Dick és Jane trükkjei

Manapság jó, ha három filmből egy készül eredeti ötlet alapján. Többek közt Jim Carrey új vígjátéka is a maradék kétharmadba sorolható, hiszen a Dick és Jane trükkjei egy 1977-es komédia alapján született. A történet szerint a jól menő nagyvállalatnál dolgozó Dicket éppen előléptetésben részesítik, mikor a cég hirtelen befuccsol, és egycsapásra munka nélkül találja magát. A kezdeti sokkot hamarosan felváltja a „majdcsak lesz valami”-féle bizakodás, az pedig pár eredménytelen hónap után totális reménytelenségbe csap át – így Dick, és felesége, Jane, drasztikus lépésekre szánja el magát, és a bűn útjára lép.

Dean Parisot (Galaktitkos küldtetés) rendező nem tudta eldönteni, kedves vígjátékot, vagy maró szatírát akar-e csinálni. Így végülis filmje egyik sem lett, valahol a kettő közt lavírozik, és nem találja a megfelelő egyensúlyt. De nem azért, mert koncepciótlanul ugrál egyik zsánerből a másikba, valójában a megfelelő hangulat mindig a megfelelő helyen telepszik rá  a cselekményre, a gond az, hogy a bájos komédiához szükséges poénok nagy része elcsépelt, felesleges, túlzó és humortalan. Előre tudjuk, milyen vicceket fognak elsütni a következő percben, hogy hová fog kilyukadni az aktuális dialógus, és hogy ki és miben fog hasraesni a következő pillanatban. Ezen a téren tehát nem sok fantázia van a filmben, meg kell elégednünk az ugatásgátló kutyanyakörv – egyébként sziporkázó – ötletével. Ám, mint említettem, szerencsére a Dick és Jane-nek van egy másik oldala is, ami nem egy esetben készteti a nézőt térdcsapkodós röhögésre.

Parisot komédiája akkor van igazán elemében, amikor gúnyos, csípős szatíraként ostorozza a nagyvállalat kegyetlen farkastörvényeit – és persze azokat, akik ezek szerint élnek, és szinte szó szerint vérre mennek egy állás megkaparintásáért. A Dick és Jane trükkjei nagyszerű érzékkel, egy Jim Carrey-filmhez méltóan, kellemesen eltúlozva és felnagyítva rágja meg a multikra épülő amerikai társadalmat, hogy aztán kiköpje, a maradékot pedig jól megrugdossa és széttapossa. Ebben nem kis szerepe van Alec Baldwinnak, aki az Elizabethtown-beli szerepéhez hasonló karaktert játszik, azzal a különbséggel, hogy ezúttal még nagyobb tapló, mint amilyen ott volt. Felejthetetlen, ahogy vélhetően többmilliós rezidenciája előtt golfozik/vadászik, miközben arról nyilatkozik a sajtónak, hogy cége hatalmas pénzügyi fiaskója milyen súlyosan megviselte, mind lelkileg, mind anyagilag.

És ahogy a történet halad előre, úgy merülünk el egyre jobban és jobban ebben a szatirikus környezetben. A film, ami tipikus vígjátékként indul, egyre abszurdabb szituációkkal örvendezteti meg a nagyérdeműt (miközben – sajnos – azért a fáradt, ezerszer elhasznált poénokról sem hajlandó lemondani), ez pedig még akkor is üdítően frissnek hat az ezerszer elunt, tipikus komédiákhoz kényszerűségből hozzászokott néző számára, ha néha túlzásba esik. Ezekben a túlzásokban Jim Carrey-nek is része van, aki az utóbbi években főleg komolyabb színészi imázsán dolgozott, és hanyagolta a Hanta Boy-jellegű munkákat. Most, pihentetett gumiarcát újra elővéve, gátlastalanul grimaszol, kapálódzik, akárcsak a régi szép időkben – ebben tökéletes partnere Tea Leoni, akinek ugyan alkalma sincs, hogy labdába rúgjon mellette (pedig képes volna rá, ezt legalábbis a Spangol óta tudjuk), mégis szépen, szolidan emeli a film színvonalát.

Ez a színvonal azonban sajnos nem olyan magas, mint szeretnénk, mert a Dick és Jane teljes élvezhetőségének gátat vetnek az elcsépelt poénok, és a levegőben rekedt magas labdák. Kétségkívül tud rendkívül kellemes perceket szerezni, de megtekintése után a néző nem szabadul a gondolattól, hogy ez lehetett volna sokkal jobb is. Főleg, mivel a zárásra jutó óriási poén (melyben a film alkotói megköszönik az inspiriációt… hogy kinek, vagy minek, azt mindenki megtudja a mozikban) is sejteti, mi lehetett volna ebből a filmből, ha kicsit nagyobb kreativitással állnak hozzá az alkotók.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!