Filmkritika

München

Olórin kritikája
2006. január 23. 16:58

Szomorú tény, hogy Steven Spielberg filmjei az utóbbi években már nem mennek olyan eseményszámba, mint annak idején, amikor a fél világ nyálat csorgatva várta a Mester következő alkotását. Az örök gyerek rendezőben (aki határozottan a nagykorúságba lépés jeleit mutatja) még mindig megvan a határtalan lelkesedés, de mióta a komolyabb műfaj felé fordult (és ebbe a Világok harca is besorolható), hibái sokkal szembetűnőbbek és zavaróbbak, mint korábban. Így van ez a München esetében is, amivel sokadszorra esett bele az erőltetetten katartikus, így elhibázott befejezés csapdájába – de ne szaladjunk ennyire előre.


1972-ben palesztin terroristák egy csoportja foglyul ejt a müncheni olimpián 11 izraeli sportolót. A német hatóságok közbelépnek, ám az akció vérfürdőbe torkollik, és a túszok halálával végződik. Az izraeli kormány kényszerhelyzetbe kerül. Meg kell mutatnia a világnak, hogy senki nem gyilkolhatja népét büntetlenül. A müncheni támadást kitervelő agytrösztök ellen bosszúhadjárat indul, melynek vezetője, Avner, a fél világon keresztül kutatja kíméletlen elszántsággal honfitársai gyilkosait – mígnem a feladat lassan felemészti őt, és maga is célponttá válik.

Spielberg nagyszerű érzékkel, visszafogott stílusban kezdi a filmet, és nem vágja arcunkba az olimpiai vérengzés részleteit. Itt ezt nagyon okos és dicséretre méltó megoldásnak hisszük, ám a végére sajnos kiderül majd, hogy tévedünk – de mindent a maga idejében. A film bravúrja, hogy az első két órában mind a dráma, mind a thriller szempontjából képes maradandót alkotni (bár már itt is előfordulnak buta hibák), és ügyesen elkerüli a hatásvadászat vagy a demagógia csapdáit. Több szinten élvezhetjük tehát a cselekmény sodró, mégis kényelmes, a karakterek kibontakozására is időt szánó menetét.


A feszültség szinte állandóan jelen van, Spielberg nem felejtette még el azokat a módszereket, melyeknek köszönhetően korai suspense filmjei, a Párbaj vagy a Cápa, időtálló klasszikusokká értek. A kegyetlen és naturalisztikus kivégzésjelenetek feszültségét hosszasan, gondosan építi fel, amiben persze nagy segítségére van Janusz Kaminskinek a ’70-es évek hangulatát fantasztikusan megidéző képi világa (melyben elmerülve eredményesen vadászhatunk a mai Budapest modern parkolóórái, sőt a Parlament után is), és Michael Kahn szokás szerint hibátlan vágástechnikája (sajnos John Williams helyenként kifejezetten szentimentális zenéjéről már nem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni). Ennél is érdekesebb azonban a film drámai eszköztára, melynek kidolgozásában valószínűleg komoly érdeme van a gyakorlott drámaírónak, Tony Kushnernek is (Angyalok Amerikában), aki kipofozta Eric Roth Jónás György könyve alapján készült szkriptjét.

Avner eleinte lelkesen, feladata dicsőségességének teljes tudatában lát hozzá missziójához, alig várja, hogy szolgálhassa hazáját, és kiiktassa azokat a terroristákat, akik népe biztonságát fenyegetik. Idővel azonban egyre inkább belefásul küldetésébe, a hajsza, a kivégzések, az állandó feszültség és a családjától való távollét lassan felőrlik, és elveszti hitét cselekedetei helyességében. És ami az izraeli nép erejét demonstráló bosszúhadjáratnak indult, az harcterek nélküli, láthatatlanul és némán vívott, idegőrlő háborúvá válik. Avner és társai újra meg újra erőfeszítéseik hiábavalóságával kénytelenek szembesülni: ha valakit megölnek a terroristák közül, másnap újak állnak a helyükbe, és gránátokat dobnak a várakozó utasok közé egy reptéren, vagy bombát robbantanak egy forgalmas utca közepén. A kilátástalan szélmalomharcban tehát megjelenik az „erőszak erőszakot szül” motívuma is, mely értelmetlenné és dicstelenné teszi a főszereplők megtorló akcióit. És akkor még nem beszéltünk az álszent és hamis elvek mögé bújó szervezetről, mely az információk minden félnek való kiszolgáltatásával dögkeselyűként húz hasznot a vérengzésekből.


