Harry Potter és a Tűz serlege

A játéknak vége. A Harry Potter sorozat nem gyermeki, ártatlan, bájos tündérmese többé, hanem komoly, helyenként sötét és félelmetes, thrillerelemekkel tarkított kaland, melyben már senki nem érezheti magát kényelemben és biztonságban. Chris Colombustól nem telt több, mint hogy egyszerű, szolgai módon „felolvassa” Rowling könyveit, ám Alfonso Cuarón érkezése a harmadik rész direktori székébe megmentette a sorozatot. Sötétebb, borongósabb, felnőttesebb stílusa elnyerte a Potter-rajongók és a kritikusok szívét, és végre a ködös-ázott Anglia sem verőfényes napsütésben pompázott, hanem fakó, esőben ázó borongós színek nyomasztották. Mike Newell szerencsénkre a mexikói filmes által kitaposott ösvényen halad, és ha lehet, egy fokkal még felül is múlja elődje munkáját.

A negyedik rész rögtön egy gyilkossággal kezdődik, a komor, súlyos hangulat pedig a későbbiekben sem hagy alább. Harrynek természetesen ezúttal sincs nyugodt éve a Roxfortban, mely éppen a híres Trimágus Tusának ad otthont. A versenybe, melyen három varázslóiskola bajnokai vesznek részt, valami rejtélyes módon az ifjú főhős is belekeveredik, de nem csak a próbák veszélyeit kell kiállnia, vár rá a pubertáskor egyes nehézségeinek leküzdése, és a jelek szerint halálos ellensége, Voldemort is visszatérni készül.

A sötét hangulatnak hála a film valódi veszélyérzetet képes elültetni a nézőben, aki a szereplőkért aggódva nem egy jelenetben izgatottan szorítja azt a karfát, amin türelmetlenül dobolt ujjaival az első két rész megtekintése közben. A sorozat lassan a nagykorúságba ér, érettebb mivoltát karakterei is bizonyítják. Nem csak azért, mert Ron és Harry szálkásodnak, Hermione pedig a megfelelő helyeken gömbölyödik, hanem azért is, mert az őket alakító színészek lassan tényleg felnőnek szerepükhöz, és valódi játékkal kényeztetik a publikumot. Leginkább a Ront alakító Rupert Grintet illeti dicséret (ki tudja, belőle akár még nagy komikus is lehet, ha szerencsés fordulatot vesz karrierje), de Emma Watson is meggyőző Hermioneként – és bár Daniel Radcliffe is sokat fejlődött, már a harmadik rész óta is, ő még mindig meglehetősen halovány. Szerencsés viszont, hogy az olyan mellékszereplők, mint Cedric (Robert Pattinson) és Krum (Stanislav Ianevski) kiválasztása is remekül sikerült. Persze mondhatnánk, kár a gőzért, Brendan Gleeson úgyis könnyedén lesöpör a vászonról szinte mindenkit, ő egyenesen tökéletes Mordon professzor szerepében – az pedig különösen örömteli, hogy bár Alan Rickmannek most sincs igazán alkalma sziporkázni, legalább egy, direkt az ő karakterére kihegyezett, humorosan emlékezetes jelenet jut neki.

Sajnos a könyv rajongóinak nem árt szembesülniük vele, hogy a regényt alaposan megkurtították – már Cuarón is lényeges elemeket hagyott ki a harmadik részből, Newellnek pedig még inkább meg kellett húznia a cselekményt, hogy a majd’ 700 oldalas sztori beleférjen 140 percbe. A változtatások nagyrésze, legyenek bármilyen fájók (az első, 200 oldalt nagyjából negyed óra alatt letudják), indokoltak, és érthetők, vannak azonban, amik felett nem mehetek el szótlanul. Leginkább Barty Kupor karakterével bántak rendkívül mostohán: nem csak, hogy jóval megkurtították szerepét, de halálát is elintézték egy rövidke jelenettel, bármiféle magyarázat nélkül. Szerencsére Newell remekül ráérzett, hogy a könyv tinédzserkorszakkal foglalkozó vicces-romantikus vonulata nem szorul karcsúsításra, ezért az nagyjából regényhűen jelenik meg. A fiatalokban ébredező érzelmek, az első időszak esetlen csetlés-botlásai szimpatikus bájjal, és finom humorral jelennek meg, az írók remekül éreztek rá a bizonytalanul bimbódzó szerelmek és a tinédzserekben buzgó indulatok ábrázolására – jobb munkát végeztek itt, mint amilyenhez az átlagos hollywoodi romantikus vígjátékokból hozzászokhattunk.

A sztorinak ezt a vonulatát leszámítva azonban nem sok okunk van a derűre. Veszély, halál és sötétség leskelődik a szereplőkre, a néző először akkor esik ki a székéből, amikor az első próba során Harrynek egy sárkány (magyar mennydörgő!) elől kell menekülnie. A kreatívan kidolgozott akciójelenetet vérprofi trükkökkel valósították meg, ezek magas színvonala egyébként bátran vonatkoztatható a mű egészére – és, bár a tűzokádóval folytatott harc a film legdinamikusabb jelenete, mégis, ez csupán afféle bemelegítésnek tekinthető. Korábban már a halálfalók világkupán való tombolása is jóval sötétebb és vészterhesebb volt ennél, de még a tábort felgyújtó feketemágusok ijesztő menetelése is csak ujjgyakorlat a későbbi, helyenként akár horrorisztikusnak is mondható jelenetekhez képest. A döbbenetesen (érzelmileg is) erőteljes finálé kegyetlen, brutális, szép és megrázó egyszerre, Ralph Fiennes pedig zseniális Voldemort Nagyúr szerepében: maga a testet öltött gyűlölet, az eleven gonoszság, Harry hatalmas, borzalmas nemezise.

A varázslat tehát végleg komolyra fordult. Nem csodálkoznék, ha hat-nyolcéves gyerekek sírva szaladnának ki a moziból - a korhatárbesorolás ezúttal nem véletlen. A Harry Potter és a tűz serlege hatalmas, sötét, izgalmas kaland, s bár nem ártott volna legalább negyed óra plusz játékidővel tömködni a forgatókönyv apró lyukait, a végeredménnyel így is maradéktalanul elégedettek lehetünk.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!