Az időjós

Korunk divatos hőse az időjárásjelentő. Manapság már nem meteorológust takar ez a foglalkozás, hanem egy médiasztárhoz hasonlatos „kirakatembert”, aki megtippeli a másnapi időt, és persze fogfehérítős mosolyával, ropogósra vasalt öltönyével, kétfilléres szóvicceivel gondoskodik a tévécsatorna megfelelő nézőszámáról.  Különös szakma, amely nem követel jelentős szellemi megerőltetést gyakorlójától, mégis vagyonossá és népszerűvé emelheti – vagy épp közutálatnak teheti ki, felforgathatja és szétroncsolhatja magánéletét, mely összeszorított ujjai közül folyik ki. A legtalálóbb megfogalmazás szerint azonban az időjós leginkább egy McDonalds-os gyorskajával rokonítható: első látásra mindkettőnek megvan a maga izgalma és szépsége, ám amikor „beleharapsz”, rájössz, hogy a tápértéke nem elegendő.

Szokatlan, de mindenképp becsülendő kezdeményezés egy ilyen kirakatember élettörténetéről filmet forgatni. Gore Verbinski rendező szerencsére rendelkezett a hozzávaló tőkével és presztízzsel, hiszen már-már kultikus magasságokba emelkedett popcorn-mozijai nem kevés csilingelő dollárt hagytak maguk mögött a kasszákban. Az időjós, bár egyáltalán nem illeszkedik ebbe a sorba, mégsem nevezhető úttörő kísérletezésnek, inkább merész kirándulás a drámai tartalommal hevített, valamivel visszafogottabb, „soksztáros” filmek világába, melyek nem válnak a díjkiosztók ékességeivé, de üde színfoltjukat mégis megőrzi a nézői emlékezet.

Nem hinném, hogy bármelyikünk is szívesen cserélne Dave Spritz-cel (Nicolas Cage). Hősünk az egyik legfelkapottabb chicagói tévéadó időjósa, közismert arc a képernyőről, ráadásul a fizetésével is teljességgel elégedett. Míg munkája egy kiegyensúlyozott, csillogó mosolyú, egészséges férfiről árulkodik, addig Dave a magánéletében szinte vonzza a kudarcokat és konfliktusokat. Amint kihunynak a kamerák, és ő kilép a stúdió épületéből, azonnal levetkőzi népszerű, jókedvű énjét. Az autósok a letekert ablakon keresztül ételmaradékkal és üdítővel hajigálják, sőt gúnyolják és átkozzák. Feleségével (Hope Davis) épp válófélben vannak, kamaszgyerekeit is elhanyagolja, épp ezért azok elindulnak lefelé a lejtőn: túlsúlyos lánya (Gemmenne de la Pena) cigarettázásba fojtja az iskolai gúnyolódások miatti bánatát, fia (Nicholas Hoult) pedig pedofil mentora erőszakoskodásának issza meg a levét. S mindenekelőtt ott tornyosul Dave életében Robert, a tiszteletet parancsoló apa (Michael Caine), a többszörös díjnyertes író, a bölcs öregúr, aki halálos beteg, akivel fia szeretné rendezni ellentmondásos kapcsolatát.

Az idő vágtázik, és bár a szándék megvan, emberünk mégsem képes kibékülni környezetével, valami mindig az útjába áll: a régi sérelmek, az ügyetlenség, a széthúzó családi érdekek. Még egy csábító, New York-i állásajánlat sem mozdítja ki szomorú tespedéséből: úgy látszik, a meg nem értettség és a magány lesz osztályrésze mesés bérezéssel járó, új munkahelyén is.

