Filmkritika

Durr, durr és csók

Olórin kritikája
2006. január 5. 17:52

A harsogva nevető nézőkkel teli közönség sajnos ritkaságszámba megy manapság, ám ha a Durr durr csókra ülünk be, szúk negyed óra elteltével már mi is a kacagástól kicsordult könnyeink törölgetésével leszünk elfoglalva. Így ha a szokás szerint dilettánsra sikeredett magyar cím elriaszt minket a szóban forgó film megtekintésétől, az év egyik legnagyobb meglepetéséről maradhatunk le. A sziporkázó akcióvígjáték a műfaj szakavatott mestere, Shane Black (Halálos fegyver, Az utolsó cserkész) tollából született, ezúttal azonban a rendezői teendőket sem bízta másra, az eredmény pedig 2005 egyik legszórakoztatóbb és legviccesebb mozija lett, amit mindenkinek látnia kell.

Harryre (Robert Downey Jr.) nézve akkor sem lehetnénk biztosabbak benne, hogy született vesztes, ha a homlokára lenne tetoválva a ’lúzer’ szó. Ő a piti rablók legszánalmasabbika, aki jobb híján játékboltok kirámolásával foglalatoskodik, mígnem egy balul elsült akció után, a rendőrök elől menekülve, éppen egy mozifilm meghallgatásán talál menedéket. Ily módon nem csak hogy sikerül leráznia a kopókat, de még a szerepet is megkapja melynek teljes átéléséhez azonban tapasztalatokra van szüksége, ezért elküldik őt a darabos modorú és mellesleg meleg magánnyomozóhoz, Perryhez (Val Kilmer), akivel aztán kedvenc regényhőséhez hasonlatos véres-vicces kalandokba keveredik, és újra találkozik gyerekkori szerelmével, aki a csókoknál csak a hullákat és a golyókat vonzza jobban.

Shane Black semmit nem bízott a véletlenre, Hollywood két legvagányabb veterán ifjoncát állította csatarendbe, és melléjük terelte a karrierje hajnalán lévő gyönyörű Michelle Monaghant is, akikkel nagyszerű hármast alkotnak. S bár igaz, hogy a fiatal hölgy, és Val Kilmer is nagyszerű alakítással örvendeztetnek meg, a Durr durr és csók mégis inkább Robert Downey Jr. ellenállhatatlan magánszámaként marad majd emlékezetes. Nem számít, hogy Downey cirka 10 éve szédeleg egyik drogelvonótól a másikig, és az egész Naprendszerben nincs már biztosítótársaság, ami hajlandó lenne üzletet kötni vele, mégis fél Hollywood vele akar dolgozni minden kockázat ellenére, és hogy miért, azt ebben a filmben (újra) megmutatja: játékát látva nem is lehet kétséges, hogy korosztályának egyik legtehetségesebb színésze.


Ami pedig Blacket illeti, ő nagyszerű szereppel hálálja meg Downey elkötelezettségét és hozzáértését, olyannal, ami bőven nyújt lehetőséget a sziporkázásra. A Durr durr és csók ereje az átütő színészi alakításokban a dialógusokban és az elbeszélési formában rejlik. A párbeszédek hihetetlenül viccesek, elevenek, a nézőt megállás nélkül bombázzák poénok egész sorozatával, olyan iramban, hogy végül már szinte nehezére esik követni a tényleges cselekményt, mely egyébként szövevényes krimiként is gond nélkül megállja a helyét. A fordulatokban és képtelen, abszurd szituációkban gazdag történetet maga Harry meséli el, méghozzá úgy, hogy sztorizás közben, ha kifelejtett valamit, káromkodik egy sort, és visszatekeri a filmet, vagy éppen dühösen ráüvölt a rossz helyen ólálkodó statisztákra, hogy takarodjanak ki a képből – és akkor még nem beszéltem a pokolian vicces befejezésről.

A Durr durr és csók friss humorára és eleven stílusára jellemző, hogy úgy tud igazi, vérbeli hollywoodi film lenni, hogy közben hülyét csinál a hollywoodi filmgyártásból. Black az amerikai zsánermozik legelkoptatottabb sablonjait rángatja elő, hogy aztán felhasználásuk helyett jó nagyot rúgjon beléjük. Az epilógusban jó öreg hollywoodi szokás szerint varázsütésre visszatérnek a halottnak hitt szereplők, de még Elvis Presley is beszédeleg az ajtón (már csak az kellett volna, hogy Titanicbeli jelmezében megjelenjen Leonardo DiCaprio is), a mesélő pedig atyai hangon nyugtatgatja a nézőket, hogy ne aggódjanak, nem fogja annyira elhúzni a befejezést, mint A Gyűrűk Urában.


Nő, fegyverek, hullák, akció és humor minden mennyiségben. Shane Black hű maradt önmagához, és lazán, magabiztosan, az erőltetettség görcse nélkül szállította az év legfrissebb felnőtt komédiáját, mely igazi gyöngyszem az egy kaptafára készült romantikus- és tinivígjátékok végtelenül unalmas tengerében – meg egyébként is.

Értékelés:

Durr, durr és csók

Játékidő: 103 perc

Rendezte: Shane Black

Szereplők: Val Kilmer, Robert Downey Jr., Michelle Monaghan, Corbin Bernsen, Larry Miller, Shannyn Sossamon

Forgalmazó: InterCom

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."