Bőrnyakúak

Vajon milyen érzés lehet egy fiatalembernek háborúba menni? Tegyük fel, hogy talán fűti őt a hazaszeret, és a hon védelmezésének dicsősége. Hogy büszke feladatára, és alig várja, hogy elkötelezettségét tettekkel is bizonyítsa. De az is lehet, hogy akárcsak a Bőrnyakúak főhősének, Swoffnak, halvány fogalma sincs, hogy tulajdonképpen miért is jelentkezett önkéntesnek. A lényeg, hogy ha csatába indul, logikusan csak attól félhet, hogy a harc közben megsebesül, kevésbé szerencsés esetben megölik. Ki gondolna arra, hogy attól kell majd a legjobban félnie, hogy beledöglik az unalomba? Sam Mendes filmje mindenesetre erről szól, de sajnos rosszul. Annyira rosszul, hogy a néző is a dögunalommal kénytelen megbirkózni, pedig ő nem a hazáját akarta megvédeni, csak egy jó mozit akart látni – ráadásul még a jegyárat is kifizette.

Bizony, régen volt már az Amerikai szépség. A kárhozat útja a hanyatlás enyhe jeleit mutatta Mendes karrierjében (persze első filmje után bármilyen mű visszaesésnek bizonyulhatott volna), a zuhanórepülés viszont egyértelműen a Bőrnyakúakkal kezdődik (és remélhetőleg innen már felfelé vezet majd az út). Újabb háborúellenes mozit nyomnak le a néző torkán (most az iraki van soron), a vicc az, hogy ezúttal háború nélkül teszik. Azt ugyanis máshol vívják, és arrafelé Swoff és társai még csak véletlenül se tévednek. Pedig szeretnének, az idő előrehaladtával ugyanis legnagyobb vágyuk az lesz, hogy ólommal pumpálják Szaddam katonáit. Ennek hiányában aszalódnak a napon, maszturbálnak, unatkoznak, gyakorlatoznak, maszturbálnak, és így megy ez egészen a háború végéig, ahol a béke ünnepörömét ülve végre valahára elsüthetik fegyvereiket – de ez már sovány vigasz számukra.

Az alapötlet nagyszerű. Ahelyett, hogy a már ezerszer látott, robbanásokkal, süvítő golyókkal és halállal teli frontvonalat mutatná be, a Bőrnyakúak a totális sivárság, a kínzó eseménytelenség és a kegyetlenül frusztráló semmittevés, a lövészárok poklához hasonlóan demoralizáló és elembertelenítő hatását boncolgatja. Nem véletlenül hasonlítják sok helyen a filmet Beckett Godot-ra várva című darabjához: ahogy ott, itt is csak a várakozás létezik, várakozás valamire, ami soha nem történik meg – mert Godot nem jön el, a katonák pedig soha nézhetnek szembe az ellenséggel. A gond az, hogy egy színműben mindez remekül működik (ahogy minden bizonnyal Anthony Swofford eredeti, önéletrajzi ihletésű regényében is, melyet az alkotók alapul vettek), ám a mozi nyelvezetére egészen más szabályok érvényesek. Mivel a katonákkal gyakorlatilag nem történik semmi, a film gerince, vezérfonala koncepcionálisan maga a tátongó üresség lesz, minek következtében az elviselhetetlen semmittevés lazán egymás után fűzött „eseményei” darabolják fel a cselekményt. Az epizodikus dramaturgia pedig kemény dió, és Mendesnek sajnos nem sikerült összefognia széteső öbölháborús drámáját.

Pedig az első, nagyjából 40 percben még van remény. Az erősen szatirikus (majd később fokozatosan egyre nyomasztóbbá és sötétebbé váló) hangulat remek felütésnek bizonyul, és a cinikus-gúnyos, vagy éppen keserű poénok mellet szépen ülnek a műfaj nagy klasszikusaira való utalások is: az Apokalipszis most és A szarvasvadász direkt módon jelennek meg a filmben, míg az Acéllövedék számos jelenetnek szolgál alapjául. Rögtön a nyitányban egy R. Lee Ermey-re erősen emlékeztető külsejű és modorú kiképzőtiszt üvölti el a zöldfülű és bőrnyakú újoncok lélekjelenlétét és önbecsülését – később pedig az egyik amerikai katona egy halott irakit mutat be barátjaként. Itt tehát Mendes már veszélyesen egyensúlyoz az iróniával teli tisztelgés és az arcátlan plágium határmesgyéjén, nem ritkán áttévedve az utóbbi területre.

A túlzásba vitt filmes utálások/lopások mellett az is bosszantó, hogy a szereplőket kínzó eseménytelenség kezdeti újdonsága pokolian unalmassá válik az első óra elmúltával, és ekkorra a nézők többsége már igencsak feszengve várja majd a feloldozást jelentő stáblistát – tehát a Bőrnyakúak is beleesett a túlzott és öncélú hosszúság csapdájába, feleslegesen időzik el sok, lényegében jelentéktelen momentumnál. Pedig a filmben vannak valóban emlékezetes jelenetek is, ám azok kivétel nélkül a zseniális operatőri és vágási munkálatoknak köszönhetőek. A lenyűgöző képek néha hipnotikus hatás elérésére képesek, nehezen felejthető például a katonák lángoló kutak közt, sötét ég alatt, olajesőben való menetelése. Más kérdés, hogy a technikai profizmus még kevés az üdvösséghez - igaz, valamelyest a színészi alakítások is kárpótolnak a fájó hiányosságokért, különösen Jake Gyllenhaal érdemel dicséretet, aki bőven felülmúlja önmagát (a színészvezetés profizmusán látszik leginkább, hogy Mendes a világot jelentő deszkákról startolt a szélesvászonra), míg Peter Sarsgaard és Jamie Foxx megbízható, rutinos játékkal próbálják emelni a színvonalat. De ez még mindig kevés ahhoz, hogy a filmet, mely nem tudta az üresség koncepcióját az unalom elűzésére is használni, ne komoly csalódásként ítéljük meg.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!