Manapság sajnos egyre ritkábban számolhatunk be arról, hogy a vetítőteremből elszoruló mellkassal, sajgó végtagokkal tántorgunk ki, ám Az időjós ezen kivételes alkalmak egyike. Steve Conrad lila gőzöktől mentes, mértékletes forgatókönyve ugyanis valóságos előretörés a családdrámák között: végre megfelelően, sőt, hitelesen kezeli a legintimebb emberi kapcsolatokat, és pusztán leheletfinom, keserédes melankóliájával képes könnyeket kicsikarni a nézőtől. A szövegkönyvből teljességgel hiányoznak a hasonszőrű alkotások kötelező kellékei: a nagy egymásba borulások, a teátrális sírva fakadások, a látványos kibékülések, és a cukormázba fojtott, ízlésficamba torkolló befejezés. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy akkor egyáltalán mivel szolgál a film? Eszköztelen, szabadon hömpölygő cselekménysorozatnak tűnik, ám valójában kivételes pozitívumot sikerül felmutatnia: minden egyes mozzanata szembántóan realisztikus. Verbinski bebizonyította, hogy a leghitelesebb drámák az érzelmi túlfűtöttség mellőzésével keletkeznek. Hiszen az élet sem egy ragacsos, rózsaszín vattacukor, amit folyton nyaldosunk, hanem a modern amerikai betondzsungelekben épp elidegenedésbe, magányba és kudarcokba kanyarodik. Spritz pedig jellegzetes archetipusa ennek a „se kutyám, se macskám” életformának: szeretteitől elsodródott, inger- és érzelemszegény vesztes, akiben működik a létfenntartó ösztön: előteremti a saját megélhetéséhez szükséges anyagi javakat. Arra azonban már nem képes, hogy otthont teremtsen családja számára, ezért szükségszerűen saját csigaházacskájába húzódik vissza. A feleségével való viszonya is végleg zátonyra futott, mert egyszerűen nem értik meg egymást, szexuális életük pedig már azelőtt is az ösztönök szintjére süllyedt. A kettejük közti diszharmóniára a legszemléletesebb példa talán, amikor Dave hirtelen ötlettől vezérelve megdobja hógolyóval befelé igyekvő nejét – különösebb indok és magyarázat nélkül, csupán azért, hogy a másik ismét ráfigyeljen, részben talán azért, hogy visszacsempésszen valamit a régi érzelmekből. Azonban egész élete ehhez hasonló félreértett reakciók sorozata, épp ezért van társtalanságra kárhoztatva spleenes, sorsüldözött személyisége. A másik oldalon köztiszteletben álló apjának kellene megfelelnie, valamint elkallódott gyermekeit erőszakkal kirángatni züllött életükből – egyikre sem képes. A film mindenféle erőltetett érzelmesség nélkül, visszafogottan, ám hathatós eszközökkel építi meg roskadozó, túlterhelt és tragikus életének modelljét. A szereplők megkímélnek bennünket a hangos, veszekedős, bömbölős kirohanásoktól: egymás problémáit „talajszinten” kezelik, sőt, néha fel sem fogják ésszel, mit kíván mondani a másik – mintegy csehovi mintára, a mindennapi kommunikáció erős akadályokba ütközik közöttük. Ez a szörnyű lelki sivárság, ez a felelőtlen, nemtörődöm magatartás a valóságban is felgyorsult világunk egyik szomorú árnyoldala. Főhősünk tudatosan menekül ebből a zűrzavarból, és végül az íjászatban, ebben a felszabadító, bizonyos értelemben megváltást hozó cselekvéspótlásban talál rá újra önmagára.

Az időjós mindemellett bonyolult szimbólumrendszerrel is rendelkezik: a háttérzeneként folyton visszaköszönő óraketyegés az idő óriásléptékű rohanását, az eldobált gyorséttermi kajamaradékok magát a főhőst, a befagyott folyó az elhibázott, kővé dermedt életet hivatott jelképezni. Mindezeknek a jó arányérzékkel, hol mókásan, hol komoran variált egyvelege különleges hangulattal vértezi fel a filmet. Persze ne felejtsük el hátba veregetni Phedon Papamichael operatőrt sem, aki a rideg, matt színekkel való játékával kavarja fel a gyomrunkat, valamint kézrázással tartozunk Craig Wood vágónak is, aki profi munkájával a megfelelő, hol lankadó, hol felpörgő tempót biztosítja. Verbinski kifinomult színészinstruálásának köszönhetően Nicolas Cage idővel rendkívül fajsúlyos jelenséggé növi ki magát, játékstílusa – és egyedi beszédtechnikája – tanítani való bravúrja a filmnek. A mindig kiváló Michael Caine merev, zárt alakítása - szemöldökráncigálása, visszafogott mimikája, nyugtató hangja – ismét retinát perzselően hiteles, Hope Davis pedig egyszerű eszközökkel, mégis szerethetően mintázza meg az elhidegült feleség figuráját.

Mire a lámpák ismét kigyúlnak a teremben, az egyszeri kirándulás véget ért, Verbinski utazik vissza falábú kalózaihoz a Karib-tengerre, mi pedig hiába ingatjuk a fejünket, hogy „ugyan már, maradjon ebben a műfajban.” Kijózanító tanulságáért, hatásvadászattól tartózkodó realitás-elemeiért azonban mindenképpen érdemes emlékezetünkbe vésni Az időjóst, amely valahol mélyen saját életünk ironikus kórlelete – mindezt korunk divatos hősén keresztül bemutatva.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!