A belső ember

Számtalan film készült már a lángelméjű bűnözőről, aki megtervezi a tökéletes bűntényt (legyen az gyilkosság, vagy bankrablás), és gondos precizitással nekilát végrehajtásának. Amikor ezeknek az alkotásoknak a középpontjában nem a rosszfiú, hanem az őt megállítani igyekvő rendőr áll, természetesen mindig félresiklik valami. Az aprólékosan kimódolt számításokba hiba csúszik, a gépezetbe kerülő porszemtől pedig kártyavárként omlik össze a zseniális bűnöző terve. Ezúttal azonban egy másfajta filmről van szó. Igen, most is a tökéletes bűntény a mű témája, és igen, most is egy rendőr válik az események főszereplőjévé, csakhogy a rendezői székben nem John Smith, hanem Spike Lee foglal helyet, akinek új, bankrablós jointja merőben eltér a hasonló alkotásoktól.

A trükkös, nézőt félrevezető felütés ellenére a film hangulatából már 20 perc elteltével egyenesen lehet következtetni a végkifejletre, így nem árulok el nagy titkot, de aki ragaszkodik hozzá, hogy annak rendje és módja szerint mindent a moziban tudjon meg, az ugorja át ezt a bekezdést. Spike Lee elkészített egy filmet, amiben egy bűnöző kigondolja a tökéletes bankrablást, a rendőr kiszáll a helyszínre, hogy megakadályozza őt, ám az ennek ellenére terv szerint végrehatja tervét, anélkül, hogy az a bizonyos porszem összekoszolná az olajozottan működő gépezetet. Emellett azért meg kell jegyezni: a stáblistához közeledve egyre nyilvánvalóbb, hogy a befejezésben már nem is a bankrabláson lesz a hangsúly, valami egészen más kerül a figyelem középpontjába.

Tehát a bűnöző, ez esetben Dalton Russell, megtervezi a tökéletes bankrablást. Mire számít a néző egy ilyen esetben? Intelligens forgatókönyvre, okos megoldásokra és persze fordulatokra, amik elengedhetetlenek ebben a zsánerben. Sajnos ezeket csak részben kapjuk meg Lee filmjétől. Az újonc Russel Gewirtz szkirptje menetrendszerűen szállítja a sztorihoz szükséges csavarokat, azok azonban kivétel nélkül kiszámíthatóak. A nézőnek még csak nem is kell nagy mozis tapasztalattal rendelkeznie, hogy átlásson a szitán: tudjuk (legalábbis részben), Russell hogyan tervezi a szökést a rablás végrehajtása után, a bankot körülvevő rendőr-hadsereg szeme láttára, tudjuk, hogy korántsem olyan kemény és könyörtelen ember, amilyennek mutatja magát, és a kritikus pillanatban blöffje is nyilvánvalóvá válik. Hozzáteszem: nekünk, ám az elfogására érkezett Frazier nyomozónak nem, ő, és társai szépen megesznek mindent, amit Russell eléjük rak, pedig közben ők is érzik, hogy valami nem stimmel.

A kellemesen visszafogott és elegáns cselekmény fordulatait tehát többségében le is húzhatjuk a wc-n, viszont az egyetlent, ami hatásos, szépen végiggondolták az alkotók, és még a trükk végrehajtásához szükséges az elemi emberi szükségletekre is gondoltak, amik felett a filmesek hajlamosak elsiklani (mozis karakterek és a salakanyag ürítése). Ez önmagában még kevés lenne, ám Lee alaposan, komoly hozzáértéssel sodorja meg jointját: nagy gondot fordít a figurákra és a humorra. Az idővel egyre szimpatikusabbá váló bankrablót Clive Owen alakítja nagyszerűen, igaz, a mű nagy részében egy maszk mögül, ám karizmája már csak hangjának köszönhetően is kitölti a vásznat (talán csak Kiefer Sutherland hangja bír hasonló erővel a hollywoodi színészek közül, gondoljunk A fülkére!). A rendőr szerepét Denzel Washington játssza – rá felesleges is volna sok szót vesztegetni, mert már nem lehet új dicshimnuszokat zengeni róla, rég elénekelték mindet: egyszerűen fantasztikus, mint általában. Jól megírt, apró, de lényeges nüanszokkal ügyesen gazdagított karaktere önmagában is könnyen elvinné hátán az egész filmet.

Mellettük egy kisebb, de hangsúlyos szerep erejéig feltűnik a színen az utóbbi években ritkán látott Jodie Foster is, aki a bank tulajdonosának kérését teljesíti, mikor próbálja elintézni, hogy a pénzintézet egy titokzatos, és a mű végére főszereplővé előlépő fiókjának tartalma mind a rablók, mind a rendőrök előtt ismeretlen maradjon. Karaktere egy igazi, elvetemült, megrugdosnivaló „biccs”, ami szokatlan mindenki kedvenc Jodie-jától, de annál nagyobb öröm őt egy ilyen szerepben is látni. Ehhez az erőteljes hármas fogathoz csatlakozik még Christopher Plummer és Willem Dafoe, akik kurta szerepükben is emlékezetesek.

A forgatókönyv másik nagy erénye a humor, ami a témából adódóan felkészületlenül érheti az elsősorban izgalmakra vágyó nézőt. „Cool” szövegek, elmés beszólások, intelligens szópárbajok követik egymást, és Lee nem mulaszt el viccet csinálni kedvenc városából, New Yorkból sem, ahol mindenki vagy egy kisebbséghez tartozik, vagy ha nem, előítélettel viseltetik irántuk, de legalábbis viccelődik rajtuk. Amikor Russell kienged egy túszt egy üzenettel, a kommandósok pedig felfedezik, hogy egy arab rejlik a maszk alatt, rögtön bombára gyanakodnak, és kis híján agyonlövik az illetőt – pár perccel később a rendőrkapitány komoly ábrázattal bizonygatja a szerencsétlennek, hogy földre teperésénél nem hangzott el az ’arab’ szó, nagy volt a hang- és zűrzavar, biztos félreértette. De ez természetesen csak egy példa a sok közül, Lee gúnyos, gonoszkodó vigyorral mulat a világ fővárosának nyílt és lappangó rasszizmusán, és az ott élő embereken – takaros kis képet közvetítve ezzel magáról New Yorkról is. A hangulatot erősítik a rendezőre jellemző képi megoldások (sínen tolt szereplőre erősített kamera), és állandó fegyvertársai, Terence Blanchar zeneszerző, és Barry Alexander Brown vágó elegáns munkája – tőlük nem is vártunk rossz teljesítményt, hisz tudjuk: Lee munkatársai nem stábtagok, hanem filmalkotók.

Csavaros, izgalmas bűnügyi filmként Spike Lee jointja ugyan túl hamar elég, ám stílusos, elegáns dialógusai, intelligens humora, jól megírt karakterei, és az azokat nagyszerűen alakító színészek miatt kétségkívül megmarad majd emlékezetünkben.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!