Filmkritika

A barlang

Olórin kritikája
2006. február 27. 19:28

Az a bizonyos, ereinkben bizsergő jeges rémület, amiről Shakespeare írt, az utóbbi években egyre ritkábban szállja meg a rettegésre vágyó mozibarátokat. A nagy nevekkel, még nagyobb dirrul-durral és agresszív reklámkampánnyal beharangozott horrorfilmek sorra kudarccal végződnek (a közelmúltból A kör és a Holtak hajnala jelentette a kivételt), ám olykor besompolyog a filmszínházakba egy fű alatt, minimálköltségvetéssel elkészített, sztárok, CGI és felhajtás helyett kreativitásra építő alkotás, ami végre megdobogtatja a műfaj rajongóinak szívét. A normálisnál legalább háromszor gyorsabb ritumsban. Ebbe a kategóriába sorolható A barlang is, melyet az itthon még ismeretlen Neil Marshall vezényelt le (íróként és rendezőként is). Előző filmjében, a váratlan sikert aratott Dog Soldiersben, farkasemberek laktak jól a skóciai erdőségben gyakorlatozó katonákból, szóban forgó művében pedig szemrevaló hölgyek kerülnek terítékre egy feltérképezetlen barlangrendszer rejtélyes és vérszomjas lakói számára.

A történet rémegyszerű, ráadásul egy mérhetetlenül sablonos és unalmas kiindulási pontot kínál: a főszereplő Sarah, egy tragikus balesetben veszti el szeretteit, így egy év múlva a keserű emlékektől roskadozásig megpakolva találkozik öt barátnőjével, hogy kikapcsolódásképpen barlangászással üssenek el néhány napot. A túra vezetője, Juno, azonban kellemesnek hitt, ám a kiutat elzáró járatomlás után határozottan kellemetlenné váló meglepetéssel szolgál: kiderül, hogy egy eddig ismeretlen barlangrendszerbe hozta társait, így nekik maguknak kell megtalálniuk a másik kiutat – ha egyáltalán van olyan. A csapat lassan kezd széthúzni, ráadásul kiderül, hogy a barlangokban rejtélyes ragadozók is tanyáznak, akik csak jól megrágva szeretik a betolakodókat.

Marshall mesteri érzékkel teremti és fokozza a feszültséget. Mindjárt az elején gyomorszájon vág, majd szépen, ráérősen folytatja a történet elmesélését – azt túlzás volna állítani, hogy mind a hat szereplőt jól bemutatja (erre ideje sem igazán van), de a két-három fontosabb (értsd: első körben nem eledelként végző) karaktert tisztességgel felvázolja, és okosan hinti el köztük a bizalmatlanság magjait, amik később képesek lesznek komoly drámai mélységgel (!) gazdagítani a véres eseményeket. Itt nyer majd értelmet az unalomig ismert „szomorú múltú hős”-motívum is, mely ezúttal bőven túllép az öncélúságon, és a nézőket reszketésre késztető, megrázó fináléban a film egyik legnagyobb erényévé lép elő. Az okosan megválasztott, kétértelmű eredeti cím (fizikai leereszkedés, erkölcsi hanyatlás) egyik jelentése érvényesül itt, és ehhez (talán merész kijelentés) a barlangbéli szörnyek „csak” afféle katalizátorként szolgálnak – vagyis a történet akár nélkülük is működhetne; persze az úgy egy egészen más film lenne. De mindenképpen ezek, a vérengzések közt kialakuló mély, emberi drámák emelik az alkotást egy magasabb szintre, és adnak hozzá egy olyan pluszt, aminek köszönhetően a film igazi, csontig hatoló, vegytiszta horrorrá válik.

A műfaj jól ismert szabálya, hogy minél később mutatod meg a rémet, annál nagyobb hatást tudsz elérni, vele, és annál tovább fokozod a nézőknek az ismeretlentől való ősi félelmét. Marshall fogta ezt a szabályt, jól megrágta minden szavát, és hanyagul hátradobta a válla fölött. Úgy döntött, másképp is lehet ezt csinálni, és természetesen kiderült, hogy igaza van. Amikor először megmutatja az egyik szörnyet (akkor még csak a sziluettjét látjuk), az váratlanul tűnik fel a kamera előtt, de ezt semmilyen képi vagy hangi megoldás nem hangsúlyozza ki: a rém nem iszkol el az árnyékba, a kamera nem közelít rá, és a zene sem hördül fel vészjóslóan. Mintha csak egy darab szikla, vagy egy denevér lenne: a rendező teljesen természetesnek veszi, hogy ott van, és egyértelművé teszi, hogy jelenlétében nincs semmi különös. Ezen a terepen az ember az, aminek nincs keresnivalója. Ezt követően már az első támadásnál teljes egészében megmutatja az örök sötétségben élő ragadozót, és a későbbiek során sem méri szűkmarkúan a látványukat. Ez azért nem jelent problémát, mert a nézőt és a szereplőket egyaránt szorongásra késztető ismeretlent ezúttal maga a barlang is jelképezi (a nyomasztó feszültség már a szörnyek film közepénél történő érkezése előtt is jelen van), a ragadozók pedig nem misztifikált lények lesznek, hanem valódi, hitelesnek ható hús-vér teremtmények, amikkel a barlangász lányok sokszor test-test elleni küzdelembe keverednek (igazi vérmocsok burjánzik a vásznon, ezért a film valóban csak erős idegzetűeknek ajánlott). Ilyenkor természetesen mindig megvan az esélye annak, hogy a jelenet nevetségessé válik, és egy-két alkalommal valóban rezeg is a léc, de Marshall összességében fantasztikusan oldotta meg feladatát.


A technikai kivitelezés is nagyszerű. David Julyan (Memento) nyomasztó zenéje nagyban hozzájárul a feszültséghez, Sam McCurdy operatőr képei a sötét, egyhangú helyszín ellenére is bámulatosak (persze néha kicsit több a fény, mint ami ilyen mélységben elfogadható lenne, de annyi baj legyen), Jon Harris ollója pedig rendíthetetlen profizmussal visz lendületet a filmbe. A rengeteg erény ellenére sem mondhatjuk, hogy A barlang hibátlan lenne, bár negatívumai nem oly szembeszökőek, hogy zavarnák a mű élvezetét. Mindenesetre a játékidő első felében most is megkapjuk a felesleges álijesztgetéseket, vagy említhetném a kötelező „lássuk, mivel állunk szemben”-jelenetet (az egyik lény rövid megvizsgálása), és a gondos fényképezés ellenére néha a díszletbarlang is látható. De ha minden horrorral csak ennyi baj lenne, az emberiség fele moziban halna meg szívinfarktusban.

Értékelés:

A barlang

Játékidő: 99 perc

Rendezte: Neil Marshall

Szereplők: Shauna Macdonald, Natalie Jackson Mendoza, Alex Reid, Saskia Mulder, MyAnna Buring, Nora-Jane Noone

Forgalmazó: Budapest Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."