Ehhez társul a másik oldal motivációinak és hátterének bemutatása, mellyel Spielbergnek sikerül elkerülnie, hogy filmjére az egyoldalúság bélyegét süssék. A hontalan, és természetesen hazára vágyó szimpatikus palesztin ügynök karakterének köszönhetően lehullik az ellenségről a gonoszság és vérengzés maszkja, hogy felbukkanjon mögötte az ember, és túlbonyolítsa az addig egyszerűnek tűnő képletet. Mindezek annak a folyamatnak a részei, melyek Avner hite és lelkiereje megtöréséhez vezetnek. És ezt a folyamatot nagyszerűen ábrázolja Eric Bana, aki olyan kétes értékű közönségfilmek után, mint a Hulk és a Trója, végre tehetségéhez méltó feladatot kapott. Nem csak őt illeti azonban dicséret, a színészgárda minden egyes tagja kiválóan teljesít: Geoffrey Rush Avner (persze nem hivatalos) feletteseként, Matthieu Kassovitz a félprofi bombakészítőként, a jövőbeli James Bond, Daniel Craig pedig jéghideg tekintetű gyilkosként remekel.

Nagyon jó lenne ezzel lezárni a cikket. De az is nagyon jó lenne, ha Spielberg addig ügyesen elfojtott hajlama a giccsre és hatásvadászatra nem robbanna ki elemi erővel a film feleslegesen és bántóan elnyújtott utolsó, bő fél órájában. De sajnos, ahogy az utóbbi időkben mindig, a Mester ezúttal is karóba húzta a befejezést. A müncheni események képeit csak azért nem mutatta be az elején, hogy most rendkívül buta módon próbáljon meg sokkolni minket a sportolók lemészárlásával – a mélypont pedig kétségkívül az, hogy ezt Avner és feleségének szeretkezési jelenetével párhuzamosan vágta (halálsikolyok, robbanás és Eric Bana arcáról lassítva fröcskölő izzadságcseppek). Ez a megoldás nem csak azért kritikán aluli, mert – mint említettem – mérhetetlenül buta, hatásvadász és giccses, hanem azért is, mert nincs semmi értelme, így – az utolsó 30 perc nagy részével együtt – teljesen felesleges. Hiszen még ha fogcsikorgatva el is fogadjuk, hogy Avner frusztrációja és dühe éppen nemi aktus közben tör ki (mely lehetne akár hiteles is, de inkább röhejesnek hat), akkor is meg kell állapítanunk, hogy eme érzelmei saját tettei és azok következményei miatt támadnak benne, nem a müncheni tragédia miatt, amit csak a tévében láthatott (persze nem biztos, hogy Spielbergnek szándékában állt tartalmilag is összekötni a képeket, de tény, hogy megtette, így a koncepció mindenképpen hibás).


A végeredmény tehát egy drámailag és feszültség szempontjából is maradandó, a kor hangulatát nagyszerűen visszaadó, remek színészekkel teli film, melynek végét azonban keserű csalódásként kell megélnünk. Továbbra is várnunk kell tehát, hogy Spielberg egy olyan filmet készítsen, ami elejétől a befejezésig egyenletesen magas színvonalon mozog. Addig marad a bosszankodás a München utolsó fél órája miatt.

Értékelés:

München

Játékidő: 165 perc

Rendezte: Steven Spielberg

Szereplők: Eric Bana, Daniel Craig, Geoffrey Rush, Mathieu Kassovitz, Ciarán Hinds

Forgalmazó: UIP-Duna Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."