kapó figura: Jurij „pszeudo-héber” apja, aki zsidóbb, mint bármelyik „igazi” zsidó. (Karaktere erősen emlékeztet a Bazi nagy görög lagzi Portokalos apukájára, és legalább olyan vicces.).

A rekeszizmokat tehát sokszor megdolgoztatja ez a durván egyórás rész, amiben minden idézőjelbe kerül. Ekkor úgy érezzük, ez a helyes: hát hogyan másképp lehetne ennyire felszabadultan és mindenféle szájbarágós, műanyagízű „nagy igazság” kimondása nélkül elmesélni egy ilyen történetet? Ezt a szándékot erősíti a zeneválasztás is, ami külön piros pontot érdemel. A vidám, játékos muzsika groteszk ellentétetbe kerül a képekkel, amik többek között afrikai népirtások momentumait mutatják be…Így sokkol ez a film: hatásvadász, a zsebkendőinket arcátlan módon célba vevő, szívszorító dallamok nélkül.

Azonban úgy tűnik, félúton sajnos elfogytak a humorpatronok, kiürült a rendező tára…muníciót pedig csak a sztori dramatizálásában látott. Pedig a vígjáték-vonalat nyugodtan tovább vihette volna, mert ehhez a részhez fűződik a film legviccesebb, de egyben legelgondolkodtatóbb jelenete is: Jurijt utolérik a CIA-sek, így a repülőgép rakterét megtöltő fegyverszállítmány áruból terhelő bizonyítékká válik egy pillanat alatt. A fegyvernepper gondol egy merészet, és az „Ingyenfegyver, vigyétek csak, vigyétek!” felkiáltással szétosztogatja rakományát a burkina faso-i szegények között – és a gyerekek az elsők, akik megrohamozzák a gépet… Döbbenetes erejű jelenet, allegóriája a film fő mondanivalójának, egy máig megoldatlan, hatalmas világpolitikai problémának. A néző mégis nevet rajta, hát ettől lesz ez egy emlékezetes jelenet, az a fajta, ami szinte beleég az ember retinájába.

A drámai felvonás már nem tartogat semmi újat a számunkra, de így is egy korrekt és élvezhető filmet alkot a sokkal erősebb első résszel. Természetesen ezt is Nicolas Cage viszi a hátán, kiegészülve néhány, halványabb színekkel felfestett mellékszereplővel. Akit közülük ki lehetne emelni (ha nem kapna Jurij apjához hasonlóan sajnálatosan keveset a filmidőből), az Ian Holm, aki higgadt, profi, finom játékkal hozza a rivális fegyverkereskedőt. Ami a családot illeti, a feleség szinte láthatatlan, jeleneteit gond nélkül ki lehetne vágni a filmből; Vitalij, az öcsike pedig (Jared Leto alakításában) csupán a „kötelező” jópofa drogos karakter vicces momentumait hozza, de azt jól. Ami Ethan Hawke-t illeti, ő még valamikor az alapKiképzés alatt bennragadt egy „hiperkorrekt zsaru”-skatulyában, ahonnan azóta sem tud kitörni.

Összességében elmondhatjuk, hogy a Fegyvernepper Nicolas Cage „one-man show”-ja, hisz minden, amitől működik a film, tőle származik. De ez épp elég ahhoz, hogy egy erős közepesnél jobb (bár félúton elbizonytalanodó) rendezésben elmeséljen egy olyan történetet, amit igazán érdemes végighallgatni.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!