Az elszánt diplomata

Fernando Meirelles az Istenek városának sikere után immáron brit színekben forgatta új filmjét. Kérdés persze, hogy ez mennyire volt jó ötlet, lévén, hogy Az elszánt diplomata a rendszernek beolvasó film lenne, ami viszont paradox módon így a rendszer pénzéből készül. Az elvárások természetesen nagyok voltak, amit a film magyar mozikba való kerüléséig még tovább fokoztak a Golden Globe-jelölések (melyekből egyet meg is nyert a produkció; Rachel Weisz lett a legjobb női mellékszereplő), ám Meirelles új filmjéről az Istenek városa után véleményt alkotni ugyanolyan hálátlan feladat, mint Sam Mendes Bőrnyakúakját az Amerikai szépség után elemezni. Mindkettő jó film, de egyik sem annyira, mint az említett darabok.

A film alaptémája elég komoly: brit diplomata (Ralph Fiennes) megismerkedik leendő feleségével (Rachel Weisz), akivel Afrikában telepszenek le. A nő munkája elég meghatározhatatlan, ráadásul férje elől is titkolózik, amivel gyakran félreértésekre ad okot hitvesének. Egy munkaútról azonban nem jön haza: ismeretlen tettesek meggyilkolják kísérőjével együtt. Az egyedül maradt férj úgy dönt, megpróbálja kideríteni, min dolgozott felesége, és hogy szándékosan őt akarták-e eltenni láb alól, a szálak pedig a gyógyszergyárakhoz, közvetve pedig a brit kormányhoz vezetnek.

Komoly témához nyúlni mindig nagyobb felelősség, mint megrendezni az épp aktuális tinivígjáték negyedik, csak videóra és DVD-re érkező részét (vajon melyikre gondolok? Bármilyen hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve…), a végeredmény azonban felemás. Semmiféleképp sem lett rossz film belőle, csak sokszor Meirelles elveti a sulykot. Sajnos látszik, hogy már nem feltétlen nevezhetjük független alkotónak, Az elszánt diplomata jelentős mértékben vett át az amerikai klisékből az Istenek városához képest. Nem túlzottan árnyalt a karakterábrázolás; a történetben vannak jók, rosszak és balfékek. Balfékek alatt azokat értem, akik jó szándékúak, ám akaratukon kívül, közvetetten mégiscsak ártanak a hősöknek. Bár a történet folyamán változnak a szerepek, s hogy ki melyik oldalon áll, azért a végén le lehet vonni a következtetést, kit melyik kategóriába sorolnánk be. A másik nagy hiba a filmben, hogy a történet egy kissé paranoid. A forgatókönyv a kákán is csomót keres, és kis híja van, hogy a második világháborút nem írja a gyógyszergyárak számlájára. Magyarán: túldimenzionálja a multicégeket, itt tehát konkrétan a gyógyszergyárakat, akiket persze minden emberségtől megfosztott, pénz- és érdekhajhász emberek irányítanak. A gyógyszergyár e filmnek olvasatában a kormányok felett álló tényező: keze hamarabb és könyörtelenebbül ér el a világ bármely pontjára, mint az adott területen működő igazságszolgáltatás. Nem tagadom, lehet valami a gyógyszergyárak hatalmában, ám ennek nem valószínű, hogy bármelyikünk (még a rendező sem) mögélátna, és ennek kapcsán jelentősen felülértékeli azok hatalmát (legalábbis bízzunk benne, hogy így van).

Azt azonban meg kell hagyni, hogy Meirelles rendkívül ügyes rendező. Az idővel nagyon ügyesen játszik, tudja, hol kell a múltbeli és hol a történetbeli jelen képeit mutatnia. Tudja, hogy a történetet meddig csűri-csavarhatja, bár egy kicsit gyorsan zárja le azt. S tudja végül azt is, hogy kivel kell gyönyörű képeket csináltatnia, amit állandó operatőre, César Charlone menetrendszerűen szállít is neki (akinek ez talán a legjobb munkája az eddigiek közül). Ralph Fiennes mindig is jó színész volt, amikor épp nem ökörködik jó pénzért az aktuális sztárocskával (lásd Álmomban már láttalak), s jó őt megint együtt látni Rachel Weisszel a hazánk egyik büszkesége, Szabó István által rendezett A napfény íze után. Mindkét színész remekül játszik ezúttal is: nem lennék meglepve az Oscar-díjátadón nevük hallatán. Jó volt végre Bill Nighy-t komolyabb szerepben látni: na nem mintha bármi bajom lenne az Igazából szerelem Billy Mack-jével, de egy kis változatosság igazán nem ártott neki.

Összességében tehát nem járunk rosszul Az elszánt diplomatával. Intelligens krimit kapunk, dramatikus elemekkel, sőt, még a harmadik világról is tanulhatunk egyet s mást, azonban az összképet rombolja, hogy a rendező (és John le Carré, akinek a könyvén a film alapszik) lélekben ott állnak fölöttünk az ujjukat rázva, amint egy doboz Neugranormont köpdösnek. Fernando Meirelles, ahogy azt már mondtam, még mindig jó rendező, csak egy olyan forgatókönyvet kéne legközelebb vászonra varázsolnia, ami kevésbé szájbarágósan szeretné közölni velünk, hogy milyen csúnya is egy gyógyszergyár.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!