Filmkritika

Manderlay

jupi kritikája
2006. január 13. 00:28

Kígyót-békát kiabálni, hetet-havat összehordani, sőt – ó, gonosz szavak! – fűt-fát beszélni nagyon megy a mozik szűkebb (értsd: szakmai) közönségének, és szerencsétlenebb bolygóállás esetén, ez néha félgőzzel terjedő ragály módjára begyűrűzik tágabb nézői körökbe is. Így volt ez alig két éve a Mel Gibson-féle Passió kapcsán, amelyet innen-onnan felröppenő hírek miatt, még a bemutatója előtt antiszemitának bélyegeztek. S a premier után – persze – széles e világ számára nyilvánvalóvá vált, szó sincs bármiféle zsidóellenességről, vagy holmi „kollektív bűnösség” sugalmazásáról: Gibson ugyan hemoglobin - fetisiszta horrorrá silányította az alapvető bibliai történetet, de ettől eltekintve filmje ártalmatlanul célozta meg a sokkhatásra növekvő beleélő-készségünket. Az ingyen reklám ereje azonban vitán felüli volt, a gyártó és a forgalmazó bevételei rekordokat döntögettek.

Lars von Trier természetesen egészen más tészta, noha szinte valamennyi filmje megosztja nézőit (ez persze Gibsonnak is sikerült, egyszeri fellángolásától azonban műve fikarcnyit sem lett jobb). Munkái kapcsán neve – talán csak egészen korai filmjeit kivéve – mindig halmozottan a tollak hegyére kerül, művészetének ellenzéke legalább éppoly határozottan tartja magát véleményéhez, mint amilyen felsőfokú jelzőkkel illetik őt és filmjeit csodálói. Nevezték már az egyik utolsó klasszikus filmalkotónak is (ami persze nonszensz), aki szinte minden művében valami újjal próbálkozik, releváns kérdéseket feszeget tematikáival, amelyekhez nem csak formát választ vagy talál, hanem szimbiózisba helyezi azt a tartalommal. Ugyanakkor egyesek szerint nem eszelt ki semmi újat, csupán némi tehetségnek és jó marketingnek tudható be sikere, filmjeinek többsége tudatosan manipulálhatja a kevésbé felkészült befogadót. Az biztos, hogy műveit általában érzékelhető várakozás előzi meg, ha nem is olyan formában, mint a hollywoodi megaprodukciókét. A bő tíz évvel ezelőtti Hullámtörés cannesi, felállva tapsolós ünneplése után az Idióták című Dogma-elvek szerinti filmről pár évvel később ugyanott már a nézők egy része hőbörögve kivonult (igaz, a másik fele továbbra is tapsolt). A Táncos a sötétben túlcsordulóan giccses jeleneteit sajátosan ellenpontozta a Dogma visszaköszönő puritánsága, majd egy rövid, de annál nagyszerűbb dokumentumfilmes kitérőt követően (Az öt akadály nemes egyszerűséggel kötelező tananyag kellene, hogy legyen filmes képzéseken) a Dogville-lel megteremtette az áttetsző, elidegenítő színház filmes mutációját. Nem csupán két műfajt, hanem két művészeti ágat házasított össze sikerrel.

Trier nehézsúlyú direktor, és ezt nem csak a fent említett műveivel, hanem korábbi filmjeivel is bizonyította. A Médea a festészetet igyekezett lefordítani a film formanyelvére, az Európa és A bűn mélységei posztmodern műfajkeverékként lehangoló látleletek a világháború utáni öreg kontinens állapotáról (a Birodalom című kult-tévésorozat pedig külön dolgozatot érdemelne). Amerika-trilógiájának nyitó darabja, a Dogville után, most ott folytatja, ahol abbahagyta: az első részben kikísérletezett formát szinte változtatás nélkül alkalmazza hősnője, Grace újabb kálváriájának történetében. Eszerint a lány apjával elhagyja Dogville-t, és gengsztereikkel Manderlay-be érkeznek, egy olyan ültetvényre, ahol hetven évvel annak eltörlése után, még mindig rabszolgaságban tartják a feketéket. Irányításukhoz a kulcs a gazdasszony féltve őrzött könyve, az Öreg Hölgy Törvénye, mely nem csak az ültetvény gazdasági irányításához, hanem a rabszolgák személyiségéhez rendelten is tartalmaz útmutatókat. A jóságos Grace ráveszi apját, hagyja ott emberei egy részét vele, és fölszabadítja a feketéket az elnyomás alól. Új életük alapjainak lerakására az idealista Grace-nek egy éve van, a következő aratásig. A volt rabszolgákat önrendelkezésre, demokráciára, saját jogaik érvényesítésére nevelni természetesen nem olyan egyszerű, ahogy azt a lány elképzelte. Próbálkozásainak láncolatából, látszólag jelentéktelen momentumok következményeiből azonban egyre vészterhesebb végkifejlet bomlik ki, Grace immár személyes tragédiaként kell hogy megélje jó szándékának felemás végeredményét.

