Narnia Krónikái - Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény

A Gyűrűk Ura megnyitotta a kapukat a klasszikus fantasy-k nagyfilmesítései előtt – a Narnia Krónikái pedig vélhetőleg egy durva mozdulattal bevágja. Tolkien mesterművének hatalmas kritikai és közönségsikere után az író egyik legjobb barátja, C. S. Lewis – félig meddig Középfölde csodálatos történetein felbuzdulva – íróasztalhoz ült, és 7 év alatt papírra vetette Narnia-sorozatának hét részét. A könyv A Gyűrűk Urához mérhető népszerűségnek örvend, bár sokkal korhozkötöttebb annál - igazi gyerekmese, mely a kamaszkorba lépve már sokkal kevésbé élvezhető. Tolkien trilógiája terjengőssége, komplexitása miatt bizonyult kemény diónak a filmesek számára, a Narnia éppen ellenkezőleg, egy átlag hétéves számára íródott egyszerűsége és gyermeki stílusa, nyelvezete miatt jelenthetett problémát. Csakhogy előbbi esetében Peter Jackson állt a kamera mögött, utóbbinál pedig a Shrek 1-2 rendezője.

A film nyilvánvaló és érthető dramaturgiai okokból négy testvérre redukálja a könyvben szereplő hetet. Ezt a négy gyermeket a második világháború bombázásai elől menekíti anyjuk egy rejtélyes professzor vidéki házába, ahol játék közben felfedeznek egy másik világra, Narniára nyíló ajtót. A testvérek hamarosan megtudják, hogy a Fehér Boszorkány által jogtalanul uralt, jeges országban az ő érkezésük jelenti az egyetlen reményt a gonosz hatalom megtörésére.

A pofonegyszerű történetet a mélyen vallásos Lewis jó adag keresztény szimbolikával öntötte nyakon, melynek csak egy része szivárog át a kész filmbe, de a Narnia Krónikái első (és remélhetőleg utolsó) fejezete nem ezért vall kudarcot. Itt egy csodálatos, fantasztikus hősökkel és hatalmas gonoszokkal teli mesét akarnak eladni nekünk, ami éppúgy élvezhető a fiatal, mint az idősebb korosztály számára.

Sajnos Andrew Adamson rendező ezúttal alaposan mellényúlt. Egy animációs filmeken (legyenek azok bármily jók) edződött direktor első élőszereplős mozijának nem szabadna ilyen hatalmas, nagyszabású alkotásnak lennie. Szinte minden egyes jelenetéből üvölt a tapasztalatlanság, így például mindjárt a nyitányból is, ahol villámgyorsan, ügyetlenül letudja a nagyjából felvázolt testvérkarakterek közti, végig hiteltelen ellentéteket. Egy igazi mozifilmben sajnos nincsenek kreatív animátorok, akik a rendező esetleges tehetetlenségét orvosolják, ráadásul a színészeket is vezetni kellene valahogy. Közülük (ahogy az várható is volt) egyedül Tilda Swinton bizonyul meggyőzőnek, mit meggyőzőnek, egyenesen zseniálisnak, ő nyilvánvalóan nem szorul rá egy kezdő filmes instrukcióira. Nem úgy a gyerekszínészek, akiktől csak annyi telik ki, hogy esetlenül végigbotorkálják a filmet.

A legnagyobb gond a Narnia Krónikáival, hogy érezhetően összecsapott. Adamson nem talál rá a történet ritmusára, sok fontos aspektusát elnagyolja, néhány jelentéktelent pedig kihangsúlyoz, egyik jelenetről ugrik a másikra, mintha csak az egész arról szólna, hogy azt mondhassa: Na, ezzel is megvolnánk. Magyarán hiányzik belőle a tűz, a lelkesedés, a szenvedély és a kreativitás. A forgatókönyv már eleve nem más, mint a regény száraz átirata (olykor dagályos, és nevetséges dialógokkal), amit Adamson ráadásul csak sietősen, kapkodva olvas fel. Az akciójelenetek átgondolatlanok, ötlettelenek, nyomába sem érnek semmilyen hasonló stílusú filmnek (A Gyűrűk Urával még csak párhuzamba állítani sem merem), és technikailag is komoly kívánnivalókat hagynak maguk után. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára ilyen nagyszabású moziban ilyen gyatra operatőri munkát. A kamera lustán mozog előre, nem képes dinamikát vinni a jelenetekbe, és mintha mindig a lehető legelőnytelenebb beállítást találná meg (a leggyalázatosabb, amikor egy több ezer fős, rohanó hadsereget madártávlatból mutatnak – lassítva) – a vágó viszonylagos ügyességgel próbálja menteni, ami menthető, de hogy úgy mondjam, salakból nem lehet kalácsot sütni. Így a történet mesés monumentalitása elvész a képi világ elégtelenségében.

Legalább az effekteket dicsérni tudnám, de sajnos A Gyűrűk Urával csúcsokat döngető Weta mágusai néhány helyen szemtelenül trehány munkát végeztek: Aslan, az oroszlán pofájának, mimikájának kidolgozottsága ugyan részletes, színe, árnyalata, kontúrjai azonban borzalmasan elnagyoltak, elmosódottak és életidegnek. Egyedül Harry Gregson Williams nagyszerűen sikerült zenéjének örülhetünk, de még annak is csak félig, mert felhasználása olykor buta és sablonos: például a csatában lassítva rohanó, bosszúszomjas főhős kórusos aláfestése inkább illene egy Michael Bay filmbe, mint Lewis kortalan meséjének adaptációjába.

Kudarc minden téren. Ezzel a rövid mondattal lehetne a legtalálóbban jellemezni a Narnia krónikáit. Sem látvány, sem hangulat, sem dramaturgia. Gyorsan sirassuk meg a legenda karóba húzását, és inkább váltsunk jegyet a King Kongra másodszor. Vagy harmadszor. Vagy…

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!