Végállomás a Paradicsom

Norica és Mitou, a boldogság számkivetettjeiként tengetik napjaikat, míg egymásra nem találnak. Már az első találkozás rövid, de annál tartalmasabb éjszakája után úgy döntenek, hogy együtt töltik életük hátralévő részét. Első pillanatban úgy tűnhet, hogy az elhatározásnál és közös egyetértésnél több nem is kell a békés élethez. A szándék valóban tiszta, de a “Mechanikus narancs”-ból már jól ismert környezet, ez esetben a kilencvenes évek román lakótelepe nem megfelelő helyszín az eddig csavargó tizenéves lány és a “vodka meditációt” gyakorló férfi újrakezdéséhez. Ehhez társul Norica Manon Lescaut-ra emlékeztető természete, Mitou üres, vádaskodásokkal teli kapcsolata apjával. Nem is beszélve a fiú besorozásáról és a “G. I. Jane”-t próbáló a katonaság lelki terrorjáról. Izzadtság szagú katonai erőszak és önsajnáló napraforgó lelkek mérik össze erejüket a több féle igazságot hirdető zászlók alatt. Norica és Mitou önző szeretetük csapdájába esnek és a se vele se nélküle “játék” tragédiába torkollik. A hiba a Rendszerben van és a változás lehetősége csak amerikai álom. Mitou minden áron bizonyítani akar, próbára téve önmagát és környezetét. A gyarló megtorlás és kétségbeesett önigazolás eszközei között szabadon választ annak ürügyén, hogy az állam számára minden megengedett, az egyház pedig Isten nélküli, vagy Isten háta mögötti mezőn legelteti nyáját.

Ez az alkotás a rendező nyolcvanas években készült munkáihoz képest optimista, mégis szomorú képet fest a román társadalom mai helyzetéről. A vége felirattal a rendező nem fejezte be történetét, mégis csend van. Csend, Bergman “Csend”-je: a mindent elnyomó sziréna sikító hangja.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!