Sziriana

Minden kapcsolatban áll mindennel. Kivéve a nézőt és a filmet. Stephen Gaghan, a Traffic Oscar-díjas forgatókönyvírója, a drogkereskedés után az olajipar visszásságait járta körbe, de ezúttal nem engedte át másnak a rendezői széket. Ő maga vezényelte le a volt CIA-ügynök, Robert Baer könyvén alapuló film elkészítését, és alighanem itt követte el a hibát. Eddig csak sejtettük, hogy Gaghan nem jó rendező (Elhagyatva), most viszont már tudjuk. Más kérdés, hogy ezúttal érezhetően a szkript sem sikerült olyan erőteljesre, mint a Traffic esetében – de amin talán egy Soderbergh javíthatott volna, az Gaghannél megmaradt közepesnek. Nagyon, már-már izzadságszagúan akar rendkívül okos lenni, próbálja az intelligens sztorit összekötni a visszafogott stílussal, de éppen a leglényegesebb pontokon ér el csak félsikert – vagy még annyit sem.

Pedig az alapötlet nagyon is ígéretes: terítéken az olajipar szennyese, s a film igyekszik minden oldalról körüljárni a témát. Megismerjük a minél nagyobb piac megszerzése érdekében egyesülő társaságokat, az afölött őrködő ügyvédeket, a terepen dolgozó CIA-ügynököt, az energiaforrás felett uralkodó emírséget, az annak dolgozó amerikai tanácsadót, valamint a közel keleti olajmezőn izzadó munkásokat. A Szirianára a Traffic szlogenje is igaz lehetne: Senki sem maradhat tiszta. Ebben a filmben mindenkinek van vaj a fején, méghozzá igen vastagon: vagy már az elején mocskosak a karakterek, vagy a cselekmény (túlságosan) lassú előre cammogása közben válnak azzá – igaz, olykor akaratukon kívül, de ez nem változtat a tényeken, inkább csak még súlyosabbá teszi azokat. Hiszen ha elfogadjuk, hogy Gaghan alkotása nem csak afféle mozifilmbe oltott, fiktív szereplőkkel megtöltött tényfeltárás akar lenni a világ olajpiacáról, hanem valami üzenetet is sugalmaz, akkor az az üzenet kétségkívül a következő: ez egy velejéig korrupt és mocskos világ, és ha belekeveredsz, legyenek bármilyen jó szándékaid, vagy megmaradsz tisztességesnek, és akkor eltaposnak, mint egy férget, vagy beállsz a sorba, és elveid feladva felveszed a kesztyűt. Vagy egész egyszerűen olyan döntéseket hozol, amiket helyesnek tartasz, de valahol messze tőled talán éppen ez a döntésed vezet tragédiához.

A Sziriana érdeme, hogy olykor valóban képes ezeket a minden karaktert behálózó kapcsolatokat láthatóvá tenni. Ok és okozat, akció és reakció: hazája reformere, Nasir herceg (Alexander Siddig), aki tanácsadója (Matt Damon egyszerűen rossz, mint mindig) segítségével sutba dobná az ország elmaradott, idejétmúlt elv- és törvényrendszerét, hogy lépést tarthasson a nyugat fejlődésével, a kínaiaknak adja el az olajkitermelési jogokat (mire a dühös amerikai sas rögtön ki is ereszti karmait). Ennek következtében azonban sokan elveszítik munkájukat, köztük a pakisztáni bevándorló, Wasim (Mazhar Munir), aki egy karizmatikus tiszteletes befolyása alá kerülve a terrorizmus útjára lép – és azt a rakétát használja célja eléréséhez, ami Barnes CIA-ügynök (George Clooney) egyik félresikerült magánakciója során tűnt el. Közben a legmagasabb szinten folynak a lelkiismeretet és erkölcsöt hírből sem ismerő washingtoni politikai játékok, melyekben elmerülve a vállalati ügyvéd, Bennett Holiday (Jeffrey Wright), is beáll a korrupció tömött sorába. Ha hozzásegíti a két nagyvállalatot a fúzióhoz, az szembeszállhat a megerősödött kínai olajpiaccal – a CIA pedig már Nasir meggyilkolását készíti elő.

Néha azonban ezek, a világot előremozdító, vagy éppen visszavető kapcsolódások egyszerűen érdektelenné és követhetetlenné válnak. Érdektelenné, mert Gaghan kidolgozatlan papírmasé figurákat tologat a vásznon, akiknek motivációiról a legritkább esetben tudunk csak meg valami érdemit. A pakisztáni Wasim történetszálát például okosan dolgozza ki a forgatókönyv, ugyanakkor Holiday súlytalan, jellemtelen karaktere erősen visszavesz a rá épülő jelenetek erejéből (ebben Jeffrey Wright halovány alakításának is szerepe van). És követhetetlenné, mert Gaghan borzasztóan csapong. A sztori egyik szálából hirtelen vált a másikba, majd onnan a harmadikba, nemritkán egy-két perces jelenetek letudásával. Ezek a jelenetek egyébként sokszor felcserélhetők (és néha jelentéktelenek), nincs olyan markáns, határozott történetvezetés, ami logikát tudna vinni a féltucatnyi szál váltogatásába – inkább csak olyan érzése támad a nézőnek, hogy Gaghan ült számítógépe előtt, és így szólt: „Barnesnak már vagy negyed órája nem volt jelenete, hát akkor most róla teszek be ide valamit.” Az állandó váltásoknak köszönhető, hogy nem marad idő a karakterek kidolgozására és az egyes szituációk bemutatására, ellenben a Trafficcel, amelyben minden jelenetnek súlya, minden figurának mélysége, minden mondatnak jelentősége volt. Nem beszélve arról, hogy Soderbergh a képi világ kialakításával is markánsabbá, erőteljesebbé tette az egyes történetszálakat.

A tudatos, jól átgondolt koncepció hiányában a Sziriana néha nehezen követhető, de ami ennél sokkal nagyobb baj, hogy a közepe felé érdektelenségbe és unalomba forduló cselekmény nem képes koncentrálásra késztetni a nézőt, aki így könnyen elveszítheti a fonalat, önhibáján kívül. Gaghan a film végére kapja össze magát, és a túl hosszan, ugyanakkor túl semmitmondóan ábrázolt folyamatok végpontjainak bemutatásakor addig nem tapasztalt drámai erőt és feszültséget visz a történetbe. Egy jó sikerült finálé azonban kevés ahhoz, hogy két órányi középszerűséget elfeledtessen – a filmen a korrupt amerikai politikának való kemény „odamondogatás” sem segít, így a végeredmény semmivel nem képes felülemelkedni a nagy átlagon.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!