Sajnálatos, hogy néhány kritikus mindebből csak a rendező Amerika-ellenességét látta meg, és a Manderlay-t parabolisztikusan értelmezve, Trier privát odamondogatását látja benne az USA iraki háborújáért és az iszlám ország gyarmatosító módon végzett demokratizálásáért (de akkor vajon miért láthatták bele a Passióba az antiszemitizmust?). Kétségtelen lehet ennek is a felhajtóereje, sőt, a Passióval ellentétben ennek az állításnak van is alapja, de ezzel Trier malmára hajtják a vizet. A néző ugyanis a legunalmasabb filmdömping közepén is kíváncsi a botrányokra, tabukra (elég csak a vitatható értékű partizán-dokus Michael Moore-ra és filmjeire utalni). Ámde Grace sorsdrámájában ezúttal is mélyebb rétegek rejtőznek, éppúgy, mint a Dogville-ben. Trier rendkívül politikus alkatú rendező, ám ez eddig nem a szó hétköznapi értelmében, mint inkább egzisztenciális jellegű kérdések feszegetésében, és olyan alapértékek, mint a jóság, szeretet, becsület határhelyzetbe állításával jelent meg műveiben. Ez különösen igaz a Manderlay-re az első rész tükrében: Trier nem csak az amerikai (típusú) liberál-demokráciá(k) mozgatórugóit (közösségi összetartozás a Dogville-ben, demokratikus döntéshozatal a Manderlay-ben) állítja pengellére, hanem a görög drámák építőelemeihez visszanyúlva, női megváltókat farag hősnőiből. S míg az előző három filmjében hősnői többnyire elpusztultak, mert túl jók voltak világukhoz, addig az új trilógiában egy harcos angyal lakozik a szépséges arcok mögött. Ezúttal harcolni mer a világ ellen, mely nem akarja a megváltást, és nem esik végletesen áldozatául annak. Hajtóereje a jóság, önzetlenség, tisztaság, s ez ütközik a látszatvilág mögötti gyarlósággal (és nem annak kényszer-példázata, hogy Trier a kard által teremtett demokráciák tarthatatlanságáról elmélkedjen).


Bryce Dallas Howard sokkal naivabb, esendőbb és megvezethetőbb (!), de egyúttal cselekvőbb Grace elődjénél, Nicole Kidmannél. Érdemes a Manderlay-re a Dogville birtokában beülni: Trier itt már nem magyaráz semmit, nem vezeti fel koncepcióját, egyből a nyolc részre osztott dráma jelzésértékű díszletekkel betájolt légüres terébe veti hősnőjét (az egyetlen valódi tér most is Grace apja limuzinjának elfüggönyözött hátsó ülése). A dogma-filmekben megszokott kézikamerázás ezúttal újra a brechti színházfelfogással találkozik, és Trier (újra) ki is használja a lehetőséget: átvilágított tereken botorkálnak a bűnös lelkek, már-már áttetszően esendők lépteikben. Itt már talán egyetlen fix beállítás sincs (az előző részben volt néhány), minden mozog, minden remeg, nyughatatlan. Az elidegenítés által paradox módon közelebb hozzá nézőjét meséjéhez, a valódi modellálás az univerzális mondanivaló, pontosabban annak a színház és a film eszközei által azzá tett 140 perce valósul meg a krétával jelölt térben. Gesztusok, önkéntelen mozdulatok, a kamera jelenvalóságának könyörtelensége a meghatározó, amint folyamatosan a szereplők arca előtt ténfereg.

S mindezek mellé Trier lényegében minden ballaszttól megszabadított forgatókönyvet írt, melyben minden esemény a film fináléjában elnyeri értelmét, talán kényelmetlen, de határozott állásfoglalást képviselve. Hogy ez sokaknak tanítóbácsis hozzáállás? Meglehet, ezt a motívumot sem nélkülözi. Ám Trier nagyformátumú filmes, kinek életműve (mert hogy kilenc, önmagukban is különleges nagyjátékfilmjei után egyértelműen elmondhatjuk, hogy már ezzel is rendelkezik) néhány valódi alapkérdés boncolgatásáról, és ennek filmművészi koncepcióval való ötvözéséről szól, és ez alól – szerencsére – a Manderlay sem kivétel.


Ebben a részben sokkal több minden történik, sokkal rövidebb idő alatt, mint a Dogville-ban. Míg az első részben aktív nézői figyelemre volt szükség, hogy a színházi szövet fonását követve a kissé didaktikusra sikerült apa-lánya párbeszéd előtt is megértsük a mondandót, pszichológiailag rá tudjunk hangolódni a Grace és a falu közötti kapcsolat minőségváltozásaira, addig a Manderlay sokkal célratörőbb. Homokvihar, lovasvágta, archaikus-álkirályi rabszolga-fenség szexuális találkozása az ős-jó Grace-szel (mert a tökéletes jónak is vannak pozitív előítéletei a rabszolga királyi származása miatt), majd a végén a „ki lopta el a pénzt?” krimi-vonala (vajon megbukik-e a Grace által képviselt gazfickói hatalom addigi romlatlansága?) kevesebbet sejtet, és többet kimond. A megváltó majdnem-bukása és a menekülés a „megváltoztathatatlan” ültetvényről azonban még nem elegendő arra, hogy ebbe az iraki konfliktus metaforáját, a faji előítélet kérdéseit, vagy csakis és kizárólag ezeket lássuk bele. Trier újra ütős filmet készített, és kár lenne elfordítani a fejünket még akkor is, ha egyes pillanatokban prédikálni támadt benne kedve. Jó Mel-ünk igazán még arra sem képes.

Értékelés:

Manderlay

Játékidő: 139 perc

Rendezte: Lars von Trier

Szereplők: Bryce Dallas Howard, Isaach De Bankolé, Willem Dafoe, Danny Glover, Lauren Bacall, Jean-Marc Barr, Jeremy Davies, John Hurt, Udo Kier, Chloë Sevigny

Forgalmazó: Budapest Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."