Motel

Vége azoknak az időknek, amikor a kamera diszkréten, a néző gyomrára tekintettel elfordul a mészárlás pillanatában, és legfeljebb a falra fröccsenő vért, vagy a kaszabolás árnyékát mutatja. A barlang kizsigerelései után itt a Motel, amit széltében-hosszában az executive producer, Quentin Tarantino nevével hirdetnek, és amely ismét a lehető legközelebbről mutatja be a vérontást. Szemkitépés, torokelvágás, kínzás és halál premier plánban. Eli Roth, a nálunk DVD-n megjelent Kabinláz rendezője a rémségek közepébe viszi a nézőt, és iszonyú, kendezőtlen brutalitással próbál hatást elérni. Vagyis korántsem csak próbál.

Három, Európát járó fiatalt Amszterdamból egy szlovák faluba irányítanak azzal, hogy ott a gyönyörű lányok megvesznek a külföldiekért, és bármire képesek értük. És ez így is van, csakhogy nem azért képesek értük bármire, amiért ők gondolják. A féktelen bulizás és szexpartizás lassan, de biztosan rémálomba fordul, amikor a három srác egyike eltűnik, majd másikuknak is nyoma vész – a kis csapat megmaradt tagja pedig legszörnyűbb álmaiban sem gondolná, hogy mivel áll szemben.

Vériszamos, kegyetlenül brutális slasherrel állunk szemben, ennek megfelelően kár is volna nagy szavakat vesztegetni a forgatókönyvre vagy a szereplőkre – hiszen a lényeg természetesen nem a karakterekben és a történetben rejlik. A figurákról nem is tudunk meg szinte semmit, csak azt, hogy imádnak inni, szívni és bulizni, és hogy a nap 24 órájában kanosak – nagyon, szörnyen vagy eszméletlenül, nagyjából e fokozatok különböztetik meg őket egymástól, így a kiindulási pont akár egy bugyuta tinivígjátékhoz is vezethetne. A film első fele nem is szól semmi másról, csak a főszereplők „vadászatáról”, ahogy próbálják becserkészni eleinte az amszterdami, majd a szlovák lányokat (legalábbis ők úgy hiszik, övék a kezdeményezés). Az expozíció így sajnos feleslegesen sokáig elnyúlik, a közelgő vész mégis érezhető már a faluba való érkezéskor, így a néző nem veszíti el érdeklődését (amelynek fenntartásába némi humor is besegít). Amikor pedig a non-stop softpornót felváltja végre a kíméletlen gore, már levegőt venni sincs ideje és ereje.

Ahogy Paxton (Jay Hernandez) bekerül abba a bizonyos, omladozó házba, ahol a hozzá hasonló bolond élvhajhászokra kínkeserves halál vár, szinte egy másik film veszi kezdetét. Az addigi lassú, visszafogott cselekmény felpörög, a vér megállás nélkül folyik, spriccel és ömlik, a halál kíméletlenül brutális táncba kezd a kamerák kereszttüzében, Takeshi Miike (Ichi the Killer) is gonoszul kikacsint. A mulatozással, szexszel teli, villódzó éjszakai életet felváltja ez a rothadó, mocskos, lepusztult környezet, ahol a túlélésre esély sem kínálkozik. Roth könyörtelenül vezeti a nézőt a kínzások házának vérmocskos szobáin át, egyik szörnyűséget a másik után vágva az arcába, undorra és szeme eltakarására késztetve néha még a legedzettebb horrorrajongókat is (Kana megszabadítása félig kitépett szemétől sokaknak okoz majd álmatlan forgolódást). Az operatőr sötét képei, a nyomasztó díszletek és nagyzenekarral durván dübörgő score mind hatásosan erősíti a szituáció borzalmait.

A Motel egy olyan film, amiben kár is volna bármilyen értelmet, intelligenciát, mondanivalót vagy drámát keresni, célja pusztán az, hogy moziban ritkán látott, brutális jelenetsorokkal borzolja a nézők idegeit – és e téren kifogástalanul működik is. De nem csak a puszta erőszak miatt – a véres jeleneteknek a hangulata is rendkívül súlyos, így a brutalitás nem pusztán önmaga miatt hatásos, nem csak fizikailag gyomorforgató, hanem lelkileg durva és nyomasztó (annak ellenére is, hogy mint említettem, az áldozatul esett karakterek csak felskiccelt vázlatok). Így válik a horror igazán húsbavágóvá. De miután a hosszúra nyúlt bevezetés után hátradőlünk, hogy élvezzük a gore-t, még mindig szembesülünk néhány csúnyább hibával, kiváltképp a befejezéshez közeledve, ahol Roth hiteltelenül egyszerűen kínál egérutat szereplőjének, és menekülése közben mérhetetlenül bután „tesz pontot” három mellékkarakter történetének végére. Igaz, a zárójelenet sok mindenért kárpótol. A perverz brutalitás a visszájára fordul, és a néző immár nem a végét kívánja, hanem minél tovább való elnyújtását: bő fél órányi lélekromboló, extrém vérontás után a lehető leghosszabb és leginkább kínkeserves vég mellett tesszük le voksunkat. Joel Schumacher (a Motellel több szempontból is párhuzamba állítható) 8 mm-e idéződik emlékezetünkbe: hullik a férgese, mi pedig tapsolunk hozzá. A gátlásosság, együttérzés és kegyelem ideje lejárt.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!